Elbukottak - 11

homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s
még sem tudta megváltani.
A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az
agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a
mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi
a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond
aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy
szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s
ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei,
melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal.
Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem
tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy
ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az
ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak
az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt
ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s
beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a
megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig
tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s
mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A
fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s
besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig
szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az
arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha
mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek
lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy
tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig
gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a
mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő
ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az
ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe.
Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig
Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis
darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch
Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy
rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják,
anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna,
ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott
aztán:
– Várjunk még Antal! Várjunk még!
Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy
csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az
opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok
muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy
Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy
nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig
szamár.
– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg
Münch mosolyogva.
Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.
Aztán töltött a harmadik palaczkból.
Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett
a hangjában is:
– Éljen a szerelem!
És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.
– Rossz jel – szólott kaczagva.
Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt
mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a
kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal
ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek
nézni.

VI.
Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz.
Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával
jött.
– Megfulladt az öreg ténsasszony!
Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond
csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból
a kertes házból. Hát most kiköltözött.
Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete
fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből,
mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább.
Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:
– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy
az enyém legyen.
Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép
asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel
a szemében. S csak később szólott neheztelőn:
– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem
igy is bűn-e, a mit cselekszem?
Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált
a hangja, mig beszélt:
– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem
érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…
Az asszony felütötte a fejét.
– És én, nem szenvedek-e?
Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban
csókolta a homlokát, a szemeit.
– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s
vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat
egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz,
úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot,
hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az
éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga
ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a
házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem
kötött.
Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban.
Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:
– Oh légy hát édes… légy az enyém!
S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika
volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek
a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a
férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már
letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás
plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt.
Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki
izgatott, remegő hangon:
– Oh ne még… ne még!
Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az
asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni
a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak
kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben.
Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek
a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az
arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját.
S beszélt, mintha búcsúznék örökre.
– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól.
Az asszony megrándult.
– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve.
Antal érvelt tovább s azt mondta végül:
– Még ma este elutazom.
Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság
fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.
Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a
csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony.
Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt
már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a
fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.
A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az
ájulásban, úgy tért eszméletre magától.
– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán.
De a szavait túlkiáltották a szemei: »Maradj! maradj!«
S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott
nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s
elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a
kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a
fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott.
A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy
késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most
senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert
hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a
felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte
zálogházba az ékszereit.
Münch nézte a pénzt.
– Nem elég! – szólott megtörten.
Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte,
hogy tehetetlen.
Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral
együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az
asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a
szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az
életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy
a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis
hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis
mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az
alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az
asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem
hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy,
mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai
ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most
eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem
ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag
kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek,
bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul
öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat
csapott az agyába:
– Teréki adna néked…
Az asszony visszahőkölt.
– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással.
– Igen ő.
Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta
a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna
asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz
a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy
tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz
éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a
negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy
tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény
leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek,
hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták,
hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még
csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek
egymásé, mint a kik egymásnak születtek.
Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak
a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták
a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.
– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott.
Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el
többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános
vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje,
pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes
dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A
napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És
Emma kaczagott az örömében:
– Oh, milyen édes lesz nekünk!
De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi
lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint
eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a
nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát
elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik
elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.
És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines
papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig
elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett
minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:
– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is!
Münch kapott a pénz után.
– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott.
Az asszonyban kigyuladt a vér.
– Hát engem akartál elveszteni…?
S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony
remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a
sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az
erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a
férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a
szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.
Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki
esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép
kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az
előbb elutazott.
A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban:
– A »gyermek-bál« megbabázott!
Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött.


LUCZIFER ASSZONYSÁG.

