Elbukottak - 04

szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér
strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb
legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a
hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú
fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény
férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a
zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei
munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.
Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz,
fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez
appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a
mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros
jegyzője elsikkasztotta.
– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el.
Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is
formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a
tisztességét is.
Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére
öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.
A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember
öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S
felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó
részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott
volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen
fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig
milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába,
szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás
tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó
eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog
tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz
belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek
hasznot nem okoz.
– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó
hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet
szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete
nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy
másik redakczióba.
Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat
váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők
mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns
fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli
énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára
vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik
a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél
hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték
mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba.
És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a
»nyiltszivűek«.
Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni
és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és
sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a
Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász
király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon
kedveli a muzsikát.
Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A
sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a
Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik,
csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak
előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több
sorral kecsegtetett.
– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik!
– kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán
jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.
És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor
jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki
szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd
a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális
fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné
bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja
demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki
ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott
deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először
az operában, – az állam költségén.
De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek
mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp
olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta
fészekből keltek szárnyra, mint azok.
Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a
képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva
magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő.
S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és
leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a
mely a saját pénzén választatta meg.
De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő
szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a
szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely
küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt
mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk,
szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon
dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar
csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott
rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette
őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az
fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség,
nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes
anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei
és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a
szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett,
hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre
a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott
előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor.
Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész
társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai.
Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az
estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz
koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó,
izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek
Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban
elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték,
kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem
herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig,
a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje
betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen
kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes,
mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak.
Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra,
hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy
banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha
nem arra, hogy tósztokat mondjanak?
És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig
nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a
redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt,
pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje«
lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy
skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a
munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy
nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett
látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott
a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát,
jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok
mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az
Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz
és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a
pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van
szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról
beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem
vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem
ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden
aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe
lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek
szó szerint idézte a beszédjét:
– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy
Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták
a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon
járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De
most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám
főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó
barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az
agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A
vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is,
én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök.
Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az
elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a
pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba
például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia
nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem
értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba
golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de
ezzel vége. S ki fizet ezért?
– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre.
Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak
mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai
leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az
ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási
összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!
Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor
Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi
kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor
Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos
feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két
óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt,
melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek.
Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal
később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub
Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb
ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s
mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett.
Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi
kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig
csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult
oda Pásztor Endréhez:
– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte:
– Én rólam?
– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha
hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez,
nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a
»Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek
látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az
asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak
feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig
bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, –
Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire
tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép
asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben,
szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni
mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden
szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta
magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve,
túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen
körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt
maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis
meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…
És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy
ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem
tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához.
Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az
asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások
rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.
Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel
kérdezte:
– Sikkasztó kell?
– Igen, az.
Komoly önérzettel jegyezte meg:
– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig…
Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az
arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:
– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb
sikkasztásról!
– Miféle legújabb sikkasztásról?
– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem.
Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy
államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:
– A postánál van sikkasztás, örökkön!

VIII.
Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió
szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és
Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő,
lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna
fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott
haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a
pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a
kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.
Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység.
A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a
nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a
bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték
Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és
félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a
kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül
hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és
könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését
beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya
pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és
vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles,
félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles
szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely
csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar
keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak
jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el.
Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu,
az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának,
mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak
szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.
Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához,
a melyen a szinészek jönnek ki.
A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni
máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.
A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház
körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek,
tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz
dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház
körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba,
de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És
megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben
eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a
szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a
szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a
tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az
árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de
azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy
mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok
fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta
le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután
mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az
éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak.
Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki
nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a
többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont
őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába,
szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai
hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű
adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza
vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az
egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy
legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint
sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha
a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár
volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel,
melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és
eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor,
hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt
szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon –
haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik
nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az
állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán.
Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a
foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg
semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig
összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások
szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az
asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak:
szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a
világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a
szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép
voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz
forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki
nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes.
Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez
egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a
művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök
hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a
szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a
kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a
levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak
igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva
jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz
Anna.
Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja
kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát
mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy
szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék
guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely
vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye
iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a
messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor
megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint
a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után,
mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz
bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a
keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele,
elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból,
hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba.
Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról
az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem
epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni
egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.
Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros
utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget,
felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a
mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után
s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az
aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő
lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele.
Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána
önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az
eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig
szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte,
hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a
lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a
szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy
senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy
nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak
látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.
És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével,
erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy
hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette,
mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult
el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése
nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még
mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a
mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre
kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a
melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a
melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a
világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem
olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen
más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.
És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett
a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a
redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta
beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a
papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna
alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána,
akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor
felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy
szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá,
hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása,
szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen
a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő
egyedül.
És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta,
hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két
szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a
verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a
czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem
volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves
pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem
talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És
dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a
szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az
ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem
az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a
tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a
szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy
birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán
keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely
rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a
gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat,
boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a
gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a
szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan,
nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni
a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve
tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a
mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy
az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle,
véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt
mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem
piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a
testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő
drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a
kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán,
bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a
mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek
mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a
létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton
körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott
édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett
gyönyört vele egy érzésből.
Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében.
Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe,
halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt
boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a
mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott
mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást,