Elbukottak - 10

Total number of words is 4173
Total number of unique words is 1835
33.7 of words are in the 2000 most common words
46.3 of words are in the 5000 most common words
52.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
arczczal, hangosan szürcsölte a kávét.
Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű
volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke
arczán, az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két
nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a
néhány nyitott gombbal a derékja alján.
A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán
hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még
egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt,
miközben a kutat rángatta.
– Mily szépen laktok ti itt! – szólott a barátnő.
Mikárné végig nézett a kerten. Fanyarul mondta aztán:
– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek
itt lakni. Ki fogunk költözködni…
Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét,
megcsókolta Emmát s ment el.
Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató
az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a
mikor meggyújták a gázlámpákat.
Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy
dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a
vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A
házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték.
Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra
és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a
szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna.
Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert
Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta
a leányát s megcsókolta.
– Nem méssz többet a zenedébe leányom…
Mintha nem hallotta volna tisztán.
– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked
nyugalom és csend kell.
Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem
mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy
beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A
leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az
életéért könyörögne:
– Oh hadd menjek továbbra is.
Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó:
»Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!«
De aztán csak ennyit mondott:
– Nagyon szeretem a zenét.
– Tanulsz majd itthon leányom!
– Itthon…?
– Elhivatom a zenedei tanárodat.
Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna
temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak
jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz
egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt
magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú,
kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna
körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni:
– Teréki Antalt?
– Őt, igen.
Kaczagott az ágyban, mintha csiklandozták volna:
– Milyen áldott vagy te, mama!

III.
Már egy hete hordta magában.
Azután megmondta a leányának.
– Megkérték a kezedet. Férjhez fogsz menni leányom.
Ez a hír jókedvre hangolta.
– Megkérték a kezemet? Hol van a vőlegényem?
Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek.
Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a
gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett
életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe
került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig
fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a
melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden
hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg
kartongyáros ajándékaival, öt-hat forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is
meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy
volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a
lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta
azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé.
Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a
zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta.
Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a
czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott,
hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki
repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett
részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem
szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy
kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér,
kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden
lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt
a mutató ujján s kaczérkodott azzal.
– Münch úr, egy nagyon gazdag leány…
Münch rá se figyelt. A közvetitő beszélt tovább:
– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná
az ember maga előtt.
Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros
ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra.
A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a
hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg:
– A gyermekeimnél lássam…
És ismét elülről kezdte az ajánlgatást. Münch figyelmes lett a névre.
– Poprai Lenke? Ez a leány nem kell nekem. Rossz leány.
A kövér úr tudta jól, de nem akarta, hogy Münch is tudja.
– Lárifári… csak az anyja…
– Ez még jobb a leányánál.
Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a
kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám
nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg:
– Soha sem fog megházasodni.
De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző
verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról.
Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy
pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A
közvetitőből kereskedő lett.
– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három napja van Budapesten. Magam
mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a
tükörüveg.
Münch kedvetlenűl szólott:
– Ma este az operába megyek.
– Mit tesz az? Felhozom s itt lesz, mire haza tetszik jönni.
– Éjfél lesz, mire hazajövök.
– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg
lesz elégedve… mint a multkor.
– Hol van az a multkori leány?
Habozott, de aztán megmondta.
– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött
egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy
kellett neki.
Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új
mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost.
Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta
mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta.
Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr
vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és
belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér
úrral majd megőrültek a dühökben. Ugy érezték, hogy veszitettek, bár
tőkét egyik sem koczkáztatott.
Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a
zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se
tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch
leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben
teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért
csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a
vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte
jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett
a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart
gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött
és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat
mindjobban ki kell bővitenie.
– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette
halkan maga elé.
Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a
menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A
leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi.
Aztán Emmán volt a sor. Oda állott a vőlegény elé:
– Münch úr, szeret ön engem?
Igaz szivből csak azt lehetett felelni:
– Szeretem.
A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből,
tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná
parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta
ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a
szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint
a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra
sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem
daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani:
– Szegény bolondom, ne szeressen engem!
Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette,
megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi
őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát
hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben
rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a
lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek
találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már
természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll.
Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert
szükséges. Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges,
az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető
fekszik beléje.
Néha perczeken át elnézte Münchet. A pillantásaik találkoztak ilyenkor.
– Maga azt hiszi, hogy én szeretem?
Münch mosolygott.
Emma is úgy tett.
– Maga kis bolond.
Ezzel aztán ismét rendben volt minden.
Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban,
a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az
idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz
az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen
belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő
élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására
vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné
a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást
szeretni s nem volna élet Antal nélkül.
Pompás kelengyét készitettek a számára. Münch lepte meg vele a leányt.
– Mindene meglesz, kisasszony – szólott elérzékenyülve.
Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. Tetszett neki, a miért olyan
bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De
aztán csak mégis örült neki.
Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott
neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten
megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott.
A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott
többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé
fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha
lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a
professzorához.
– Látni fogom, ha asszony leszek?
Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza
pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a
keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az
arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt,
kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában
beszélne:
– Látni fogom, ha asszony leszek?
Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják
meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő
negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta maradt a tekintete
nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen,
gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész
lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!«
Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy
nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy
túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt:
– Játszék tovább, kisasszony.
Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon
maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett,
mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra.
Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta
önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött.
Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed
másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le.
Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg,
a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta.
Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az
irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb
nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá
sem akart gondolni többet. De az önkényes válás gondolata minduntalan
visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja
epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény
előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében
a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt
legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre
jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét.
Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők
csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre
várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a
Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még
egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó
előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány
száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt
fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a
mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte,
hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta
lázban, a mikor hallotta a kérdését:
– Látni fogom, ha asszony leszek?
Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a
nyakába borult s miközben szenvedélylyel magához szoritotta, hogy
lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe.
– A szeretőm léssz s én a tiéd.
Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is
gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe
helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják
szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal
csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy
perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát
magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is
megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az
arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen.
Olyan szépek voltak mind a ketten.

