Egyszerű emberek - 13

– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.
– De kára volt – véli a csendőr.
– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután
majd mögfizetik.
De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg
azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a
csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.
S a pör ezzel megindul.
Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi
lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a
törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes
eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan
megrongálásának vétsége.
Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre,
külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél
napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.
A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért
nem megy be.
– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.
A kézbesítő a vállát vonogatja:
– A kend dolga, ha nem megy be.
A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan
kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent,
hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy
fejenkint két napi munka is elvész.
Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg
vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható,
kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent
panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem
napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen
panaszos: hát nekik is jár.
Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár
az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva, százötvennégy koronát
jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.
Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a
korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a
csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából másfél
olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.


Asztag-égés.
A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván,
hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert
van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a napok felette
nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és
ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy
megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét úgy halad el, mint
a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő
táján s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám
változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék
ha megöregszenek, eladódnak s helyettük a fiatal bárányok lesznek
anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Igy van ez mindennel, a
dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és
rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s
más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy
melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.
Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig,
annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem
vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kisértetek, amelyek az
apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő korhadt fáinak oduiból
azonnal előbújnak, ha valahol születés történik és ott röpködnek
halálmadár és denevér képében a ház fölött s hallatszik a szél szavához
hasonló panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő
erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak…
A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy
megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s őszi
szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje gyarapodik.
Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud kongatni,
hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert olyan
uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való jog a
kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly méltósággal látja el
a rábízott ügyeket s az anyja is olyan tisztelettel néz rá, mintha
papnak készülne. Igy telnek az idők, suhannak az évek s rendes
béreslegény válik a gyerekből. Ebben az időben történik a
megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem lehet. Azután jönnek az
élet eseményei, gyerekek születnek, némely része megmarad, míg elhal az
a része, amelyik nem volt életrevaló. Aki közülük felnő, idővel szintén
kisbéres lesz, majd béres, azután szintén megfeleségesedik: így
formáztatja magát a változataiban az élet. Maga az öreg ilyenkor már nem
egyszerű béres, hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső
kocsis, vagy lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is
úgy parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz
tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból kell
hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és gyujtogatók ellen.
De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből is kikopik, nem bírja
már a járást, az éjszakázást, elérkezik a nyugdíj ideje s így támad az
egykori kisbéresből nyugdíjazott csősz.
Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét egyazon
majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel, a fiú más
majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a kastélyban, hogyan
élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda szolgálatában vénhedett meg?
Falura menni nem tudna, szédülne a feje ott a sok ember között s idő
előtt halálra válna a házban való lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert
az ilyen ember télen sem szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az
ereszet alatt, padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit
tegyen? Ő maga bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt,
azért járt iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi.
Mindig van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól
messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni kell.
Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó kis házat,
egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér benne egy ember, az öreg
azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy mennyi napja van még
hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat maga ás magának, konvencióban
kijár a liszt és szalonna; voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember
és királyi életet él a fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai
között és a nevető csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán
csak neki világítanak.
Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét, olykor
körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis veres
cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a kutya
lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a fejét a
gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.
Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről, rohanni akar
előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő Isten, ég a buzakazal!
Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló? Dehogy van,
hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná ezt a tüzet oltani.
A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet csinálnak, a szikrák
röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen tűzlángban van minden. Lehet ez
ellen tenni valamit? Már látszik a pusztán, hogy valahonnan vágtat
errefelé két csendőr, látszik az is, hogy a major felől szintén vágtatva
halad errefelé a segédtiszt és Mihály a kerekesház falához támaszkodva
hajtja le öreg fejét azzal a gondolattal: az élők világából miért nem
szólított el a jó Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen velem megesett
volna?
Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk hasznához
akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy sem tudnak
semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a kis szolgálati
könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a járásbírósághoz
szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául szolgálnak.
Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem jártak
ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha nem látják
meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva voltak, a kárt a
biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog. A csendőrnek azonban
kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A bűnt ebben a formájában úgy
hívják, hogy a gondatlanság által okozott tűzvész.
– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a
majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak és
eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz lassún
ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.
A csendőr Mihályhoz fordul:
– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?
Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán nem is
érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a kezével a
tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a gondolat jár, hogy
miért kellett megérnie ezt a szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a
majorbeli ifjúr a vállára teszi a kezét:
– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami történt.
Azután nem készakaratból történt…
Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még abban is
gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó gazdája vagyonát.
A szálas vén ember teste megreszket az erős zokogástól, két könyékkel
borul a kerekesház fafalához s ott sír keservesen.
Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz
szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról, mikor a
falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a városba a
bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a pusztába a levél
Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának, hogy az ügyben
ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.
Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez különös
kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani. Megszégyenítő,
megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a hatóságokkal meggyűlt a
baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé, akinek sok pecsétes levelet
küldenek. És a jeles nap előző estéjén izen az öreg tiszttartó az öreg
Mihálynak, hogy háljon bent a majorban, majd reggel együtt mennek kocsin
a messzi vasúthoz s onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé.
És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.
A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani visznek.
Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a szándékosság felől a
tiszttartóhoz intéz.
– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig szolgált
a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig mindennap jeget
küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt hittük, hogy
megbolondul.
Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság gyanuját
tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése. A bíró
felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az égő gyufát s
ebből származott a veszedelem.
– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?
– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.
Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg
tiszttartójára tekint:
– Mit mondjak erre tekintetös uram?
– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.
– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a gyufamasinát.
Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal szoktam a pipára
csiholni.
No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen körülmények
között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem égve, sem
ojtottan. Azonban a csendőrség levelének is becsületet kell szerezni.
Mondja hát a bíró:
– Adja kend elő Mihály a pipáját.
Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres
cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember maga
szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes dróttal.
Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön s félve
nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?
Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja. Ráhúzza a kis
rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint lotyogtatná, a rossz kupak,
amit amúgy is csak az imádság tart az ócska készségen, hozzányúlás
nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a bíró megint, de hiába csukja, mert
visszapattan magától. Ha nem pattan is vissza, olyan görbe az oldala,
hogy nem fedi be a pipa tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.
– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a gondatlanság. Hát
szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából pipázni? Amelyikből
lépten-nyomon kihullhat a parázs?
Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró kezében. Hát
mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes elszomorodással
mondja:
– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az én kezem
alatt tűz nem támadt.
– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a bíró. –
Mert csak a pipa okozta a tüzet, nem más. Hát én csak megbüntetem magát
ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot tartott a pipán.
A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is nyugtalanul
néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez élve többé nem mer
hazakerülni. A bíró mondja tovább:
– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem a
büntetést.
Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben van. Mert
úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik. Most azt hallja,
hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára néz, a tiszttartó
mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a káposzta is megmaradt.
Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az asztal felé és nyúl a pipa
után.
De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:
– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz mellékelem. Most
már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk egymással.
Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik. Fájdalmas,
búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való élettársra veti,
akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben töltött. Akihez ő
beszélt s aki a füstje által az ő beszédére felelt. Most válni kell a
törvény rettentő hatalma folytán. A vastag ősz bajuszba a szemekből két
öreg könnycsepp szalad s onnan a földre hull. Mihály lassan megfordul s
tétován nézi, hogy melyik ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a kettő
között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is kifelé,
de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer visszafordul:
– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a szárat
tessen hát visszaadni…


Kutyák dolga.
Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de azért
van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet. A
disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi. A
malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a lopásához
még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a száját bekötik,
hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert nagyon lassú a járása:
az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A tehén lopása is bajos.
Szintén lassú a járása. A birka elhajtása hasonlóképpen kockázatos
foglalkozás. Elhajtása csak falkánként volt szokásos, akkor is csak úgy,
ha valamely más, közeleső falkába bele lehetett csapni. Ha a lopott
jószág annak a tömegében eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról
lopták. Akár nappal is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász
szemeláttára a falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a
birka subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.
