Egyszerű emberek - 03

Total number of words is 4341
Total number of unique words is 1752
34.2 of words are in the 2000 most common words
46.6 of words are in the 5000 most common words
52.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.
De a hosszú azt mondja mérgesen:
– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök
még két esztendeig.
Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:
– Ugy engedje az Isten…
Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról
beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája.
Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak
az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés.
Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli
hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások
azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy.
Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a
tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a
házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a
nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki
gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük
nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami
bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:
– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én
állom. Csapjon kend föl!
Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.
– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt,
János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a
hordóbul, hanem tejet a tehénbül.
– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de
azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban
hiszen nincs is már szamár.
Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a
túzok.
A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.
– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig
is.
A résztvevő hang ismét mondja csendesen:
– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.
* * *
Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban
már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely
meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából
a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél
akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így
kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak
eleget kell tenni az elmulás után is.
Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az
asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte
kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló
szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban
nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az
elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a
talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
előtt.


… boldog Isten birja.
Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos
időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap
sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső
része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő
fodrozza a tó vizét.
A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:
– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!
– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak
fölfelé nyől.
Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg
a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután
még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt
szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet:
a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a
birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.
A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy
szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a
familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek:
kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár
hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen
domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E
tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az
üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő
eltörik is, azt észre se lehessen venni.
Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt
baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után
apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt.
Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle
megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló
életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog,
másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az
élet.
Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről
elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az
Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban,
azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:
– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki
a kenyeres polcra tekint.
Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a
kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú
sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros
kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.
Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.
– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy
volt lelköd elhagyni engöm.
A Mihály legény azt mondja:
– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.
Andris beleszól!
– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban.
Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.
Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik
karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb:
egyformán a szíve felé esik mind a kettő.
A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:
– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.
Most mind a három másik egyszerre mondja:
– Hát!
Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy.
Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya
lettél?
Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló
emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem
mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember,
aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a
becsületünket?
Mihály azt mondja:
– Én mék!
Andris kéri a bátyját:
– Testvér, én mék.
Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában
köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s
megkérjék, hogy kerüljön belül.
– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az
udvariassághoz.
A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb
letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.
– No, – kérdi a sógor.
– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.
A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az
itthonvalókon segítsenek.
A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni.
Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony
ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó,
becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák
vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és
az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.
Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:
– Melyik karomat vágassam?
A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki.
Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.
– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit
tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van
ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.
Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit
a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül
csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.
Andris szól:
– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok
lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az
szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.
Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a
kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és
danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.
Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az
óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más
foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó
gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak,
de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak,
itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.
Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a
cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát,
abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg
bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a
száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról,
az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt
behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad,
helyet keresvén, ahol szolgálhatna.
Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen
megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy
boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad,
hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.
Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s
ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már
ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre
fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok.
Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is
odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a
megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni
kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a
rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert
a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek
kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a
különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, –
Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha
nem lesz képes.
Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker
bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek,
akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak
adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.
Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor
először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s
mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:
– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki
Átokházán…
Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga
akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a
temetőben, de az sincs még kiváltva.
Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek
hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a
borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő,
estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas
kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és
átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak
vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt
rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az
istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget
árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege
van, az magának is kell.
Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet,
akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a
szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó
vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha
hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.
Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a
világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és
hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy
kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.
Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon
könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják
vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki,
meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor.
Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét,
nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon,
mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy
összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet,
megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is
történt.
No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle
menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a
bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba,
délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután
ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig.
Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az
asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga
selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran
összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris
a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
elvitte minden holmiját.
– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy
van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most
látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az
italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de
eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A
pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli
életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta,
hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy
szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.
– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem
köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját
nyitogatta!
Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha
valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az
átokházi tanyára gondolni.
Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a
bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a
vasút, mikor rászól valaki a sötétben:
– Mennyiért visz be?…
Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő
rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen
eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és
torkon kapja az asszonyt.
– Én? Én vigyelek?
Üti. Az asszony sikolt:
– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!
De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.
Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.
Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva,
igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten,
borostásan. Azt kérdik tőle:
– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?
– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt,
azután hűtelenné vált.
– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az
enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.
No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.
A bíró azután az asszonyhoz fordul:
– Föntartja panaszát?
Az asszony lihegve beszél.
– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza,
hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még
a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem,
én visszavonom a panaszomat.
Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.
Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:
– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?
Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem
lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi
lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé
kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a
vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási
engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.
– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
asszonnyal?
Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis
huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, –
ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő
ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és
ridegen jelenti a bírónak:
– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…


Értetlenek az emberek.
Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt
nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s
most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely
nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet
csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál.
Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld
bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A
kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete
határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő
módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más
egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska
ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett,
amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a
Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé,
de azért szintén nem akarnak elszaladni.
Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába,
hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik
a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no!
s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok
közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a
padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi!
Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem
kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és
akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és
különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez
mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy
járatos, mint a vidám énekekben.
Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:
– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.
– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
foglalkozáshoz.
János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb
karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:
Cifra csárda, két ol-dala – –
– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend,
hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni,
hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az
urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az,
hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…
– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.
János bácsi legyint a levegőbe:
– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja
kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend:
cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát
azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen
finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.
S János bácsi újra belekezd:
Cifra csárda, két oldala fa-kó…
– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta
mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy
cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy
mi az a fakó?
– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.
– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a
csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a
meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a
nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig
úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):
Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.
– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?
– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték.
Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.
János indulatoskodik:
– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a
Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más
nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.
– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.
– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra?
Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se
kérdözi kend, hogy ki ültette.
– Hát nem.
– Hát azért…
Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván
énekelve:
– Hej aszongya, hogy aszongya
Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…
– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja
föl a szót, hanem a Patkó.
– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.
– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy
tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le
se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a
lóval a csárda előtt.
– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.
– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem
bizonyos, hogy csak arra.
János hamisan kacsint Jóska bácsira.
– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet,
hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.
– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi
lakik?
– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert
hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:
Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?
– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott
a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást.
Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves
családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak
tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend
már egy lovon hét patkót?
– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.
Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.
Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon
danolja:
Ha nem látott, jőjj…
Abban hagyja.
– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A
csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?
Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:
– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.
– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy
annak mondja, hogy:
Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…
– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide?
Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó
foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be?
Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?
Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.
– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van
bent.
János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre
lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor
oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az
ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az
árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:
– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.
– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.
János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna
itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru
és nem a földönjáró igazságokról beszél.
– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval
később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért
hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon
szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy
szép csárdásné…
– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.
– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így,
akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt
odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.
Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már
nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak,
aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:
– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a
házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint
tulajdon egymaga.
János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy
értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egyszerű emberek - 04
  • Parts
  • Egyszerű emberek - 01
    Total number of words is 4162
    Total number of unique words is 1939
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 02
    Total number of words is 4319
    Total number of unique words is 1794
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 03
    Total number of words is 4341
    Total number of unique words is 1752
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 04
    Total number of words is 4309
    Total number of unique words is 1935
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 05
    Total number of words is 4314
    Total number of unique words is 2022
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 06
    Total number of words is 4440
    Total number of unique words is 1851
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 07
    Total number of words is 4300
    Total number of unique words is 1932
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 08
    Total number of words is 4235
    Total number of unique words is 1963
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 09
    Total number of words is 4364
    Total number of unique words is 1986
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 10
    Total number of words is 4241
    Total number of unique words is 1831
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 11
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 1920
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 12
    Total number of words is 4265
    Total number of unique words is 1963
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 13
    Total number of words is 4362
    Total number of unique words is 1960
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 14
    Total number of words is 2258
    Total number of unique words is 1154
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.