Egyszerű emberek - 01
Total number of words is 4162
Total number of unique words is 1939
31.5 of words are in the 2000 most common words
45.4 of words are in the 5000 most common words
52.0 of words are in the 8000 most common words
AZ „ÉLET“ KÖNYVEI
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
EGYSZERŰ EMBEREK
BIBLIOTHECA VITAE
AZ ÉLET KÖNYVEI
SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
EGYSZERŰ EMBEREK
KIADTA
AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.
BUDAPEST 1914
– MINDEN JOG FENTARTVA –
A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE
„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.
Novibazári emlék.
Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban,
mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az
egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten
háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz
szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két
dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek
közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös
volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem
volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi,
hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini
szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az
életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és
jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen
és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az
unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl
rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy
kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett,
azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a
hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak,
mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek
unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már
tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az
ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok
voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra
lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen
kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem
bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve
vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól
elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka
nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek
is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított
hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem
tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg
ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.
A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a
nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e
kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg
hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a
hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd
török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban
lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél,
vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy
hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való
könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig
tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad
tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy
olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy
benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az
gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki
nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a
részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy:
még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá,
hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a
csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá
csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.
Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok
az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de
azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:
– S a kocsik, a kocsik?
– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.
– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?
– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.
– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!
Azt mondja Kónya:
– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék
végigtekinteni a marsoszlopot.
Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem
talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó
csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.
– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy
nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a
többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan
megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.
– De hát miért? Hol a magyarázat?
– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy
_hazafelé_ megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.
Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális,
akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza
szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem
tudható.
* * *
Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe
annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem
Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak
a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még
az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.
Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem
állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:
– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.
– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha
még az is kibujna?
Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy
is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a
mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem
tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért
hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is
meghalhattak volna?
Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott
fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy
lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai
műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy _fanále_. Arra való, hogyha
valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon
és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek
segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb
feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa,
a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki.
Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem
az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik
vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott
mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben
csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg
olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség
nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás
közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg
úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál
fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak
napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt
olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el
ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában
álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki
tiszteletet adjon nekik.
Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy
szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.
Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s
rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen
nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti
őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég
volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre
emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
járassa jobban a török csendőröket is.
De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk.
A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt
bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a
hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta
a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a
legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával,
mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos
egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a
Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi
puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek
voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan
szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett.
És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg
bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani.
Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a
török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett
vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén
miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt
volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni
kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya
Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres
állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra
kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.
* * *
Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:
– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni
tovább.
– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett
nagyobb, mint tegnap volt.
– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.
Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak
idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy
ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott
rablóvezérnek.
– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.
Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban
szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták
Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell
a hárembe.
Azt mondja a tüzér:
– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök,
mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem
hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.
– Miféle ember?
– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját
megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő
tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból
kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?
A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni
semmit, de egy ember azt mondja:
– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A
táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy
éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.
– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az
ördögnek az őrség?
A hadnagyunk beleszól:
– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a
kajmakámnak.
A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt,
hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli
minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen
minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett
militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás –
egyenruhában. De történnek ilyesmik is.
Azt mondja gúnyosan a tüzér:
– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?
– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.
– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy
szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.
– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.
– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?
Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot
jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben
még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor
nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha
Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés
volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek
sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a
kanál.
– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.
– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban
nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel
fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül,
kard nélkül. Teljesen egyedül.
– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több.
Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát
háromszor körben megforgatom.
– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.
A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy
kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.
Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt
a levegőbe.
– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a
vesztett borokat.
A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a
nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.
– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt
a táborban a lakásán.
– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem
szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a
lakásán.
Megnézették. De ott sem találták.
Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.
Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy
leszúrták.
– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások!
Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk
elébe.
Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra
táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.
Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.
A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy _kúcsa_. A gunyhót
nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az
őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában
fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.
De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe
állott a kecskepásztor.
– Dobar vecser, – mondta.
– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.
Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból
kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a
katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó
nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet
ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.
A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:
– Gyere be a házamba.
A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek
ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha
éjszaka van.
A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába,
akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.
Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor.
Itták a kávét.
– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.
– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.
Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
guggolnak ott az emberek.
Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:
– Mit kerestél itt a bodón?
– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.
– Éjszaka? Fegyver nélkül?
Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:
– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.
Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.
A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A
hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az
ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár,
elfogadtatik, de köszönés nélkül.
A pásztor azt mondja a hadnagynak:
– Te asszony után jártál a bodón.
A hadnagy azt feleli:
– Jokk!
Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül
gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt
alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a
hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek.
Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott
való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.
– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál
volna, most meghaltál volna.
Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben
járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet
fogott a rablókkal s elköszönt:
– Laku noty.
* * *
– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy
elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már
csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus…
Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.
Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken.
Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié
a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés
lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle
hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek.
Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a
fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja,
hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor
még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.
A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság:
tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még
az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután
ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még
ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az
ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a
széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher
fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a
hátán levinni bírt.
A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver,
a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a
másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai,
gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami
gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a
katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni.
Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy
ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha
produkált még más társaság, mint a novibazáriak.
Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat
ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind
fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők
zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.
Azt mondja a kantinos:
– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.
Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt
egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.
– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?
– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal
leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy
rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak
helye nincsen. Csak gyerünk tovább.
Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De
még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert
nagyon unalmas már a marhahús odalent.
Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten,
birkáival, kecskéivel.
Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek
tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az
arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.
– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket,
kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár,
segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az
öregeinknek!
Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a
pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy
summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s
tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának.
Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.
A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a
rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja
mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra,
akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak
biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad
rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.
Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az
őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a
captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a
Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis
most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason
csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.
Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt
emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.
Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad,
a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a
sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.
A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A
halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek
vagy megöletnek. La illa il Allá.
Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a
szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló
Istenhez az ének.
Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a
lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi
bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét
paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a
lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte
magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe
húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.
A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából
láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a
kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.
– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a
pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a
_kúcsa_ öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált
nyakakról lógtak a húscafatok.
A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután
a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a
különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört
ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte
egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek
szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha
kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a
győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a
kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.
A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott
álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak,
ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől
közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart
s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó
be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak
halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.
Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon
mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van
ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban
részesüljenek. Ez körülményes állapot.
Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki
tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten,
mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de
senkinek sem tartozik felelettel.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egyszerű emberek - 02
- Parts
- Egyszerű emberek - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4162Total number of unique words is 193931.5 of words are in the 2000 most common words45.4 of words are in the 5000 most common words52.0 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4319Total number of unique words is 179431.2 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words48.6 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4341Total number of unique words is 175234.2 of words are in the 2000 most common words46.6 of words are in the 5000 most common words52.8 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4309Total number of unique words is 193530.7 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words48.5 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4314Total number of unique words is 202231.2 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words50.5 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4440Total number of unique words is 185131.2 of words are in the 2000 most common words43.5 of words are in the 5000 most common words50.7 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4300Total number of unique words is 193231.2 of words are in the 2000 most common words43.7 of words are in the 5000 most common words50.3 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4235Total number of unique words is 196332.4 of words are in the 2000 most common words44.9 of words are in the 5000 most common words51.3 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4364Total number of unique words is 198633.3 of words are in the 2000 most common words45.1 of words are in the 5000 most common words51.5 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4241Total number of unique words is 183133.3 of words are in the 2000 most common words46.9 of words are in the 5000 most common words53.2 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4145Total number of unique words is 192031.0 of words are in the 2000 most common words42.7 of words are in the 5000 most common words48.4 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4265Total number of unique words is 196332.9 of words are in the 2000 most common words46.3 of words are in the 5000 most common words53.2 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4362Total number of unique words is 196031.8 of words are in the 2000 most common words44.0 of words are in the 5000 most common words51.6 of words are in the 8000 most common words
- Egyszerű emberek - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 2258Total number of unique words is 115437.5 of words are in the 2000 most common words49.4 of words are in the 5000 most common words56.2 of words are in the 8000 most common words