IV.
Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt
derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra
jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány
cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az
utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül
is várta, hátha besompolyog valahogy.
Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat
kérte:
– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára…
Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és
szomorúnak látszott.
– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át.
Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna.
Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken
keresztűl.
– Csak miattad tudom elhagyni!
Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é.
Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen,
mig gyengéden szólott a leány:
– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal…
Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a
vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el.
Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit
élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya
mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s
mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló
asszonynak:
– Az Antal menyasszonya vagyok én!
Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott.
És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind
a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a
munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a
melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve
abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás.
Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak
s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők
szeretkeztek.
A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy
petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét.
Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű
világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig
kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején
volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek
zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája
vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és
kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az
erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek
lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor
elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért
küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl
mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A
pusztulásért küzdtök hát?
S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei
ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit
alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a
mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket,
úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az
»Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott
megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában,
hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem
ismerik.
A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain.
Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet
kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a
zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta
néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát,
a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült
legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a
másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre
nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is
eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem
dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem
temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz
lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő
hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a
hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a
perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik
össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán
hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének«
eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.
És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik
körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly
kiált be hirtelen.
Az Emma hangja.
A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában
kiégett egy élet.
Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez.
A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában.
A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a
fájdalmában:
– Édes anyám! Édes anyám!

V.
Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha
figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn
az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért
Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal,
hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.
Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda
ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.
A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem
tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem
léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is
dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt
látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem
comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak
eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt
páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss
hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki
pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára
bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a
páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között
fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik
kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint
a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak
egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a
magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő
elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az
»Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte,
hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.
A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben
és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal
asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt
valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag,
némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta
mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.
Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai
voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt
viselt.
– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.
De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát,
gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy
fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg
van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az
operában.
Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette,
hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.
A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a
lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt
mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor
Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő
jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék
guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a
kezét.
– Jőjjön fel hozzám az előadás után.
Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását
ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta
már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete
pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette
magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult
reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott
utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még
nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.
Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát
prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken
érezte, hogy él.
– Pedig ma este szabad volnék…
Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek.
Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett
akarta.
Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön
szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek.
Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát,
mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek,
mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen
egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta
Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch
kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk.
Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt
volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék
erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg,
ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan
lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A
szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett
semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják
egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy
tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még
sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után
kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a
katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden
porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki
tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az
erősebb: az asszony.
Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett,
mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az
epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy
vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a
mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy
tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került
ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy
megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje
visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy
Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére
vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Elbukottak - 11
  • Parts
  • Elbukottak - 01
    Total number of words is 4150
    Total number of unique words is 1886
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 02
    Total number of words is 4301
    Total number of unique words is 1797
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.2 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 03
    Total number of words is 4268
    Total number of unique words is 1922
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 04
    Total number of words is 4305
    Total number of unique words is 1914
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 05
    Total number of words is 4393
    Total number of unique words is 1768
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 06
    Total number of words is 4143
    Total number of unique words is 1943
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 07
    Total number of words is 3996
    Total number of unique words is 1909
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 08
    Total number of words is 4353
    Total number of unique words is 1873
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 09
    Total number of words is 4200
    Total number of unique words is 1779
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 10
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 1835
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 11
    Total number of words is 4188
    Total number of unique words is 1745
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    48.4 of words are in the 5000 most common words
    54.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 12
    Total number of words is 4266
    Total number of unique words is 1482
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    52.2 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 13
    Total number of words is 4232
    Total number of unique words is 1675
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbukottak - 14
    Total number of words is 383
    Total number of unique words is 265
    46.7 of words are in the 2000 most common words
    56.3 of words are in the 5000 most common words
    62.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.