Elbukottak - 05

csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont
barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről,
nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem
bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a
szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné
többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme
miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza,
hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal
sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket
utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.
Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és
billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott
jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak
merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre
keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka,
hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt
felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt
felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva.
De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte
őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári
reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap
vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s
meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot,
mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy
csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség
örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje.
Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír,
dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle,
nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem
törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor
olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!
Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a
kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek
mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a
kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali
munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre
pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy
lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az
irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót,
látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a
papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy
még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével
hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett
minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna
alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott
szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt
kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt
ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren
jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig
behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett
volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével,
hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te
egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt
ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:
– Szeretlek… szeretlek…
Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a
király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán
keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala
egykor, most tele volt gyöngédséggel.
Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval.
Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor,
a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem
volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon,
mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:
– Nem szereted már az édes anyád…
Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd
leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek,
meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia
elaludt.
Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett
el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott
bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék.
Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az
ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az
udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a
tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza
tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan,
mig Endre ment, futott az ő lidércze után.
A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát
megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon
ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt
vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az
új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt
bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke
nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden
fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a
teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott
örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem
mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új
fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték
éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez,
hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott
az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó.
Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant
magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor
Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak
buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja
hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak
akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki
odaszólott a fiatal poétának:
– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját!
Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s
ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.
Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván
belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott
olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső
találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja
elveit vallja a magáénak.
– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi,
Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten
előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten,
mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé,
kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.
Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha
eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel
utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.
– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény
ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a
csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek
forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a
szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd
fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed!
Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem
tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem
birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a
polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi
belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya
sem tartja fenn szűzen magát!
Majd hogy sirva nem fakadt a dühében.
Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért
még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és
szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott,
kétségbeesve, könyörgőn:
– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek…
De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a
karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik
szavából, mint zenekarból a pozaun:
– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon.
Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem
fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az
isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök
meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!
Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik
szavával rombolni, zúzni akart volna.
Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha
gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd
megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna
vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett
előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy
hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a
költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint
győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az
ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a
csodálkozás.
– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel?
– Nem!
– Ha felakasztanak érte?
– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a
testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és
még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a
biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de
ott, ott halok meg én!«
Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt,
hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak.
Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga
hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek
csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének
a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta
meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:
– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki
el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki
dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a
hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az
embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen,
megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod
bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én,
– fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«
És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná
avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:
– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba!
Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom.

IX.
És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre
csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes
emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett
mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy
rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik
e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet
nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig,
a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak
ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába.
S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült
érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki,
mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen
földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a
szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a
szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt
mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit
szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan
mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott
mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy
legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte,
egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el
nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a
melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a
szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára,
remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem
nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha
nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon,
egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az
asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.
Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az
éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal,
holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak
rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az
életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely
napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az
örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga
körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik
ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek,
látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a
pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden
szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger
feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az
ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a
hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak
egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a
nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy
csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő
naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt
hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte,
hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs
körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott
le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik
látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak
sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más,
csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes
szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész
éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre
és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd
leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben
mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak
téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor
Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a
szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind
őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a
lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább
tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és
csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a
bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki.
Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna
minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott
tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni
napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet
ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a
kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta,
tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett.
Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe,
balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog
elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő
látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő
lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő
világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét
minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:
– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban!
Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes
hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt,
hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz
Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a
világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a
napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel,
hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a
lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt.
Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a
melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a
melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött
érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét,
mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem
tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda
vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve
ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy
megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.
Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott
asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre
karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem
az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör
után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely
hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta
magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az
igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a
milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem
minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem
váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással
hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a
mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem,
mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a
melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a
másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen,
hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen
megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat
szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis
sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy
össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy
pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor
Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.
És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie,
fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz
Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az
út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál
következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább
homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő
arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a
szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a
győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test
elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való,
mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig
boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő,
az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében
tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben,
kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és
együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók.
S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal,
menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes.
Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi
csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a
mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást,
bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a
fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És
együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű
pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem
örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit
ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő
hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem
való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret
vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a
»Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos
füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen,
magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett
ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a
reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve
magán.
És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél
nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a
fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat
egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a
mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága
mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor
beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó
akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő
nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az
irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt
arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak
és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott
az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez…
Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne
tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és
azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához.
S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben,
mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül
való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a
milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát
vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy
teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a
biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta,
hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes,
hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését
várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt
még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó
fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely
űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a
költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a
maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt
együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak
beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel
tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután,
kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik
nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után
esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő
sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta,
hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé,
ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.
Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal
életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni
a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt
mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő
szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már
ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony
is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel
betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a
remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan
tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a
melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak
annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól
esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös
izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre
poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől,
megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek
róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva.
Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire
bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb
részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett
a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:
– Az egyetlen, a ki igazán szeret.
És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét,
kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog.
Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez.
Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében,
de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök
forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület
a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő,
mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat
verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a
soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az
arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden
hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben,
a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire
hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért
eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az
érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró
szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott,
hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek