Egyszerű emberek - 08

való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan
rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni.
Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző
nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a
mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők
– hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb
megvetéssel viszonoztak.
A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki.
Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt
krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét
ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció
csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy
barna kislány mi lesz vacsorára?
Mit tehet ilyenkor a barna kislány?
A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van
rája, fehérvári bakát várok vacsorára.
A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros
falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos
Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan
lehetett volna ottan.
Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.
Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő
valóságos kivánsága szerint.
Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez
szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári
bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott,
onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás
testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry
generális az inhóberje a regimentnek.
Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna
kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.
E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és
csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.
Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai
réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az
országút.
Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az
emberek azt mondják:
– Nézd csak, nézd.
Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy
némelyik embernek füttyszóra áll a szája?
De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!
Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez
csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…
Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik
fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.
Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak.
Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót
úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja
látni a szama-rait.
De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól,
hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok,
véd-jük a hazát.
A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató
szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.
De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek
világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a
haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor
Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt,
mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.
Hanem most más volt az eset.
Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:
– Hurrá! Hurrá!
A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a
kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg,
elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt
pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.
Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred
részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki
tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és
vizsgálatot tenni?
Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk
vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a
szalonnákat.


A fórum.
Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra
tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak
esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott
találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor
meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott
tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a
másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi
lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az
intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár
hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség
megelégedett egy hetenkint háromszorossal. Patriarchális régi világ
volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.
Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi
postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak
németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit
kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai
óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor
azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.
Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból, mert
a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás
lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos
országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha
törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve
tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is
maradtak az alföldön katonaszökevények.
Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a
kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ járásáról a posta: ezt
a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a
fórum. A forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért
csak fórum volt ez is.
A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még
az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a
lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta
fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a
nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában
mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a
fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka
körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal
gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a
gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a
fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies
divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért.
Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen
testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk
hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig
a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is
viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől, hogy
valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor
pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli
étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát.
Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok
nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron
hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak
az emberek.
A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon
a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes
ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a
maga sorsát, nem volt baj.
A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen
voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával
vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége
fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és ezáltal a
nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.
A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni
akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a
kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.
Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház
előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig
kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek,
mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása
ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért
akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a
másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas
árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek.
Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.
– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni –
hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába
mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is bele adóztunk. Hát még
csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak
beszélgetünk!
Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek ellenük,
oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami
túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak
kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt.
Amire a lovasok visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre
kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát
miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik
magától is.
De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt
kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a
sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy
elállták az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett
rendesen menni.
A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a dologban.
A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az
öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan
vonultak föl a főtérre és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És
megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mink is itt állunk.
Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként
tapasztalt ember.
A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem sokat
használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát
fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a
gyalogjárón.
Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az
útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket
becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották
diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi
jogot védelmezték.
A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni.
A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska,
de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl
van jegyezve, hogy ultima ratio regum.
Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást
kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:
– Vásároljon kend nyirfasöprűket.
– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?
– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor
vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.
– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett
átjáró is, de azt mind elállják a legények.
– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik elállják a
kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak
mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket.
Azután söpörjenek.
Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott. Gazdafiakkal
söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani.
Csak azt kérdezte:
– Azután mikor, kérem alássan?
– Már mit, hogy mikor?
– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?
– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. – Délelőtt. Érti
kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen akkor, mikor a
leányok mennek a misére.
Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos puskás hajduk
őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor
selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.
Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez
már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.
– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, ha
nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elül. Illő dolog
ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát
tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is
söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy
pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.
– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett
sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan igaz.
– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van ezen
panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port
söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd
el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert
a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja.
De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy
az ünneplő cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem
tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?
De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti
söpretés: többé nem állták az utat a legények.
– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a
főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.
– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel
kormányozzák a világot.


Szárazság előtt.
János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról
volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon
azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort,
amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak
akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a
bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen
szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton
jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.
A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska
csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig
bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az
ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való
venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan
letakarodtak.
Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és
rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai
és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már
régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János,
aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai
beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés
taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint
ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik
csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez
alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként
magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is
ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan
meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király
szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a
Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává
lépett elő.
Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy
János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy
fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.
Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet
az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete
nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így
bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy
miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét
reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz
illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép
az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni,
ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg,
de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem
az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez
volt az oka. Tehet erről valaki?
Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként
Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka
szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes
szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása
után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a
küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba,
minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat
csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.
Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső
nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott
pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha
távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak
kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső
ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a
szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó
ugyancsak sértő fogalmakat fed?
Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál
járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem
járja.
– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?
– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem
adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért
nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni,
micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek
betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja
vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam
vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.
János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot
végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig
vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem
restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a
küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A
gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az
asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a
beteges?
Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:
– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van
az, hogy most sok köztük a beteg?
– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani.
Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat
agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak,
hogy ez hogy van?
– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.
– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A világ nem
olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát, azután termött.
Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok betegök, hanem mindön
beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a kukorica, a dinnye, a káposzta,
mind beteg. A disznó is elhullik. Micsoda világ ez, mikor az embör két
hatosokért mögy a bognárhoz, hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba
nem tudtuk magunk is belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi
van, cifra kocsi van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő,
amit én a paraszti baltával kinagyolok.
– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.
Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap. A fák
bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró fejüket. A
mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt eső. Ahol fekete
föld van, repedezik. Az úton a homok föl van áradva, hogy alig lehet
benne járni. Ez a közön van. A csinált utakon pedig por van, minden
kocsi után felhőben emelkedik fölfelé, messziről nézve úgy látszik,
mintha az egész határ ködbe volna borulva. A vetésre nézni –
elszomorító. Szárazság van. Még az éji harmat is elmaradt. Ha még egy
hétig nem lesz eső, oda van minden.
– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott karjával
mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a
nincsetlenség. A licitáció.
– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon valamit –
talán majd csak mögfordul az idő…
Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.
– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán negyven se
vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság rá emléközni
is.
– Hallottam…
– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod különben
más. Te még egy-két hétig kibírod.
János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De azután
mégis csak mondja, kissé szomorúan:
– Hát még egy kicsit bírom.
Illés rákiált:
– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két hétig. Még
háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere, lent. Az még
élhet. Még talál egy kis nedvességet odalent a föld alatt, de a föld
fölül elvette az Isten. Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön
vetés. Ha így tart, a gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad
a tó, nem tud neki önnivalót vinni.
Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba. Azután
lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint
emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.
– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem
nézi, hogy éhen kínlódjon…
János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is
szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a
jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz.
Valóban igen nehéz.
A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van?
A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?
De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron,
a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga
van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert
énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át
kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az
imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…
A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.


Kis török.
Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek
mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan
kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak
meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben
felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival
egymagára van.
Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon
dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz,
nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi
koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing,
fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban
feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár,
nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.
Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha
a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán
törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat,
amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban
szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű
baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha
gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan
melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó
fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött
volna rá, hogy az övé mind a kettő.
Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő
magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki
véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt
nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt
a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább
volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.
Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a
Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török
grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt
a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken
nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész
Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált
le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából
selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
asszonyainak.
A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan
nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges
futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.
Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján
köszöntötte be a mer habát a boltba.
– Hogy vagy, Ibró?
A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy
éppen mondjon valamit:
– _Bás_…
Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan
sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás
tájék.
– Ibrahim, akarsz dohányt?
– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha
asztal volna.
– Szépek a bej feleségei?
Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából,
szólt a kérdezőre:
– Ne beszélj, mert leszúrlak.
Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna
minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes
föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.
Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált
és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos