Egyszerű emberek - 06

minekutánna komoj dologba vagyunk…“
Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a
sóhajtás:
– Hála Istennek…
Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben, hogy jó
fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt világéletében, még
most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik. Míg más hány van olyan,
hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy csak pénzt küldjenek neki.
Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a
hatalmat képviseli, azt mondja:
– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.
– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben okos
embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha szömez az
eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.
Egy bojtár beleszól:
– A kupecok szödik a lovat.
Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan nem szedik a kupecek,
mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is valami különösség
észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a gulya közül a mezőre és
nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak ilyenkor?
– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?
Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.
A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a tűző
napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld peremén, de
igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember vágtatna vele, de
nem látszik sem ember, sem más teremtett állat, csak maga a kápráztató
csillogás siklik tovább teljes csendességben.
Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen arra volt
a feje, odabámul.
Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki kötelessége
megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik pillanatban már vágtat
is a kutyák nagy ugatása között a titok után, szinte röpköd a kardja az
oldalán.
Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de a
fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal ákácos erdő
fái között.
Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.
– Nem birtam utolérni – mondja.
Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli dolgok.
Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem következik.
Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:
– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak akar.
Mikor már jelönségök vannak…
S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban, jelenségek
vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket tartalmaznak.
* * *
Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő
Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a
városban s azon karikázott hazafelé.


Vasút akar lenni.
Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a réti
semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól, apránkint
gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő multán
kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a
sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig
semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig
csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat
vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, szóval, mint mondani
szokás, nyomon járt. Mehetne a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes
vidéken ez más, mert ott kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem
kell kerülgetni. A menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út
rajta egyformán jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az,
akinek sietős dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna
rajta úgy, ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a
gyakorlat nem így mondja. Ahogy az az ember kanyargott, aki tavasszal
legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért? Ki
tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni. Talán tócsák
voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De azok már elmultak
régen s az utána következő utasok már a nem létező pocsolyákat
kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami előljárónak lenni, aki nekivág
valaminek. A többi pedig halad utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha
a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász
rájuk ereszti a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a
hátukra ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.
Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon.
Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le
is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.
Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík mezőben
az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják, hogy azért,
mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az útnak szokása, hogy
a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A tanyák legföljebb száz
évesek s az út több évszázados. Az utak előbb voltak, mint a tanyák,
amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem
megfordítva. Némely alföldi út dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi
használat nyomán úgy ki van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban
ülő ember fejével van egy magasságban. Pedig ezt az utat nem vágta ki
senki, hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,
hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év előtt
az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat? Azt
mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak kellett
mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem egészen úgy
van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú darabon át szigorúan
Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos vidéken, már amennyire
mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is olyan sok évszázados-forma út.
A két oldalán szőlők, amik homoki borokat teremnek. Az út széles ugyan,
nem is országútnak nevezik régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de
azért mégsem szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt
mondják azért, mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út
régibb, mint a határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort
teremnek, más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a
szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja ugyanaz
s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor terem. Aki
legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett az iránt, hogy
ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az út: hogyan találta
meg az a régi ember a földek minőszerűsége között való elválasztó
határt? Ez a kérdés azonban szintén azon dolgok közé tartozik, amikben
nincsen okos ember.
Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új dolog, ez nagyszerű dolog,
amiről azt mondja a régi katonai nóta:
Sikojtozva, mint az vason az bagon,
Kedves rózsám kinézött az ablakon.
Mindkét szömöm könnybe lábadt,
Úgy néztem én teutánad galambom.
Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne mondani, hogy
ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig dehogy. Ott kint,
a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a gondolatokban él. Nem
a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E helyeken irígység tárgya az
a másik pusztaszél, amelyen vasút megy keresztül s ahol e tanyai házak
ingaóráját a vaskerekű kocsik járásához lehet igazítani. Csak az egészen
öregek törődnek vele, gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami
nekik az életből még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket
róla, hogy akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek,
akik még sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák
felől álmodozva alszanak el a kuckóban.
