Egyszerű emberek - 11

Total number of words is 4145
Total number of unique words is 1920
31.0 of words are in the 2000 most common words
42.7 of words are in the 5000 most common words
48.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen
kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap
csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a
telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben
annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát
visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a
gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így,
mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott,
amikor még egymagában állott a tanyája:
– Haladni köll a korral.
Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges
voltát.
Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör
vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet
vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.
Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot,
mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is
elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál
is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége
van neki.
Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi,
amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg
kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes
pántlika a lányoknak.
Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy
sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.
E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé,
míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda.
Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet
ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor
már majd elég meleg sütése lesz a napnak.
– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat,
követ süt.
Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen
lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan
fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.
A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az
utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már
gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és
menyecskék.
Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében,
amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy
hónapokra megállt a szél.
Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek
istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti
ki semerre sem, ami azután baj.
Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem
lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan
valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes
kihalásnak indultak a vízimalmok.
Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert
vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem
éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló
legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis
malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s
megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél
idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.
A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép
szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas
erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó
mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő
rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves,
ebben különbözvén az embertől.
Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé.
A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken
még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.
Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést
kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott
vele élni.
Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon
járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát.
Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s
nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az
officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt
és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb
menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A
borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele,
hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.
Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke
kijelentést, hogy:
– Van itt már mindön!
Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén,
elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s
összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak
csodálattal tekintettek Kásásra.
Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az
asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:
– Templom azonban nincsen…
Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket,
mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan
dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a
nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a
lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:
– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…
Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a
hallottakat.
Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a
nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.
De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban
nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az
volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás
azonban rájuk förmedt zordonul:
– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.
Az emberek értelmetlenül néztek rá.
– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri
jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az
asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban
támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az
elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra
valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.
– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.
– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van,
de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.
Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.
Azt mondta Kásás:
– Irja csak, jegyző úr.
– Irom.
Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:
– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz
kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a
feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.
Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy
ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.
S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:
– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.
* * *
Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd
lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák
oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal
belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok
ingyennapszámot vállalnak.
Öreg asszony is áll ott.
– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?
Visszakérdezi:
– Még kérdözheti is?
– Nono. Szép lesz úgy-e?
– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon
díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már
olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.
– Hol látta ezeket szülém?
– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
Milányóba, Genóvába, Mántovába.
– Hát arrafelé mind járt, szülém?
– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.
– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.
A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:
– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk.
Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.
A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy
térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor
zarándokolt.
– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon
hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a
hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.
– Hát akkor miért ment arra, szülém?
Nevet a vén tanyai nenő.
– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az
útja.
– Od is eljár, szülém.
– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba.
Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a
Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné
patakon túl: három templom is egy végtibe…
A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez
fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…