I.
Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony
létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott,
mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok
tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül
epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az
ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két
szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi
Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel.
Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a
vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A
szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát magának s vett egy
petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát
Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű
bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az
Andrássy-útra.
És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon
keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a
petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a
klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint
hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott
éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a
holttestekért.
Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A
bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek
iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg
voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal
ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt
hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta
meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva:
– A tanító úr szivarozik!
Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a
gyermekeket s kötöttek piros kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte
őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor
kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek
többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll
az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet,
mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta,
az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos
köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy
perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe,
bámulták, mint korcsolyáznak az emberek.
Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak
meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly
eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált
hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok.
Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya
portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén,
nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó
gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás
után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és
hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg szerette volna fojtani őket
egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak.
Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet
venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a
kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy
hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság.
Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint
egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet.
Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és
nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be.
Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És
enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan
gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik
hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind
a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség
lehet föléjök hajolni.
De azért mindannyian valóságos áhitattal nézték.
– Milyen asszony! – mondották a férfiak.
– Szép asszony! – mondották az asszonyok.
Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt,
milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak
voltak a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt
mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott
ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda
ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy
ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép,
tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén
keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját
tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott:
– Eddig nem éltem… Most élni fogok!
Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire
elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is
meghallották.
– Élni fog… vajjon kivel korcsolyázik együtt?
És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért
voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez
okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon
könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket.
Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy
üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha
kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a
ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási auzlág volna. Egy forintot
fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert
megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg
benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a
férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből
élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak;
a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak
és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak
művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a
meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen
aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé
előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem
fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden
aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A
mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán
produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy
látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint
korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn
a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan
büszkék ne volnának. Ime hire jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az
egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A
gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat.
– A korlátoltak! – jegyezte meg valaki, a ki haragudott rájok.
Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép
polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy
volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet
feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre
rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez
is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis
csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még
jobban kiverte a pír.
– Hagyjon el, nem vagyok egyedül…
– Mikor lesz egyedül?
– Soha.
– Kegyetlen, szép asszony…
Aztán ismét kergetődztek.
Fenn a pavillon nyitott erkélyén megszólalt a zene.
Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt
korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben
ismerték őket, majdnem mindannyiokat.
– Az Emmer bankár leánya.
– Mindig azzal a huszártiszttel.
– Pedig már hirbe hozta…
Láttak egy másikat is.
– Király Olga… már a harmadikkal.
– És még mindig nem akadt férje!
– Pedig milyen gazdag… ám egy kissé fonnyadt is már.
– Azt mondják, beteg leány.
– Pedig mennyire szeretne már férjhez menni!
És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan
gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a
férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a
korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a
szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették
apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán.
Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője
felfogta.
A pavillonban persze látták. Hát összebúgtak:
– Milyen ügyesen fogta meg!
– Ügyesen ám, még most is szorongatja a derekát.
Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy
fiatal ember épen ott bukott el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a
teremnek akartak volna örömet okozni.
– Milyen furcsán estek! – mondották a pavillonban.
Egy apró-szemű asszony, oda hajolt a mamája füléhez:
– Meg vannak ezek szokva, így esni egymás mellé…
A jégen is ily módon szóltak róluk:
– Nem egyszer estek el már hasonlóan.
Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve
érkezett.
Hát a teremben is, a jég hátán is kommentálták az érkezésök.
– Dolgozott mostanáig – mondták a férjre.
– Tudja Isten hol járt – mondták mások.
– Bizonyára nem korcsolyázik a szeretője – mondták az asszonyra.
– Pedig a férje jó ideje várja már – mondták mások.
– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is.
Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a
miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán.
Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő
volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt.
– Ime már nyilvánosan? – kérdezte valaki malicziával.
– A fényes szerződtetés titka… – mondotta más valaki.
Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök
kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói
közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el.
Egy fiatal képviselő sóhajtott:
– Miért nem a parlament ez a jégpálya!
– Milyen rosszak maguk képviselők! – szólott egy szép asszony.
Aztán korcsolyázott tovább a rossz képviselők egyikével.
Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa
mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a
nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a
rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon
alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az
apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki
az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő
muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó
esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a
pálya korlátja mellé egy-egy hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy
látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos
jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán
szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is
más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök,
hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A
parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya«
sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra,
előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha
valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot
nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon
nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik,
aztán mi mindent is látni onnan.
Most is észrevettek valami kiválóan érdekeset.
– Nézd, ki fut utána? – szólott mohón az az apró-szemű asszony.
A mamája a szinházi-gukkert kapta elő.
– Ott a korlátnál ugy-e?
– Igen ott… nézd meg jól… ismered?
A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már
évtizedek óta »működik« a fővárosban.
– Halmi Aurél gróf… – milyen eszeveszettül rohan utána.
Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a
szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan
kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül
szólott, nehogy észrevegyék:
– Hagyjon el, meglátnak…
– Egyedül lesz holnap? – kérdezte a férfi.
Dagadtak az emlői, lelkendezett, a torkába fult minden szava.
– Egyedül lesz holnap? – kérdezte még egyszer.
Hát sugta az asszony:
– Igen… igen… csak hagyjon el már…
Az egyik bankár-gyerek, kinek nagyon jó szeme volt, tapsolt az örömében:
– Az Erzsi néni!
Aztán a kis kezével mutatott reá.
A másik bankár-gyerek is megpillantotta:
– Az Erzsi néni, egy bácsival!
Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az
üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó
fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de
már nem madonna többé.
– Igen, az Erzsi néni! – szólott a fiatal ember.
– De egy bácsival! – erősitgette ártatlanul az egyik tanitványa.

II.
Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a
gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A
bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a
szinházba.
– Azt mondják, nagyon frivol darab. Aztán a Pálmay is játszik!
De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni
fog odahaza.