* * *
Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel, meg sok
színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb
tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az emberei
pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort szeretnek inni, de
nem csoda, mert nekimennek a lánchúzásban akár a víznek, hát hideg
időben belső meleg erő szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek
van hosszú messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok
makfája, amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A
mérnök mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban
szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus iskolába
szokta tanulni a messzelátás tudományát.
Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll, ahogy a
tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják, ahogy a mérnök
a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol erre, hol amarra
kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így ilyenkor ősszel már már
muslinca sincsen: hát mi baja velük?) mindez különös dolog arra kifelé
és sok szóbeszédre ad alkalmat.
– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely kételkedők.
Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot láttak
s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert úgy áll a
dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a vasút.
No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a
tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való
megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már azt,
hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy majd a
vasút is. Tóásó Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a mérnök meghálni
szokott, általános irígykedésben, megszólásban és meggyanusításban
részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már magának a mérnöknél, hogy
az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a kukoricagóré mellett.
De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az
előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már minden
szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább a téli
estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt mondja:
– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar
sajátítson.
– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.
– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem amúgy, azt
már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus: az csak papiros.
Hanem a pénz a fundamentum.
Néma csend és hallgatás van.
Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:
– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a vasút.
– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha beépítik a
kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend rajta körösztül
a föld másik részébe szántani az ekével.
Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy van
annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli Szabónak:
– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát azon túl
már hova haladjak az ekével?
Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a rovására.
És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében félreteszi még az
idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl a kérdést.
– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi fizetés jár
érte?
De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével erre a
beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek. István bácsi
helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen is.
* * *
Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a java.
Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok megmozdulnak a vasút
irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája van ennek is. Az egyik a
közigazgatási bejárás, a másik a műtanrendőri bejárás. A különbség a
kettő között az, hogy amikor a közigazgatásra járnak be a hivatalosak,
akkor még nyoma sincsen a vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg
járnak be, akkor már kész a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem
hivatalosan megy s nem hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után
azonban már hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki
nagy magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa
a határból, amelyben eleddig csak ő volt az uralkodó erő, tekintély és
hatalom.
De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag járnak-kelnek
mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk parancsolta, hogy
értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni kell, most dülvén el az
egész vasút sorsában az, hogy merre menjen.
Ez pedig nagy kérdés.
Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István kintvaló
gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a nézete, hogy ő
nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán föltétlenül
keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar a vasútra
fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy kanyarodjon, hogy azt nem
bánja, ha a szénaboglyák a túlsó oldalakra essenek, de a kút
mindenképpen az innenső oldalon maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás,
továbbá az apró libai, kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a
túlsó oldalra levő járkálások folytán elgázoltassanak szegények.
Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így gondolkozik, a
hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy most már csakugyan
merre menjen a vasút.
A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az ilyenféle
érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes vonalat húz a
térképre s az mondja: erre menjen a vasút. Alkotmányos országban azonban
nem történhetik ilyesmi – véli Luklábú Csülkös és ehhez mindenek
hozzájárulnak.
Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen tülekedést.
Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános fejlődés csatája.
Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne lennének
belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya udvarába az a
vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek, igyekeznek: eleven
cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő népben az előbbre való
haladás ügye felől elfásulás tartózkodna.
Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak dörgölődzik az
urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik. Kocsival megy utánuk s
ahol csak megállnak, mindjárt köztük van.
Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:
– Ugyan melyik földben érdekelt?
– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik földben sem.
Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy is elmegy.
– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?
– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút, az én
fiamat tögyék bele fűtőnek…
* * *
A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része szintén
kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok különbség
van a kocsin való menés és a gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az
ösvényeken néha hamarabb odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon
kanyarog.
Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen kocsival, de
minden megállási helyen ott van.
Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe. Szóval
nem zavarja a vizet.
Csak néha kérdezi:
– Hát erre mén?
– Igen.
– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?
– Hát.
– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint megindulnak,
ismét csak megy utánuk.
Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:
– Bátyám, maga miben érdekelt?
– Sömmiben – feleli kurtán.
– Hát akkor miért fárasztja itt magát?
– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög ezt a
vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát merre mén.
Az urak beleszólnak:
– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti még,
hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?
– No – mondja az öreg. – Följebb.
– Hetven?
– Följebb!
– Csak talán nem nyolcvan?
– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő. Tudják az
urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc császár megbukott a
feketehasú bankókkal.
Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken. Fényes
tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai peregnek a fák
hegyéből a vén fejekre.


Félkézkalmárkodás.
Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek hívják, mert
ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte el ennek. Mert a
dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra, hanem fekszik a dülőutak
között. A dülőút sem dül semerre, legfölebb a ló dül ki benne nagy esők
idején. De mégis csak így nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj,
mert nem a név a fődolog, hanem a föld.
A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz. Egyik
felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha valamely, a
földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső ürességgel. Az egyik
darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé, a harmadik Pál Józsefé.
Azután van még több jobbra, balra is, mert a dülőutak létrája hosszú.
Egyik darab föld vékonyabb, a másik vastagabb, mert ez így van, miután
az ujjunk sem egyforma. A sok dülőút egy kis darab birodalom így
együttvéve. A földek nincsenek elkerítve egymástól, csak egy vékonyka
üres csík mutatja, hogy hol végződik az egyik tulajdon s hol kezdődik a
másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a lopásnak.
Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak meztelen
népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava, mivelhogy nem is
tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan van, hogy olyan kevese
van egyiknek is, másiknak is, hogy nem érdemes ellopni. Majd lopnának
ott is, ha volna mit. Mint ahogy nálunk is lopnak a mezőn.
Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések és
falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a mezőn,
arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni, hogy ha már
lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb területeknél, uradalmaknál
szokásban volt, hogy a föld szélét köröskörül keskeny pántlikában
kiadták bérbe, vagy odaadták feliben, harmadában. Igy csak a feles
lopott, mert más tolvaj a feles földjén már nem jött át. Az csak a
felest lopta. A feles pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az
uradalmi földből. De nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle
loptak, tőle pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat
lophattak, amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az
eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.
Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem sokat
lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is, marad is
régi igazsága alapján. Nem meggazdagulásért lopnak, hanem csak az
élhetésért. Nagyon különböző dolog ez. A csalásokban is vannak szent
csalások, hát a lopás sem egyforma. A kocsisok nagy része például
szereti meglopni a zabos ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a
lónak adja, mert szeret büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze
alatt milyen jó húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja
meg a zabot, hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja,
azzal a különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,
visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.
Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból
kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt volna?
Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki szokott néha
az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba nem tereli.
Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs egy darabig ott
van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival megálljanak érte. Nem
érdemes. De idővel azután csak eltűnik onnan.
Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy gazdája
került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább csak úgy
gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár alkalmával
lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz vétek, mikor
valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és megélhetést adó
földet rabolja: mégsem mondják felőle, hogy ellopta, hanem csak, hogy:
elszántotta.
Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a pipája. A
kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja hova tenni. A
mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen rámelegedett s levetette
magáról, valamely karóra akasztván. A fölhajtott szélű kalapok idején
kalapszélben is tartották a pipát, de a fölhajtott szélű kanászkalapok
divatja már régen elmult. Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba
akasztani, vagy hátul a nyakon az ingbe dugni, ahol megállt, mint
valamely cserepcsik. De mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a
pipák egyre kisebbek lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a
rövid szárral a pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert
onnan kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem
csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a földre.
Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,
megtalálhassa.
De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment, meglátta a
pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt el kellene
lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy, hogy csenni. A
vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona is volt az illető,
akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a katona sohasem lop, nem is
csen, hanem csak fog. Elfogja, amit akar. Mert olyan a hadi tudomány.
Elfogja, mint az ellenséget.
