Egyszerű emberek - 14

kívántatnak. Most szép őszi időt adott a hatalmas Isten. Olykor ugyan
van egy kis esőcske, de az szintén okosságból van, mert egy kis esőcske
kell a földecskének. Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és ez jól
történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső, akkor
olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi: fák, tanyák,
kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű szemű tehenek.
Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből a füst a földre
száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet ismerni, hogy
szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a kocsis:
– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.
Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet elmélkedni,
mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot. Voltaképpen a
kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű szerszám, hogy ha jó útja
van, szinte magától is szalad, míg a homokon alig mozog, mint állóvizen
a nehéz bárka. Mert ellentáll a homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit,
hanem a homokot húzza.
Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis meg,
amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A könnyű
pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre csinálták. Ez az
a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy Hohlweg. Nem maguktól
teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy amióta bejöttek Árpádék ide,
erre a földre, folyton ezt az utat használták és az út apránként ebben a
munkában elkopott, lemélyült s már rendes szóval valóban útnak sem lehet
nevezni.
Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten kétórai
dolgom van, reggel hat órakor indulok s este hat órakor itthon vagyok.
Ellenben, ha csak egy órai dolgom van szeretett fővárosunkban, akkor
ráérek délelőtt tíz órakor indulni s este hat órakor csak itthon vagyok.
De a mezőségeken ez nem így van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők
kivántatnak. Ezért azután nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben
a köznyelven elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.
Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az
elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak
gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert az a
tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint a szép
fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a tarisznyán, s
kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak rozskenyér, felebarátaim.
Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos. Továbbá bicska és dugóhúzó. E
dolgok odakinn néha többet érnek, mint a világ minden más hasznos
dolgai.
Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy az
alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint a
hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan, váltakoznak a
patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj, mindig csak egyforma
apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok, amelyekből mindig egyforma
kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán ez nincs is egészen így. Minden
tanya másforma, mindeniken van mit nézni. Mert még a boglyát sem egészen
egyformán rakják, az udvarokba a fákat egyik másként ülteti, mint a
szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét is
odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék, amikor
azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná honát a
hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin elnézelődni
való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az udvaron: ott
látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap elébe terigetett
fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a gazdasszony, vagy sem.
A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott varrógép
van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy ugyancsak
szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön is van mit
nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett bele. A szántás
hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda igyekezete, vasekéje van-e
neki, vagy még ama régi. Mert van még régi is. Van nagyon régi is,
amelynek az ásóvasa is fából van, csak egy vasból való papucsforma van
reá szerkesztve. Ez ugyan már nem nagyon járja, de néha akad.
Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is beleszólnak. A
régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be lehet tekinteni a
tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban mennek a lovak s az
útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak. Azután a műútnak az a
szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem kanyarog, nincsenek
görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab szántóföldeken megy
keresztül, gazdag emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem
lehet semmit sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma
vetéstáblákat: ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az
utasnak nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben
csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített utakon,
mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet róla mit
látni.
Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a pusztába
visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a házak, de szép a
mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger levegője semmivel sem
különb, ahol módfölött való egyszerűségek uralkodnak.
Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka
oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek, akik
haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E tájakon
valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított el. A régi
magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga kormányozta
magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró községre ügyelni:
elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb városokba verte össze
a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a földdel egyenlővé tétetének s a
pusztában az emberek helyét elfoglalta megint a farkas meg a sas
vezetése alatt az állatok népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A
nép újból halad kifelé és ekevasak fényesednek meg a földben, amely
évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek. Mennyi
nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan vagyunk mink már,
a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására visszatérünk? Ki
tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem lesz-e megint az a vége,
ami eddig volt? Az ilyen gondolatok önkéntelenül támadnak, mert
évezredek néma csendje fekszik a tájon.
Ér az ilyen elmélkedés valamit?
Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.
Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem sokat ad.
Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló beszédre, azonban
nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába avatkozni kocsisembernek
nem illik. De azért esze neki is lehet és a gondolatszabadság, legalább
a koponyákon belül, még mindig megvan. Gondolkozik. A katonaság
fényesíti az elméket s Antal barátunk katona volt. Huszárkatona volt.