Kabarézás a csárdában.
A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és
veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról.
Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen
gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte
meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy
Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban,
kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy
éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom
alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a
lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem
is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett
urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti
élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)
De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival
igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe
került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi
bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó
Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja,
hogy:
Megáradt a Maros,
Nem akar megszállni.
Az a híres Bogár Imre
Átal akar szállni.
Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak
meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti
juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt
pusztai rendőrtiszt:
– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is.
Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a
két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban.
Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?
– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…
– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De
az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a
disznók.
Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
legendákból mi igaz, mi nem.
Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre
vannak festve az azon idők erkölcsei.
A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a
város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a
darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt
csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok
egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti
vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a
törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt
hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt
épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen
eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak
laktak benne.
Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt
a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a
kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá,
hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be
sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány
József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a
Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a
gazdának a köszönetüket tudtul adja.
Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán
abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.
Azt mondja erre egy öreg ember:
– Hát én meg még kabaréztam is nekik.
– Kabarézott bátyám?
– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
ettem-ittam velük s danoltam nekik.
– S mikor történt ez?
– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.
Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment
nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A
szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az
ablakok.
A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A
városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos
világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az
idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a
közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan
hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy
kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép
ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.
Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára,
hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron
behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt.
Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is,
bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg
hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg
a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes,
hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a
tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos,
megindultak, el is értek oda, ahova akartak.
A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg
az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem
fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze
volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért.
Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon
olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor
sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.
A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza.
Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek
el éjszakára, háljanak ott.
– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos.
Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja.
Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.
Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg
vacsorát főzött.
– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar
konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem
eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.
– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig
éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a
nevemnapja.
Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János
kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert
úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát
tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az
idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta
Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami
kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek.
Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.
Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.
– Keljen föl!
– Miért?
– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.
– Kicsodák?
Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven
annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.
– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög,
míg érte gyünnek.
– Hányan vannak?
– Öten.
– Hát Ábrahám pusztázó hol van?
Legyintett a kezével a csárdásné:
– Elbujt a padláson a szénába.
– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az
ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…
– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy
ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek
közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb
esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül
még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy
kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban
mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony
csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor
láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra
kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak
sürgetett…
Kiment a betyárok elé.
– Jó estét adjon az Isten.
– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.
Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:
– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?
Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország
összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint
az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár
negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki
a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig
hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz
alól, mint az öreg.
– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát!
Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé
ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.
Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.
– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam
bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben
hevert az asztalon.
Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg
tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.
Étel után azt mondja az egyik betyár:
– Tíz itce bort ide az asztalra.
– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a
dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik.
Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?
Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:
– Hát az úr vacsora után nem pipázik?
– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom
bent maradt a szobában. Majd kihozom.
Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.
– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.
Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.
– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem
Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát
megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme
rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
csutorával.
Azt mondja:
– De szép pipája van az úrnak.
Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis
késit neki.
Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi
embernek nem tetszett.
Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt
mondta a piparablónak:
– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza
rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?
A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.
– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi –
nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.
A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt
kérdezte Vékestől:
– Hát tud-e danolni az úr?
– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd
azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a
mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?
– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.
S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz
illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait.
Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:
Mikor Pista betyár lett,
Szennyes inget, gatyát vett.
Szennyes ingbe, gatyába
Becsapott a bandába.
Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust
dicsőítette a következő nóta:
Nem vagyunk mi betyárok,
Útonálló zsiványok.
Aki szegény, nem bántjuk,
A gazdaggal tréfálunk.
Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán.
Közben iszogattak és parancsolták, hogy
– No még!
Mondta azután Vékes a régieket sorra:
Kizöldült az erdő fája, leveles,
Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.
Akit otthon vetett ágygyal nem várnak,
Minden bokor szállást ád a betyárnak.
Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik
betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a
kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az
asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az
asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:
– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.
Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom
után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált
a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott.
Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább
csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a
szájából.
Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen
az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést,
amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a
csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások
kiemelték…


Egy a nép közül.
Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda
sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok
ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a
harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a
kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet
sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a
favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt
végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht.
Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság
mesterszavai leginkább német eredetűek is.
Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem
magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei
faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven,
csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár
csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt
mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás,
talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan
okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.
Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához.
Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes
táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca
színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni
tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a
magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.
– Ruhára kell?
– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet
vásárolok.
A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt
János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában
felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették,
gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen,
határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.
Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és
Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is
akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt
előre, ritka szép gyorsasággal.
A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig
szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a
magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk
haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a
Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egyszerű emberek - 12
  • Parts
  • Egyszerű emberek - 01
    Total number of words is 4162
    Total number of unique words is 1939
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 02
    Total number of words is 4319
    Total number of unique words is 1794
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 03
    Total number of words is 4341
    Total number of unique words is 1752
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 04
    Total number of words is 4309
    Total number of unique words is 1935
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 05
    Total number of words is 4314
    Total number of unique words is 2022
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 06
    Total number of words is 4440
    Total number of unique words is 1851
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 07
    Total number of words is 4300
    Total number of unique words is 1932
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 08
    Total number of words is 4235
    Total number of unique words is 1963
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 09
    Total number of words is 4364
    Total number of unique words is 1986
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 10
    Total number of words is 4241
    Total number of unique words is 1831
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 11
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 1920
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 12
    Total number of words is 4265
    Total number of unique words is 1963
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 13
    Total number of words is 4362
    Total number of unique words is 1960
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 14
    Total number of words is 2258
    Total number of unique words is 1154
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.