Egyszerű emberek - 10

Total number of words is 4241
Total number of unique words is 1831
33.3 of words are in the 2000 most common words
46.9 of words are in the 5000 most common words
53.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik,
de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó
részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye
eltompul, de nem megy lejebb.
– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János.
Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.
– De hát miféle kincs?
Kezdődik a szokásos kertelés:
– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én
azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a
pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?
Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de
azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang
hallatszik fel.
– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja
mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?
Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert
valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel
már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni
próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta
föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet
ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé
szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán
hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
vályúba győződve. Mondom ennélfogva:
– De ki tehette le ide azt a kincset?
S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben;
ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem
felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?
– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy
törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a
törvény?
– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy
turkálhatja, ahogy akarja.
Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:
– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a
földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.
Próbálom mondani:
– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De
sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is
forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit
ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a
földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért
ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért
temetné a kincsét a fakadó vízbe?
Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről
beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok
sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak
ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból,
ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem
szól, csak állhatatosan ismételgeti:
– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…
– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen
nincsen járása.
– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.
De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte
fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a
homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:
– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én
sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával
el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen
keresztül, van itt olyan szűzleány?
Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is
letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A
szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és
jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett
szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh,
a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti
megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó
szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány
hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.
De szóra Mélykutit ezzel se birtam.
– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne
kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen…
Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.
S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.
– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se
csinálsz?
A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink
ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy
biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.
A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap
bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város
szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket
felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb
esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet
kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki
kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek
ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.
Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a
János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset
mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen
célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári
kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló
dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb
megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és
abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János.
Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő
kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni.
Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak
mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd
kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe
és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.
Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd
csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik
mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik
fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy
elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk
maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)
Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.
– Hát kihozhatom?
– Hát persze hogy kihozhatja.
– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.
– Majd elválik.
– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De
majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.
Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő
vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.
A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.


Öreg búcsús.
A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre
esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről
és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin,
azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük
a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és
ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak
egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé.
Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az
esővel is.
De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor
legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz
magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos
benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.
– Adjon az Isten jó napot – mondja.
– Adjon az Isten magának is.
Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán
fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos
formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember.
Ugyan ki lehet? Azt mondja:
– Nem maga az, Pisti?
A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan
nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson,
azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem
egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes
évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó
gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt
szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól
vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe
már bele kell szokni.
– Maga meg nem a Sárkány bácsi?
– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.
Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen
olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az
egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében,
amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg
ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek
megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott
voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik
a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak
kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert
vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a
Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui
emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az
asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra,
amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú
szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a
sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát
mit nekik mink s mi nekünk ők?
A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot.
Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A
nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli
tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat
tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is
régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e
vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok?
Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek
beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását
utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt.
Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az
alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább
levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is
rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az
emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak
le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…
… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi
szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok
öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a
felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba,
oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor
tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel
vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép
foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi
időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat
venné a szivarhoz.
– Hát Sárkányné asszony nem jött be?
Elhallgat kissé az ember, azután mondja:
– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.
Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást
mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette
át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik
rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért
nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az,
hogy a hű életpár elköltözött.
– Most hát egymagára van otthon?
– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az
ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják
csak, még egyre kínálják az asszonyt.
S derűs nevetésre fakadt az öreg.
– Aztán nincsen köztük alkalmas?
– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az
asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.
Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a
búcsúra a beszédet.
– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?
– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére
járok.
– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)
A kérdezett nem botránkozott meg.
– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.
Lassan tette hozzá öreg Sárkány:
– Az ám, leginkább öregek.
– De most már a havira itt marad?
– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére
nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.
– Hova, Sárkány bácsi?
– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.
Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna,
hogy Szentkútra szok járni.
– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a
tengeren keresztül.
– Aztán tűri a hajón a tengert?
Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a
szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját,
tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból
minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt.
Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd
nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:
– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.
Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.
– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.
– Ráér még, Sárkány bácsi.
– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.
Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra
vannak.
– Miért megy az idén Rómába?
– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.
A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy
az ős Róma felé a tavi tengeren.
– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián
kosztot?
– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával,
kenyérrel.
– Aztán elegendő az oda-vissza?
– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba
már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a
szalonnát, fehér kenyeret.
– Hát bizony ez a talián koszt…
– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel,
azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet
összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon
megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:
– Ögye mög az apád!
Azonnal hozzáteszi:
– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.
Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban,
hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.


Mihály szóbelizik.
Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok
összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely
annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud
semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a
jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a
csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák
és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami
csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy
valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal
semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt,
aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most
azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te
betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat
s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal
fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal
leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami
túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a
bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
szurkálás ügyébe belevilágít.
Szól tehát a bíró:
– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.
Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen
most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis
paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.
– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel
hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.
A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a
dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha
ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben
megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi,
amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában
mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.
– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud
erről a szurkálási esetről.
– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?
Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel
gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt,
amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen
haptákban:
– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy
halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
mindenről.
Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
szószátyárkodás miatt.
– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra
szorítkozzon.
Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már
bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a
korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így
igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar
nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az
ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás
szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv
nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:
– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe,
vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt,
mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment.
Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen
olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez
odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint
a parasztikus ember…
– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el,
amit az esetről tud.
– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a
rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az
őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán
ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én
az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –
A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:
– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!
Mihály szól:
– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék.
Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom,
hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát
mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába,
legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az
ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.
– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy
őszül a haja.
Mihály biztatja:
– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem
vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a
szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy
mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!
– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy
az esetről beszéljen?
– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint
célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert
én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony
parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve
abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik
a lábam, hozzá foghatót még – – –
A bíró fölugrik a székből:
– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába,
lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el
röviden, hogy ott mit látott!
Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát
visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet
változtatása. Hallgat.
– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.
Kisvártatva mondja Mihály:
– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a
negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás
semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan,
igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz
tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…
– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.
Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:
– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek,
de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –
– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja,
hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.
– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.
– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott,
mit hallott, mi történt?
– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az
ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan
nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a
szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…
A bíró könyörög:
– De hát mi történt?
– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán
éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan
kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság,
mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem
alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű
szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági
bizottságba – –
– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal
meg nem mondja, hogy mi történt!
Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom,
lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.
– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az
történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.
– Micsoda üveg?
– Kutyaijesztős üveg.
– Hát az már megint micsoda?
– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy
semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert
borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros
helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.
– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?
Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő.
Komolyan mondja:
– Kérem az nekem föltünt.
– Föltünt?
– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az
se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.
– Aztán akkor mit csinált?
– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy
valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.
– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy.
Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?
– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.
– Hát a bicskázás, no?
– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába
történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan,
mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam
ügyeletet fordítani…


Haladni kell.
Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az
udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni,
mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le.
Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a
szobában.
De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik
helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az
útszélre lehet a házakat építeni.
Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út
túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik
sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“
alapja, az első utca.
Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda
italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a
háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart
sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő
maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület
alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági
kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az
ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör
újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után
esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.
A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola
számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egyszerű emberek - 11
  • Parts
  • Egyszerű emberek - 01
    Total number of words is 4162
    Total number of unique words is 1939
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 02
    Total number of words is 4319
    Total number of unique words is 1794
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 03
    Total number of words is 4341
    Total number of unique words is 1752
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 04
    Total number of words is 4309
    Total number of unique words is 1935
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 05
    Total number of words is 4314
    Total number of unique words is 2022
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 06
    Total number of words is 4440
    Total number of unique words is 1851
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 07
    Total number of words is 4300
    Total number of unique words is 1932
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 08
    Total number of words is 4235
    Total number of unique words is 1963
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 09
    Total number of words is 4364
    Total number of unique words is 1986
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 10
    Total number of words is 4241
    Total number of unique words is 1831
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 11
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 1920
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 12
    Total number of words is 4265
    Total number of unique words is 1963
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 13
    Total number of words is 4362
    Total number of unique words is 1960
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Egyszerű emberek - 14
    Total number of words is 2258
    Total number of unique words is 1154
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.