Mert a régifajta nagy juhászkutya, amelyiknek már divatja múlt, ha
utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába, vagy a lovas
combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt szokás ellene
védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van kézbeli fokos, meg
van nyeregbe való fokos is.
A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem szokás
lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van kényszerülve. Ha jó
lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a gebéről elhiszik, hogy az
a becsületes tulajdona. Más ember azonban csak jó lovat lop és azzal
messzire el lehet szaladni, egy nap alatt el lehet rajta érni a Tiszától
a Dunáig.
Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén kiment már
a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi acél-béklyónak
valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen
béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha
kettéreszelték a béklyó láncát. Mert máskülönben nem tudott futni.
Ráadásul volt is ennek a béklyónak egy külön tudománya, valamikor
hallottam is a fortélyát, de elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni
szokták. Azt feledtem el, hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit
tudok, hogy az ilyen béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép
kezeügyében voltak, egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról
lereszelni, minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.
Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt mondják, hogy
csak mesebeszéd az ilyesmi és a valósághoz semmi köze sincs. Pedig ez
nem egészen így van. Nemrég mutatta be Budapesten a lovasrendőrségnél
egy patkolókovács a tudományát, hogy a rakoncátlan, vad lovat
megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A szilaj ló a tekintettől
reszketni kezd s azután kezes báránnyá válik, a patkolásával soha többé
nincsen baj. Hát ez is valami régi virtus maradványa lehet, egészen
hasonlatos a kutyaszelidítés fogásaihoz.
Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy
komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike kutyább,
mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy örökké,
éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya sarkában és pedig
rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy kell gereblyenyéllel
elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó gazdasszonyába is
belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki aznap járt először
abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a kutyához, leoldja a
láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá az asztalra. Ott leteszi.
A kutya egy darabig úgy fekszik az asztalon, mintha agyonverték volna,
akkor hirtelen nagyot ordít, elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni
a tanyaudvarban, mikor már az éhség beveri.
A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a többi
állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván legtöbbet, arról tud
leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha nem lehet tudni, mi a
szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos, hogy a teljes kételkedésnek
nincsen helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.
Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy komondorai
megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az aligha menekül ki a
foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy fokos van is a kezében. A
kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági attakot csinálnának, még akár
le is veszik a lábáról az embert. Ellenben, ha a megtámadott emberben
van annyi hidegvér, hogy se meg nem fut, se nem csapkod a botjával maga
körül, se nem kiabálja, hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a
földre, akkor a száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s
olyképp morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet
mond.
A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is csapdos
feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot sejtenek
benne.
Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos morgással
szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez itt most a
földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin járt?
Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy ilyenkor
egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a másiknak a
nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság arra, hogy eltérő
véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi lehet az a valami, amelyik
amott szótalanul ül a földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is
meg szokott történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás.
Ilyenkor a kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy
ők csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére törnek.
Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más dolgot
pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely dolgokkal
annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a gazdája
földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a határig ugatja a
közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s nyugodtan tér vissza
abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó föladatnak eleget tett, a többi
már a másik kutyának, a szomszéd kutyájának a dolga. Fülel, hogy a
szomszéd kutya végzi-e rendben a kötelességét. Ha kiáltását hallja,
megnyugszik. Ha nem hallja, ő maga néhány hosszút kiált ébresztőül,
mondván: talán alszol, te lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya
szavát, megnyugszik s a tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a
szemével kérdezi: dolgomat vajjon rendben elláttam-e?
Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára rémülten
riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s azután tovább,
ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig földöntúli lény gyanánt
tiszteli, elkerüli s csak messziről morog rá.
Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó barátom
innen a szegedi földről Erdélybe küldött ajándékba egy kutyát, vasúton.
A vasút el is vitte a kutyát, szép alföldi állat volt, tág, síma mezőink
levegőjéhez szokott. Odaért, ahová kellett, a vasút kiadta az új
gazdának, az új gazda köszönő levelet küldött érte – és a kutya egy
hónap mulva itthon volt a szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek
az udvarában született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s
különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét megértették
volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem máshova, hanem ezen
országnak minden szép földjei közül éppen csak a jegenyenyárfás vidékek
felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették volna sem a kutya szeméből,
sem a nyafogásából a vasutasok, minélfogva a kutya gyalog jött haza s
bár nemcsak pénzzel, de a pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy
reggelen csontig soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni
tanyának a küszöbére lefeküdhetett.
Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a történet talán
nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya gazdájának a
beszédében egy árva garas ára okom sincsen kételkedni.
De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának zsákban
való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy ajándékba
kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert máskülönben
hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor viszik, akkor ő
azon vissza tud jönni akár a negyedik faluból is s egyszer csak ott
nyávog az ablak alatt, hogy eresszék be. Ugy látszik, az ilyen macska
éjjel utazik, mert nappal csak megfognák valahol, vagy pedig útközben
megtépnék a kutyák. Tehát éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál.
Sokan azt mondják erre is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is
van eset, hogy a zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig
csavarog, bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.
Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára. Csak úgy
pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban ért oda. Mikor
elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában s láthatólag örült
az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a kocsi, a kis kutya
meglát egy magához illő másik kis kutyát az úton. Társalkodni óhajtott
azonnal s az apró meggondolatlan kiugrott a kocsiból. Előre ugrott,
minélfogva a lovak közé esett s a ló lába berugta a kerék alá. Átment
rajta a két kerék, az első is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek
Sajócája, Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A
kocsi megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár
szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy kint
majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az alcserényen, mint a
lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart, mert a tanyai kis ház
messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy a kutya életre ébredt.
Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy kellett levenni, alighanem néhány
oldalbordája betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott
volt egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel
traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a
kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén hazahozták, de
a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment. Válogatni kellett az
útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy vagyunk az utakkal, hogy
ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra, hogy hála Istennek, van bennük
mit válogatni. A kutya tehát kifelé menet nem tudhatta a a rendes utat,
mert féldöglötten hevert a kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy
kerülő úton, ismerős birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való
áthajtással érkezett haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.
Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak eltünik a
Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja. Alighanem
odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a nyakában. Hát
már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a sintérnél a kutyát, amikor
valami dologban hazajön a szőlőkapás a tanyáról s a többek között
tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye, fene teremti. Hát hogyan ment ki?
– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.
– Hát aztán mit csinál?
– Hát társalkodik a többi kutyával.
No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy mihelyst olyan
lesz az út, hogy kocsi is jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha
akár a saroglyához kötve is.
– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert
szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami pedig már
majdnem falu.
Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már hazatért.
De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány. Azután a lábai tele
bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán egy akkora hasított seb,
hogy az ember két ujja belefért a sebhelybe.
És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és a házba
betért. Mondják neki:
– Hát előkerültél, te ronda?
Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja. Jó, jó,
azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel. Hanem hát
miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a gyerekek és a szemére
vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és mégis itt hagytál bennünket,
te gyalázatos, piszkos kutya.
A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi és azt
mondja halkan, kutyanyelven:
– Pardón – kögyelöm, fölség…


Kocsival.
A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen
kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem olyan
bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon szükséges
eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy bajok támadhatnak.
Persze ez nem erre a mostani világra értendő, úgy bent a városokon, ahol
minden második ház vendéglő, hanem amarra a kintvaló életre, a
mezőségekre és elhagyatottságokra, azokra a vidékekre, ahol néha még a
madár sem jár.
Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy megy,
hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak beleül az
ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy amoda. Nem bizony.
Pusztai úthoz különösen így már kései őszi időben, egészen más dolgok