Egyszerű emberek - 05

Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült
kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az
udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.
Janika fölfogja és tolja.
– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!
Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:
– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…


A nagyvíz.
Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert
édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki
uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik
gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a
reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak
négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal
tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni,
akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek
le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz,
hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E
megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú
igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is
erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba,
körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem
lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban
tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem
kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első
helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki
hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia
divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani,
meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket
Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves
apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából
megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven,
kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével
törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg
csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból
bejöjjön.
Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt
ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve
ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s
az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és
szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.
Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár
idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s
kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város
egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói
népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú
zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül
Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház
rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták,
a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem
volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki
szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános
helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a
népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már
mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el
fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy
asztalnál a nagy csöndben:
– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát
kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az
elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő
tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt
Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.
– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy
valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.
Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az
emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek.
A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh
medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául
beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a
megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a
gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában
kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,
szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem
éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor
kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett
rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet.
S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát.
Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.
A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden
születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat
karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot
hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet,
hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél
szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak
az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
barátságosan méhébe fogadta.
Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk.
Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól.
Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival
közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út
miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén
keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha
ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona
ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget
vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt
bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett
az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel.
Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak
olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok
tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak
egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy
legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.
Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő
udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le
a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi
kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek…
Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött
a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy
azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.
Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok
ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes
üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás
szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a
kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.
– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta
rá a menekültek keserű humora.
Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy
hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó
izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény
hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.
– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi
van, nem tudjuk.
Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az
elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék:
hát ilyen is van még a világon?
Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma
ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha
van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen
alkalmatosság, amin jöhetnének.
A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az útra. Nem
ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut,
mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés
fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy
tizenharmadféléves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,
megbizatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek
látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a
háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak
volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a
szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány
forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is
megtapasztalta.
A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti
pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk s a
kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg Sándornak rettentő
hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett tartani
akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három
óra volt az út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a
kiszombori erdőben (azt is kivágták már azóta), kékes köd legelt a
makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára,
amelyet rácul Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ
közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot
hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb
igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be.“
Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút
szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:
szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó
előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek pálinkával
élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal
parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.
A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak.
Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely útkanyarulatnál a lapos tájon
odalátszottak a magasabb szegedi épületek. A tornyok és a belső város
kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre
helyezte el a kenyeremet az Isten, több izben voltam esztendőn át távol
várostól, hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a
kimondhatatlan örömöt, mint ekkor, ahogy a város tornyait megláttam. Ide
csakugyan illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a
lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,
Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy
lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.
Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt jövők,
hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna
minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz tartozott, a vármegye
lovaspandurjai meg is állították a kocsit. Nem lehet bemenni, mert
nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni.
Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében
tetszelegtem magamnak, most meg ime csak az vagyok, ami vagyok:
gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután, hogy hiszen gyalog be lehet
menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd megvár. Igy
az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam s egyszerre elvesztem,
eltüntem a nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a
legmagasabb hely mindjárt a Tisza-parton szárazon maradt s most minden
élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt
eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki
átesett és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás
után az új erő beleköltözött az emberekbe.
Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés,
de azok e helyeken nem mutatkoztak s elbújva voltak szokásuk szerint. E
kis sziget néhány utcáján sietve jártak az emberek s bár akkor még nem
volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban jártak, mert nem volt rá
érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére festve,
be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt
hevenyészett vendéglők, sült a hús a szabad tűzön és pirult a
vaslábasban az illatos tarhonya.
Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az egy-két
itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol
olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.
Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek,
a halászladiktól kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki
hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt aki mosóteknőben haladt a dolga
után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost s a
belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan
volt, mint valamely Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott,
ahol festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a
fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung nyomán)
öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe.
Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa,
hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult az áradatba,
amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.
E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik
szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s neki is, mint
a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje, hogy hol adjon
helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a
nyomorúságban sem akartak távozni.
Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három
községből állott város neve az egykori írástalan időkben Sziget lett
volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt rész csakugyan
sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót találtak a házak pincétől
a padlásig.
A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a
vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk,
hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász volt,
könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy asszony. A
villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének
virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél
méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony volt, azt elvette s
apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar
emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a
küszübéig ért a víz és nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda
hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar
vízén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy
omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat,
amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak
utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni, házbeomlás még kutyának
annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.
Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az omló
házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más helye nem
akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény
öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan mondta:
– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott elkopik, mert
ott mindenki belenéz.
Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e
följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy volt
azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor
suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a
nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol apránkint
rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy élet
boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a rokoni
tiszteletet és azt mondta:
– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem
dűl, addig én innen nem megyek el sehova.


Levél a pusztában.
Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember azt
mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a kettő közül
melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi köze sincsen,
mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény az, hogy infanteriszt
titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá katonáskodik az Artorácban,
mint az illik is olyan legényhez, aki, miután a király fegyverét idegen
népek előtt éveken át viselte, majd hazajövetele után a tisztes csikósi
foglalkozásban rendes, egy helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni.
Mert bármit beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a
császárt. Mert csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt
szolgálja, mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a
szabájban. A szabáj nagy úr.
Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a subagallér.
De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga töméntelen sokaságával
ránehezedik az emberre és nyomja. Az ember hiába védekezik, mert a
szabáj a hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a
szabájt: az ember palástul ellene veti a türelmet.
A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik, minélfogva ritka
madár már manapság, akár csak az arasztos szalonna. De aki katona és a
szabájok alatt van, az a türelemnek a sótalan kenyerével él és a
sóhajtásait küldi csak a messziségből a hazai nagy, fényes rónák felé.
Ezt megengedi a szabáj. A fennálló rend érdekében szükséges is, hogy ez
így legyen, mert tudni való, hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem
küldhetné haza a fiú, akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble,
hogy belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem
is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak
hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen
szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön, regruták
elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn is mindenek
lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez igaz-e, afelől teljesen
helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle haszontalanságot lehet e
felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi bizonyos, hogy mink is
öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a fegyvert, fejfödőt emelve
köszöntöttük a hazulról lefelé utazó felhőket és az eszünkbe sem jutott,
elmélkedni afölött, hogy eme légtünettani körülmény voltaképpen cirrus
cumulus-e vagy cirrus stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis
fecskét betettük fölmelegedés okából a kebelünkbe az ing alá, mondván
neki szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól
való vagy-e? Ilyesmik történtek.
Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit nem is
érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok az alja.
Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár gefrájter
Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az édesapját,
bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint ismeretes, számadó
gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi pusztán, a Két Rózsák
járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni a levelet, nem pedig a
tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő, hogy a számadó felesége nem
tud írást, ha a levél oda menne, nem tudná elolvasni. A gulyás pedig
ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a régi nóta is megerősít:
Cintányéron, cintányéron aprószőlős pogácsa,
Fáj a szívem, fáj a szívem a gulyásra, de a gulyásra.
Arra pedig ne fájjon,
Mert a gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.
Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha folyton-folyvást
más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a levélnél, amely jön.
Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul hozza gyalog, amígnem aztán
vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik a levél. Előbb a bosnyák
kisvasút hozza, Bródban átteszik a nagyvasútra és hát mi az egy olyan
nagy vasútnak, egy ilyen kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza egészen
Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az állomásról a
főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy megy ki az
alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül, mint illik egy
olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd Isten szent
segítségével csikós akar lenni.
De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem alássan. Az
ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma hivatalok.
Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az útjára küldje. De
arra már nincsen neki embere, hogy ami levél hozzá érkezik, azt a nagy
mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja. Némelyik tanya félnapi
járóföldre van a hivataltól. Igy hát a levelek várnak a jó szerencsére.
Aki levelet vár, elmegy a postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele?
Vagy pedig a lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a
tanyai bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik
népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás
menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott
állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen
akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha
azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi neki a
levelet barátságból.
Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi számadónak
küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle embernek nincsen
meghatározott csárdája. Nem egy helyen van, ha a mező füvét föllegelte a
jószág, odébb megy vele. S habár egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott
lenni, a buckák között úgy el tud velük tünni, hogy kész mesterség a
rátalálás. Hát ilyen helyre már csak akkor jut ki a levél, ha valamely
lovasrendőrnek éppen a pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár,
megkeresi azt a gulyát, amelyben neki is legel az üszője.
Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény viszi is a
levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok nyarának langyos
napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa körül, a gulyások a
cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó ebédet kászolított a
szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt tarhonyával. Kanalazza kiki a
bográcsból a tulajdon maga kanalával.
Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson. Mondja,
hogy lovasrendőr látszik, erre tart.
– Melyik?
No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.
– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova van.
Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.
– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem mondja, mert
hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.
Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell, hanem
várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt semmi
kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből semmit, de
semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami a várást
illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül van. Ha valaki
kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét, annál az igen nagy
darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy mutassa meg neki a
jószágját. Azt magának a gazdának kell megtalálni, hogy melyik az övé a
nyolcszáz darab közül. Ez a tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a
régifajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon
egyformák. Ráadásul most, delelés idején fekszik is a gulya s így a
nagyságban és a testállásban levő különbségek sem mutatják magukat.
Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi. Szól
neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára tekint.
Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is száll a
lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik benne. Szép az
ilyesmi.
Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán halad
arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon Isten. Hát
adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik? Hát ehun e.
Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék velünk tartani. Hát
csak Isten áldásával.
Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg a
kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a paprika
van célirányosan összekeverve.
No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy bojtár
elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a sajtból. Jó nagyon
a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel. Sóval, paprikával.
– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.
– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már mögint
hivatva van be a városba, a törvénybe.
A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga van ennek
a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt nyoma ez. A
citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s ott él a nagy
csendességek birodalmában, ahol minden aludni látszik.
– Ugy hát? – mondja Borsodi.
– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt a
levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia levelezi
benne kendet.
Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró papirosból.
Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy áll? talán baj
érte?
Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis
levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A fegyver
elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona nem is mondja, hogy
levelet ír, hanem azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele.
Mert csakugyan külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki
most tanul írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak
a levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a közepe
táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt levelem a
Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912. Szeretett szülő anyám
és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom a jó Istentül, hogy ezen
pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok, melyhez hasonlót maguknak is
kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza ángyi fia, a Sándor is friss jó
egészségben van, melyhez hasonlót maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez
lefoglalja a kis papiros egyik oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom
levelem, sok jó egészséget, hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza
ángyit, a Vén Jánosék Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha
érkezésük van, küldjék ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják
tudtul, hogy tisztölöm…“ Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az
az újság.
Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden betűt külön.
Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö: istentül. Hangosan
megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal bojtár csodálattal gondolja,
hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak odalent a katonaságnál.
Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa:
„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha
háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem
aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne szaggassák,
mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire nem akarja már,
hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot pontosan köll tartani,