A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De lopni
szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A pipa
helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem elvesztve,
hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a gazdája. A
munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat és azt
elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna oda. Mikor a
pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az eszébe sem jut,
hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik a veszteségen, de
nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy kinevessék, mint Dicső
Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt tette le a csizmáját és sohasem
találta meg többé, mert akárhol állt, mindig toronyiránt állt. A másik
ember meg időmultán kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába
veszi. Találta s így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti
érte. Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak
nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt
vetett rá.
Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák között vagy
valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem mindig lehet
észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan nem a maga
valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki valamely okból
kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot megrúgja, három-négy alma
gurul ki a homok alól. Ez már a lopási vágy netovábbja. Mikor jó
almaszüret van, úgyis annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát
belőle mindenki. Föl se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le
az ember elé gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az
almák a fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac
alá földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy
könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.
– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.
Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem bír
belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne jusson.
Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a csontokat. De akkorra
már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor szaladgál az udvarban és
mindig a földet szaglássza, hogy hátha megérzi valahol a csont szagát.
Néha megtalálja, néha nem. Ha nem találja, mérgében elnyújtja hosszan a
nyakát és fölugat az égre. Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem
hallatszik a mennyországba.
* * *
A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság szerint
Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi erdélyi diploma
is megvan még valahol az öreg menyasszonyi ládafiában. Apaffiék meg a
többi nagyságos urak idején könnyen járta a fej- és jószágvesztés
kimondása odaát a kis bérces hazában s az emberek, ha ott is hagyták a
jószágjaikat, de a fejüket jobb szerették, ha a válluk közt marad:
ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy
nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli alföldi
népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő. A régi
kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka szét nem
tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az már? Nemrég is
vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton, olcsó árú az manap itt,
csak Bécsben drága.
János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van János, meg
a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez, elég volna egy ló
is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt nem úgy kell tekinteni.
János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld végében s a lovak az árokpart
füvén legelésznek a kis gyerek felügyelete alatt. S miután az árokpart
füve a senkié, János ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül,
hogy a saját szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet
így tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a
szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától meg a
kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az istállóban
ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne hallatszanak.
János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel mindenhova odaér
az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a gyerek is leszáll a
földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy a dülőföldekbe s
hamarosan el is tűnik köztük, mert a földek ezúttal kukoricatermelésre
vannak berendezve. Állnak tehát rajta a kukoricaszárak rengetegei. János
belemegy a szárrengetegbe s eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a
rác papot figurázzák a sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit
láttok, egy kicsit nem láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik,
hozván két kézzel az ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta
az Isten az ilyesmihez a magyarnak a módot.
A kis gyerek vidáman kiált föl:
– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön nincsen!
János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:
– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem ilyent.
No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem tartozik az a
valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a tököt. A töknek pedig
ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az, hogy János a földhöz
csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A tök ezen szétrepedt
állapotában most háromféle szolgálatot teljesít. Elsősorban a fűevés
után konfekt a lovaknak. Másodsorban a gyereknek mulatság és
foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a tököt s így darabonkint adogatja
a Madárnak meg a Rárónak. Harmadiksorban pedig az érettebb magjait
kiválogatja s elteszi a zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a
világ legolcsóbb eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember,
mint sem jóllakna.
Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni nem valami
híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát úgy határoz, hogy
nem is igen háborgatja tovább a vagyonában, legfölebb a földjéről még
egy tököt kivisz majd a lovaknak. Ellenben a harmadik szomszéd, az a
bizonyos nevezetű Pál József, sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is
földje, voltaképpen abból él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte
tavaly. János tehát a kukoricásban erre a földre megy át. Szép a
kukorica Pál József földjén is, nem tagadható. János körülményesen
szemléli a szárakat s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból
egyet letör. Le lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik.
Különösen ott, ahol sok a termés.
János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és fölhajítja a
levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság okáért ismét említhető,
hogy Kis Mihály földje vékony terület. Fölötte a kukoricacső szépen