Elbukottak - 01

SZOMORY DEZSŐ
ELBUKOTTAK
BUDAPEST, 1892
*
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
ANDRÁSSY-ÚT 10


TARTALOM
Nyomoruság 5
Vihar 183
Mese a három kisasszonyról 193
Pusztulás 204
Luczifer asszonyság 253
Az utolsó percz 300


NYOMORUSÁG.

I.
A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos
cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak,
felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el
a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna,
egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a
közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú
nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú,
faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden
érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az
ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos
jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a
terézvárosi fészket, a hová a kenyér taszitotta be. Néha-néha még kora
délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s
azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott
a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára.
– El fog rothadni, ha itthon ül mindig!
Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe.
Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta:
– Ha az utczákon fog szaladgálni az egész nap, soha se lesz állása!
Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott:
– Kérem, én nem szaladgálok az utczákon!
Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler
Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik
örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt
az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket,
melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott
folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje
is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a
szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja
vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az
apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste az apját, mert szerette
az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál
kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a
hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának
szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor
visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a
fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj,
ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem
volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy
a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána,
mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy
sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a
nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante
összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága
szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s
hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház
matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta
is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak,
mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy
szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, egész éjjel szakadatlan.
A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig
bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem
tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk
főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta
ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő
állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a
lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy
miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét
és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok
minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva,
támolyogni látszott, mint a részeg.
Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember,
durván odaszólott neki:
– Hát mit ácsorog?
Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a
láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett
mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg,
elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével
állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért
ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének érezte magát továbbra is, mig
okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken,
melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet
csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt
czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek
azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor:
– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja
esik!
És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a
képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a
fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány
fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint
a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került.
Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból,
kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna
nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte,
mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a
következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult
perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány pir festette be az
arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és
mosolygott a saját félénkségén.
És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor
Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem
kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg
az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros
piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a
terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház.
A közvetitő-intézet inasa dicsérte a leányt:
– Nagyon becsületes leány, nagyságos asszonyom!
Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek
volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér,
megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte
álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély,
férfias hangján kérdezte:
– Kit gyászol ön kisasszony?
Magdolna végig nézett magán s azt mondta:
– Senkit.
– Hát akkor miért jár egészen feketébe?
Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak tuszkolta a
válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat:
– Mert más ruhám nincsen.
A kisérőnek nem tetszett a válasz. Haragosan sugta oda a leánynak:
– Milyen buta maga. Miért nem mondta, hogy meghalt az édesanyja!

II.
Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét
őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá.
Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul.
Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi
ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával.
Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban
olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek
egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik
kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több
köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a
kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője
csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az
ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és
szánta azt a kis majomarczú fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy
megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz
faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos
sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az
ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva,
egészen tudatlanul:
– Legalább nem fog megfagyni a szegényke!
Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal
emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a
sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük
sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz
czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan
igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda
dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta
ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A
kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök
szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett
volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt
forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány
mellé és azután beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a
városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új
selyemruhájáról.
Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult
oda Magdolnához:
– Van önnek barátja, kisasszony?
Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a
másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is:
– De fivére csak van?
– Nincs; egészen árva vagyok.
Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta
tovább, jóakaró szóval:
– Ha nincs, akkor szerezni kell.
Magdolna rámeresztette a szemeit. Tele voltak azok csodálkozással:
– Szerezni?
Gyorsan, majdnem hadarva válaszolt a másik:
– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret.
Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben
pedig barát, vagy…
Fanyarul vágott bele a szavába:
– Vagy szerető?
És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett
kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen
nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és
szerettessék.
Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven
a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az
édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták,
hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a
gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a
rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony
járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne
nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna,
látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő
perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen
elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni,
fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő
is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután
magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott:
– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és
egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem
mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz
feleségül.
Azután beszélt a jövőről, egészen kipirosodva:
– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni
fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de
el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor
majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre!
Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát
tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen
újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt
tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a
miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy
ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy
a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon
tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik,
ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a
fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott.
És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig
elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a
jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő
estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó
sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. Egy csomó kép torlódott a
szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a
kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy
fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog
pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort
várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot
jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz,
a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről.
Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni
tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a
szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még
keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő
senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a
mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd
osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést,
meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy,
mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott
önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a
szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival.
Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és
fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a
ruháján.
A szakácsné kikiáltott az ajtóból:
– Ugyan hol marad olyan soká?
És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a
nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a
konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög,
minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában.
Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az
arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé
fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol
bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a
konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy
öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban
és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és
fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon.
Bársony és selyem székek várták az embereket.
És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a
fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik
fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött
össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a
gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök
ebben az érdekes látványosságban. Még a pásztoróra után áhitozó
szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az
estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy
leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját
magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra
birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság
láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak
olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött
voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi
bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a
kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt
libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és
frakkos férfiak.
Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai
ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább
csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik
felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán
rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő
frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak
odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és
karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez volt egy-egy kedves,
lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd
meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal –
valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja
társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit,
hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy
törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő
mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna
pattanni vészesen dudorodó emlői.
– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok
közül.
Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a
szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután
valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az
estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több
frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje
mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára
nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a
sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk
gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A
leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy karcsú, hogy érdekes
feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették,
hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült.
Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott
néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek
beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui
külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s
ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták
ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még
lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos
csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a
mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők
meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei
kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata
beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt
hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony,
melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos
hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben
kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat
kölcsönösen megbámulták még magok a nők is, és a ki közülök szépségben,
testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának.
Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy
tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök
ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki
nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját
meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő
lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos
mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük
az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe
beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a
ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik
tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt
olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét,
tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan.
Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is
egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely
otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test
minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent…
milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha
selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor
ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta,
meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz,
a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas
pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel,
mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen
észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a
mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a
kigyó.
Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak,
a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk
hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat,
mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az
asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó
fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a
tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete
az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás,
mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel
töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása
csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a
következő perczben a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy
megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még
hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be
teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után,
fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a
karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az
egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott
tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még
többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden
gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére.
Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a
szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának
mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta
és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy
egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki
ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint
reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel,
hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál
tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a
saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón,
mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak
a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben
irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta
tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik.
De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony
lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd
összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal
embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj
az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a
magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira
egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a
szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az
egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az
egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes
ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy
provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad
valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes
munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan
pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt
izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta
egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.
A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá:
– Akarsz inni valamit?
Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett
a szeretőjére és azt mondta a férjének:
– Nem kell semmi.
És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem
volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig
behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak
később merte megjegyezni:
– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben
gyorsabban keringőztek.
– A maga idejében, kis bolondom…
Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje
ingébe s odavonta egészen a közelébe:
– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó
isten is…
Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a
férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor
játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt,
ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a
hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott
asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.
– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam
megmondani.
Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan,
behizelgőn:
– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos
dolog volt az elővigyázat.
Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt
tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz
óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző
párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult
hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is,
mintha hajlongtak volna.
Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem
akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A
felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki
nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a
főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész
testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a
ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult
fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke
szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor