Egyszerű emberek - 02

Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié
kimegy a hegyek közé, a _bodókba_ meg a _válékba_ a rabló után s valahol
a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát
elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s
hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése
mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat,
kajmakám.
Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.
Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá
eset, hogy csak szóló-fej érkezett.
A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb
közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és
félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak,
hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba
hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút
csakugyan illetékes személyen gyakorolta.
Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő
figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre
vall.
Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám
portája előtt.
Az emberek nézik a fejeket.
A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.
A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat
adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a
birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet
mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab
bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.
Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek
eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös
állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá,
amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő
pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy _biali vrúcsi_ és amely oly
jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el,
hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a
tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s
egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.
Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
halálveszedelem nélkül ették a _mészát_ és a _biali vrúcsit_ s vidám
szavakat intéztek a fejekhez:
– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?
– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?
A hadnagy is nézte.
Arra megy az őrnagy s a vállára üt:
– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?
– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De
ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy
helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.
– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki
vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?
A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a
gyakorló ruhákban kimenni):
– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell
hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.
– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan
dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt
tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges
nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?


Kutyavér a havon.
Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és
némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az emberek a
hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös
szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni,
mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak.
Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.
Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe.
Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a
szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az
a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor
árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is
fizette és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren,
beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon
sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság
ökre.
Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör
jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig
hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje
ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb
helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt
hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.
– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.
– A Talpas?
– Az.
Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál és
mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet
jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Azt
mondja ilyenkor a kutya:
– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábul.
A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:
– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?
De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az
ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért,
szólván:
– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.
Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik
bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek
belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a
pulikutya is ész nélkül a szekér után s a kis fekete gombóc állat szinte
nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor
az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is
ugyancsak:
– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!
A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták
a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon,
másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így
elszökik hazulról a gazda után és az orra után menve megtalálja, azt
visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a
szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél
fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi
bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik,
néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan
szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled
lehessek. A külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy
a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya
is. Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert egy
rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a kocsival a
városba kerül, ott eltéved és elvész.
Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a
törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz
megtalálja a fák közt, lelövi.
Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj,
hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású.
De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a
rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a tüzelő Franczia
Péteréknél végképpen elfogyott.
A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban
állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jőjjenek az
állatok. János mondja:
– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.
– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem
az ő kutyáiról lévén szó.
És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.
* * *
Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia Péter
tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg a magáét,
ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska
asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált s azokat
a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás
ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat
sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát
és egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából
sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna
a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki,
hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna
becsületes ember.
– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.
– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen:
egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy
fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a
szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse,
hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett
s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a
két ember és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell
enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat,
kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák
kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt
visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.
Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni
látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az
unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.
Öregapó mondja neki:
– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.
De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a zsebszélnél
fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek,
a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy
ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét
kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek,
valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől.
Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz, bot nélkül
lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga
mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire
Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket,
sikít, ordít, kiabál.
Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és János a
pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen
tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó
kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.
Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is,
hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét
látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a
szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a kutyák szörnyű
megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni
azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy
van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra,
jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal
kiabál nekik.
– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
nehézségössé az én unokámat.
Savanya fogja a kutyákat.
– Csak talán nem lüvi kend le?
– Lelüvöm én – kiabál a csősz.
– De nem engedöm ám!
A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és szalad
utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt
és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya
elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.
– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.
A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja
derekát. A csősz ordít:
– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!
– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan lármát
csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó napszámosok is
előfutnak: talán embert ölnek itt.
Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg
csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a
kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszünik a gazdája
lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.
Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a
kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit nagy indulatából a
fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a
házba.
Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres
feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel temeti a
cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést,
szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:
– Kár érte…
– Jó kutya volt…
– Röndös kutya volt…
Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert
attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő. Csak némán
emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a szekérrel,
amely után szomorúan ballag a puli.
A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.
A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla és
átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá
és azt mondja:
– Fiskálist köll fogadni.
* * *
Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a járásbíróság
elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik sarka rámegy is, itt
igazságnak kell történni.
Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A fiatal
fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás
ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény
szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a
meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem
volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az
ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?
De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és megkérdezi az
öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a
vádat, bűnösnek érzi-e magát?
– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre – mert
én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…
És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van
nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.
– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a
tanyákon, ha kártékony volna.
– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen kötve.
Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és igazolják, hogy hiszen kötél
volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között is volt.
– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom közt volt.
– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen
mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit mondtam. Az a
kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.
– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?
– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz – akkor
is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.
A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen
mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem
megbosszulatlanul marad.
Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így
adja föl a szót:
– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem lőtte
kend le a pulit is?
Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.
Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított.
Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy
gondolat és csendesen feleli a bírónak:
– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.
Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára
elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled,
mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára való tekintettel az
ítélet végrehajtását felfüggeszti.
– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell
fizetni.
– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.
– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos fiskális
azonnal meg is állapítja a kutya árát:
– Nyolcvan koronát ért a kutya!
Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a kuvasz
méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri
helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:
– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
határban mindönkit.
Mélabúsan teszi hozzá:
– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.
A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:
– Hát ami igaz, az igaz.
– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy házőrző kutya.
– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög gazdája
válogatja.
Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis.
A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Ugy hívja,
hogy: kéj-becsár.
A bíró előszólít egy tanut:
– Hát ismerte maga azt a kutyát?
– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát hogyne
üsmertem volna. Ugy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög
ütet is üsmerte mindönki.
– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?
A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája fejét.
– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.
– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.
Most többen is szólnak:
– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt
adni. A kutyát cserélni szokás.
– Azután mit adott volna cserébe?
A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a
kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.
Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a
jóváhagyást.
– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.
– Milyen birkát? Valami kis bárányt?
– Nem. Öreg birkát.
– Mit ér egy öreg birka?
– Hét-nyolc pengőt.
– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc forintot
érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.
A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
megjegyzést tenni.
– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az állát –
én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem
ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna
egy öreg birkát…
Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve,
huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.
– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
kártérítésben fizetni.
Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:
– Mennyi az, kéröm?
– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az
huszonöt korona.
– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy mennyi
pengőben?
– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?
Az öreg elszomorodva feleli:
– Hát, ha muszáj…
Azonban Savanya János áll elő:
– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.
– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.
– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna az elég?
– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának nincsen
szalonnája.
Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a pénzes-zacskót
elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára.
Savanya a pénzt zsebreteszi.
– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után – most már nincsen
baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?
Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.
– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már
embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tüllem:
mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?
Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a
dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai
naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász
gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé
még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él és a
Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a
szó verni:
– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.


Elmúlás előtt.
Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert
hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak
azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.
– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki
– mondják.
Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek.
Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar
munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek
előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban,
mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok
közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai
dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen
táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem,
hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de
amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a
katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság
szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben
szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük.
Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán
ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik
esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?
Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a
magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha
szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől,
mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.
Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se
látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te
lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász,
tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S
hozzáteszik:
– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a
szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.
A hosszú azt mondja erre:
– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök,
az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának,
mint a kutya.
Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak,
csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a
hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva
mondják neki:
– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel,
mint az urak?
– Már miért? – kérdezi a hosszú.
– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.
A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.
Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami
ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik
róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a
mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem
sokat szokott érni.
A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint
leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A
regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A
mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig
megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú
elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak
történni:
– Hozzék kend egy liter bort.
Azt mondja a kocsmáros:
– Miért?
Feleli a hosszú:
– Miért? Hát pénzért!
– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy
nevessenek is valami keveset.
Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a
hosszúval történt:
– Jobb volna, ha tejet inna kend.
A hosszú megüti a kezével a levegőt.
– Ittam én már azt is.
– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi
fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.
Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:
– Ez úgy van.
Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy
sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását
vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem
túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc
litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A
tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta
reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz
nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei
közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két
szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:
– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.
Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben
nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis
családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor
félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása
a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett
történik-e.
Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az
asztalra, mondván:
– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.
A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:
– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a
bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem
volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.
… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A
gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a
kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való
irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A
gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem
is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut
kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:
– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.
A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára
kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:
– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is
egy, hanem két esztendeig.
Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik,
mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol
erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint
s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még
szénához sem használhatná.