Egyszerű emberek - 12

Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól
beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon,
oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam,
úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát
csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy
neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető
kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak
betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani
az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh,
hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még
csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az
ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az
első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján
hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a
Szimkó beszélt oláhul.
Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes
ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át
tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud
azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul
minden javított és bővített mondattan nélkül.
Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az
ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát
az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.
Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt
idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni.
Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez
köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított
esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született
gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…
Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk
meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel
megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a
könyveiből.
Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk
apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek
között elfeledtem Redzsep Juont is.
Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek,
a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.
– Jó reggelt kívánok, ifjúr.
Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán.
Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a
portás. És ez a Juon Redzsep.
No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily
kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon
emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a
magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott,
emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki
vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya
közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.
No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon
Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország
határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon
tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint
való életben.
Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még
és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már
nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint
afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak
kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s
hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy
alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar
házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház
asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban
sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:
– Jó estét kivánok, ifjúr!
Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.
No ennek megint örültünk.
Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon
Redzsep?
Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.
Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az
apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.
Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a
konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep
János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A
szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy
hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert
igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta
reparálni.
Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas
esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig
esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.
Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a
férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán
el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután
ismét nem hallottam semmit Jánosról.
Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova
az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken
hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik.
Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert
pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle
ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak
így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az
olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is
ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már,
ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki,
vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még
a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan
sok szükség van ablakra.
Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet,
mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak
valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a
legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott
rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki
ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző.
Kiféle hát ez a gyalogvigéc?
Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:
– Jónapot kivánok!
Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos,
meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
csengetyűs-órák.
– Hát maga?
– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
javítok, meg árulok is.
– Azután meg lehet ebből élni?
– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad
semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.
– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?
Nevetett.
– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell,
mert én önálló akarok lenni.
– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?
– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az
istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én
önálló órásmester akarok lenni.
Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután
megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán
járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János
órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.
Hát csakugyan ez is a Juon volt.
De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt
volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom
biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal.
Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy
villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle
foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.
Mert mégis csak ez a fődolog.


Mezei dolgok réti emberekről.
Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik
vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember
elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt
és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy
messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is
ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben
földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt.
Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte,
körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák
törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok,
morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok,
amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki.
Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak
által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes
minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát
magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig,
mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a
vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli
nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből
egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz
birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat,
amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem
azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már
csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s
amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos
lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű
angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát,
valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem
maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala,
vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan
úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor
menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait
messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.
Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg
azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a
beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek
gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll
Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó
ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a
szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor
apránkint elfelejtünk beszélni.
De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken
régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas
réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek
vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai
volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az
erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne
bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy
élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség
maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek,
elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett.
Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel
megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti
vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt,
amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés
vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát
üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a
vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye
egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új
lakást keresni.
Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és
kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember
nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége
elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette
magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A
másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes
években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy
ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád
között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi
tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával
agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az
ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak
csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak,
olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát.
Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat
barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy
gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg
a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a
superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek,
községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és
semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a
nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad
tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a
kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas
födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem
takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert
kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután
olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor,
régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és
pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis
ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön
odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha
kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja
magába az elsülyedt hajó.
… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok
sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot
hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az
elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is
találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma
gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története,
minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután
valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe
jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de
aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát
leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan
nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát,
megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a
gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos,
koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a
karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb
is futni szokott.
Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát
egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre,
arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy
tudjam?
A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a
mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a
gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s
vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban
leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát,
szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött.
Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az
étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán
fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját
terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst
távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor
nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
kelő hold bevilágított.
Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő
legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel
útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a
gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint
eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.
Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:
– Megállj!
Ugyancsak eldörrent egy puska is.
Most asszonyi sikoltás szólt:
– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!
A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a
maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:
– Anyuskám, anyuskám!
A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok
közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.
Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A
gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:
– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.
– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap
estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.
A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte
az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.
– Kicsoda maga? – kérdezte.
Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:
– Csavargó.
A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.
– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok
én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi
hálával tartozunk…
A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva,
szólt:
– A hálát már megkaptam a puskából előbb.
Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva
mondta:
– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön
velünk, a sebet gyógyítani kell.
A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:
– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.
A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván
maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely
szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki
más, csak az egyedül hatalmas Isten.


Ló nem való korcsmaszobába.
Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben
való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután
már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló
készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta
legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek
mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami
esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt,
pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a
szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót
megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.
Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni.
Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést:
kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s
mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat
lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud,
mint a másik, ez onnan van.
Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei
bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha
szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól
esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán
szokott lenni.
Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is.
Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami
díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy
– a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi,
szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert
András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.
Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga
belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember,
amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az
asztalhoz.
– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.
– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap
váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle
valami.
No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra.
Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül
mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy
elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis
nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és
a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:
– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!
Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is
mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek
és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés
is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért
az asztalra és azt mondja:
– No én már elmék.
Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.
– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.
– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna
bekenve.
De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.
– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.
Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem
senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért
nem dől össze a világ.
– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó,
hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis
vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.
Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire.
Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s
a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy
most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek
menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:
– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül.
Elfér itt köztünk.
Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint
András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan
szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen
megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az
ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit
beszélni.)
A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög
egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a
tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki
egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti
magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló
veri is ennélfogva a lábával a padlót.
A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az
urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen
tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.
Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most
már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni.
Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.
– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.
A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:
– Ha vendég, fizessön.
– De ha nem iszik, mit fizessön?
– Helypénzt fizessön!
– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.
– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.
A csárdás még dühösebb:
– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!
Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.
Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is
teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.
– Ez zsarolás!
De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha
olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.
A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy
asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják
egymást.
A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi
utána megy, fölül rá és elhajt rajta.
Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az
üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.
Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden
munka áll s a szó messzire elhallatszik.
Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából
jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni.
Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát:
le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a
résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint
panaszos, írja alá.