Még pedig, mint mondja a nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos
észjárásával: nem honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már
most ezen minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban
herceg volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy
nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette Antal
barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s gondolatait rövid
mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra visszafordulva az ülésben,
ezt mondja:
– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.
– Már miért, Antal?
– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a termőföld
kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen eltérnek egymástól.
– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap holtig tanul.
Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő. A lap
vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A húsdrágaság.
Mutatja:
– Méltóztatik látni?
– Hogyne.
– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap is közli
a közönséggel, hogy húsdrágaság van.
– Hát az bizony igaz.
– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok egyaránt –
véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést, tekintetes és
méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre jobban hódít tért
nemzetünk szabad pusztáin?
– Nem örvend neki, Antal?
– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.
– Mért?
– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető. Mert minél
több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál kevesebb lesz a
hús.
Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a kereken.
* * *
Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez. A mezők
illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már mindenki. S a
déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát ilyenkor más népektől
elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.
Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas erdő. A
fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös szeretettel állok
meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz év előtt ültette a
futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki hites földmérő gyanánt
akkor városi szolgálatban állott. Az öreg erdő fái szép és hűvös
árnyékot terítenek az útszélre és a falevelek barátságos beszédeket
tartanak. Hát itt már megálljunk.
Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi
tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat
látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.
Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó leheveredni.
Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként szijjalja ki a
saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt, amely a saroglya
rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban. Vannak, akik a
húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal. Mások azt nem
szeretik, azt mondják papirosszaga lesz tőle az ételnek. Ennek
elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta vásznak, amiket leginkább a
takács készít ott, ahol még van takács. Az étel a kendőkben szépen a
pokrócokra terül. Van borocska is és hozzá a legalkalmasabb az a lapos
bádogpohár, amit a katonák is a tarisznyájukban hordanak. Isten szent
segedelmével és áldásával így a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk
és heverő helyünk a mező, minden füvével egyetemben, fényes világitásunk
a nap s az erdő százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az
ilyesmi. Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű
élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas
istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek. A
többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra kibújik
földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat. Ahogy
kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt csillan meg
a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből elláthat az ember,
sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már az igazi puszta.
Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek tartózkodó helye.
– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken
tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni nyugalomban.
Hanyatt feküdtek és nézték az eget.
Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni is),
ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:
– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de télen nem.
Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A fák eltörnek
bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?
Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél ellen, mert
ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a tetejüket. Pedig
itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg más ősemberek, akik még
ő előttük vették tulajdonba ezt a földet, amely most némán fekszik itt
alattunk, mi meg rajta. Mind régi csontok porladnak itt alant, ősi
cserépedények, bronz cifraságok, vas ölőszerszámok társaságában.
Alszanak és a szellő formájában az idők végtelensége suhan át fölöttük.
Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy öreg
ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a bajusza
sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa csont, az
ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé odaszárad a
lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a lábán, mellény a
kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Aféle tanyai
pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a kocsit (valami
sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk köszönt, fogadjuk.
Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:
– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?
– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk, hanem
fekszünk.
– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a vidámságban van a
bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy, tudják, láttam már régön,
hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy bort szödnek.
– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra kijjebb.
– Még odébb?
– Még.
– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán bort
szödnek. Mert neköm is volna eladó.
– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó, csak
barátságból való.
Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem én ide…
kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol le, mintha
fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már nyolcvanéves az
öreg.
– Atyus hány esztendős?
– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a másikat.
– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?
– Hát már a nyolcvankettediket taposom.
Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más. Itt más
világ van.
– Atyus itt lakik valahol?
– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám. Abban lakok
én.
– De néha csak bejár a városba?
– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? Mit keressek én ott. Az adót
beviszik a fiak. Vagy beviszi az esküdt.
– Mikor volt bent utoljára?
Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:
– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta nem.
Minek?
Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban
mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a puszta,
aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik Szabadkához.
Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni. Tehát föladódik
atyusnak a kérdés:
– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?
Azt mondja az öreg:
– Hát ott még sohasem. Minek?
Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen mondta:
– Minek?
Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a kérdést
hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek városba menni?
Mikor anélkül is el lehet az ember…