Egyszerű emberek - 04

világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem
emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza
hát:
– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött
volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.
Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:
– Már miért?
János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a
balkarját és mondja a nótát:
Négyet visel e gyönyörű ál-lat.
– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?
– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már
behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).
János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és
hosszút kell kiáltani:
Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…
Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját
helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal
a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál,
mintha dajka ringatta volna.
János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint
vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés.
Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…


Külső történetek.

Csőszi munka.
A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de
azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire
olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz.
A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha
megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de
régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy
látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem
alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul,
kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a
másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan
kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.
De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A
csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is,
nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme
a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga
van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert
az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze
alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a
kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy
mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz
alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a
magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk
használatára levágják.
– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja
Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a
földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.
Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre
telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a
piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.
Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás
nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a
csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most
már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).
Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak,
amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna
tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak
és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a
kormányzópálcát.
– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a
könyér.
– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.
– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik.
Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy
jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.
A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb
tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres,
vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a
messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri
udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi
méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki
kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire
nem alázkodik.
– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha
pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.
Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha
látják a fiatalabbak alázkodását.
– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is
cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy
gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó
csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.
Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az
udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon
fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok
súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még
csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig
bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két
öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal
legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget
imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak
tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált
a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele
legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.
Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az
öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene
vélemény:
– Nem tud írást, – mondják.
– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud.
Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.
– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért
kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök.
Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.
– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás,
mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.
Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg
egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s
az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul
összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a
botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal
összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)
Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések
történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot
hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan
hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos
közön át?
– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.
De még más hibát is elősorolnak.
– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.
Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben
mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S
voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert
mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos.
Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos,
hogy az mind a gazda gyümölcsén él.
Sebők Ferenc azt mondja:
– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára
már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék
magukat… De mindig a javát fogyasztják.
Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik
(kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András,
az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el
a feleségit.
– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is
történik.
A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti
nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek
semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy
ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az
urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a
szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a
csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.
Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak,
húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder
költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka
is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az
eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg
kellett érni?
… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház.
Abban ugyan többet nem lakik senki.

Irás a jegenyenyáron.
Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek
jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai
szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy
haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a
tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de
semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz
gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet
az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy
órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító
módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául
szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú
árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a
gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott
sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar
jószándék.
De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk
hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a
maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen
a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy
simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával
szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit.
A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós
komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt
is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások
im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet,
magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról
tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok
keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.
Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány
is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő
színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre
vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni.
Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig
éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró
sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.
Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás
legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára,
már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang
alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha
eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy
a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk
után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a
mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén
ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
juventus ventus.
Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek
havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók
mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása
hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.
Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat
meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el
egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de
éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem.
Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba
vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a
városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban
orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak
a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
érve, köszönté Máriát: Mária segíts!
Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni
való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe,
meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a
gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek
néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a
lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket
zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen
völgyéből távozhatik.
Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte
az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok
szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.
Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett
várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába
tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy
utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután
belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván
fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett
lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos
felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa
akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály
felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
ventus.
Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak,
mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály
elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a
kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás
gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal
fenyőfadeszka, odaragadt.


Új talicska irányában.
Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
kalapácsot, kubikos a talicskáját.
Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája.
Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok,
teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek
tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba,
mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett.
Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek.
Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való
szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak
erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a
foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a
mesterség belső ismeretében.
Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen
olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden
ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden
részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A
kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága
határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése
figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás
közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is
fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé
kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi
súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a
talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán:
az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan
ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember,
lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de
kubikos-talicskát építeni nem tud.
– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű
ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos
szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni,
mint egy jó kezes talicskát.
Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei
mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban
volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt
hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az
összetartozandóságot.
– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám –
sok munkát végeztél ez világi életben.
Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be
annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen
talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége,
miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a
kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden
ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák
hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a
népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül
Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen.
Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában
segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával
szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most
íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit
megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak.
Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány
könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.
Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel
többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a
tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban
pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.
Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem
valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az
egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától
örökölte a tudományát.
Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre
vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó,
Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost
jelképezi.
A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
asztalon. Azután azt mondja a fiának:
– No Janika, húzzál egyet.
A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi
kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy
Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.
Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a
vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal
találkozni nem kíván.
Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második
utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne
téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva
egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények
kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:
– Hát talán fiákert?
– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre
járjon, mert én löszök benne a ló.
– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint
egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak
ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.
Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva
várják a vevőt.
Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s
rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány
tárgyával magára maradjon.
Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel
kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej
lyukaiban.
– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.
Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s
onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról
megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba
eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.
Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig
még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol
mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A
csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.
Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet
kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy
talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem
tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az
életben, mikor temetik.
Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának
kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon
össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem
lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.
Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott
szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:
– Mondja-e?
– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…
– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem
alkalmas, ahol a többi.
Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál
alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg
Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat
a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne
alkudozzon rá.
– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot
folytatja.
A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a
zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása
nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a
nyele, a végei rézzel vasalva.
Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan.
Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a
csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók
bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.
– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert
néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.
A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha
és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez
nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:
– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához
és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi
a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál
nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának
nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a
fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem
ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb
állni, mint ahogy az megkívántatódik.
Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik,
mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.
Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s
odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.
A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a
talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám
négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön.
Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen
senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a
vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a
pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első
tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában
húzták a kerékre, minélfogva jól tart.
– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
Könyérkereső társam…
Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba
ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím
meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség
pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó
karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.
Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek
helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett
gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen
rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.
Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe.
Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha
nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.
Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való.
Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál.
Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal
erősítik a tölgyfadeszkához.
Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik
a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt,
bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé
lehet visszaverni a fára.
Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám
örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:
– Hát mondja-e?
Azt mondja:
– Ez már az enyém.