Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 13

elaludtam a fáradt madarakkal. Gyakran az alkony óráiban, midőn az
elboruló homály, s a már rég lehanyatlott nap még földerengő visszfénye
sötétkék lepelbe burkolja a völgyeket, az égen alig mutatkozik néhány
félénk csillag, a lombokon elhal a lég bolygó hangja, s a természet
csöndes merengésbe látszik merülni: kifejezhetetlen érzések, különös
látványok leptek meg. Megjelentek előttem a vérző Julius Cæsar, a
halvány Cassius, a sötét Macbeth, az ősz haját tépő Lear, az epedő
Romeo, a dühös Othello, a kétkedő Hamlet. Árnyaik rajzolódtak a
levegőbe, hangjok suttogott a meg-megingó lombokon. Majd elmosódtak a
feljövő holdfényen, de hangjok még mindig suttogott, de én még mind
sírtam, s a kiderült csillagok hidegen mosolyogtak reám. Ha ilyenkor
kimerült testtel, de költészettől ittas lélekkel elaludtam, fényes,
ragyogó szinpadon találtam magamat. Felöltöttem az árnyak alakját; én
voltam Romeo, Othello, Hamlet; küzdöttem, átszenvedtem életöket, míg
végre egy tapsviharból alakúlt fölleg, a függönynyé vált koszorú mindent
elfödött szemem elől. Midőn ébredtem, harsogott a patak, zúgott a völgy,
mint egy ingerült közönség; fejemnél virágok koszorúi nyiltak; a nap,
mint lángoló dicsőség, vakítóan sütött szemembe; de a vén sziklák
szeszélyes arczaikkal gúnyolni látszottak, s mögülök a visszhang
baljóslón kiáltá: miért késel?! – Bódult voltam, azt sem tudtam, hogy e
szókat én kiáltottam el.
Szinész leszek! El, el! a szinpadra!
Ez elhatározás mind mélyebb-mélyebb gyökeret vert bennem. Kezdettem
tisztába jőni magammal, s nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy a művészet
egész lelket kíván, minden szenvedélyével, egész életet, minden
boldogságával; sejtém, hogy közelg a pillanat, a mely tettre hív, s a
melyet egy örökkévalóság sem ad vissza; tudtam, hogy egy szerető szívet
török össze, – de már rögeszmémmé kezdett válni, hogy nekem nincs anyám,
én a múzsák gyermeke vagyok.
Összeszedve minden erőm, megkeményítettem magamat, s beléptem anyámhoz.
– Már három napja, hogy nem láttalak fiam!
– Krisztus hetekig készült, mielőtt pályájára lépett volna.
– Isten nevét hiába föl ne vedd, fiam. Te nem vagy istenfélő. Oh,
gyermek! mennyi bút hoztál fejemre!
Megcsókoltam kezét.
– No még sem vagy oly rosz. Hát mit csináltál azóta? Tanultál, úgy-é?
Hiszen te már nem soká végezni fogod tanulásodat. Falura megyünk. Minő
derék pap lesz belőled. Majd keresek számodra egy jó, kedves feleséget.
Hanem faluról veszünk. Lásd, engem is onnan hozott apád.
Én nem tudtam szólani.
– Miért vagy oly szomorú? talán kevés a kereseted? Az elég rosz, fiam.
Én nem sokat dolgozhatom már, mert gyengülök minden nap. Hanem mégis
csak megélünk valahogy. Ki enni ád az ég madarainak, felöltözteti a
mezők liliomát, gondot visel reánk is.
– Anyám, én holnap indulok.
– Hová, gyermekem? Talán valami állomásod akadt? Nevelőség vagy
káplánság? Oh be jó, oh be szép! majd szerzesz egy kis pénzecskét,
beleverjük valamibe, az enyémet is hozzá teszem, s neki kezdünk az
életnek.
– Szinész leszek anyám! – kiáltám, eltökélt lelkem egész erejéből.
– Komédiás! komédiás! – sikoltott felugorva anyám – kivájom szemedet,
kitépem nyelved, elpusztítlak! Ezért ápoltalak, ezért növeltelek, mint
egy úrfit, hogy csavargó, naplopó, kötéltánczos, Istentől elrugaszkodott
szemfényvesztő légy? Apád anyai részről nemes ember volt, én pap leánya.
Komédiás, komédiás! Én Istenem, ne vigy kisértetbe. Kitagadlak
mindenemből.
– Egy pár év alatt híres ember leszek, dicsőséget, vagyont teszek
lábaihoz, édes anyám!
– Elment az eszed? Szép dicsőség: bemázolni az embernek magát s
ugrándozni, hogy röhögjenek a vásott diákok. Szép gazdagság: koplalni,
rongyosan járni, mint egy ágról szakadt. Komédiás, komédiás! oh, hogy
nem fojtottalak meg, midőn még kicsiny voltál!
– Anyám, édes anyám! – kiáltám elkeseredve s egy perczig mély gyűlöletet
éreztem iránta.
Ekkor anyám – talán fájdalmamtól meghatva – reám borúlt, megölelt,
megcsókolt, könnyeivel áztatott.
– Oh, fiam, kedves fiam! Úgy-e, neked is fáj, nagyon fáj? Te jó fiú
vagy, te el nem hagyhatod anyádat. Úgy-e, szeretsz engem?
– Igen, édes anyám – mondám, heves öleléseit megegyezésnek véve – minden
második hónapban meglátogatom, aztán elviszem magammal, s többé nem
válunk el. Hanem egy kérésem van – folytatám fölbátorodva – adjon nekem
abból az ötszáz forintból, a melyet nem rég bátyjától örökölt,
kétszázat. Így sikeresebben kezdhetnék pályámhoz. Egy év alatt, ha
mindjárt koldulom is, visszafizetem. Úgy-e, nem tagadja meg, édes anyám?
Anyám a végszavakig nem tudta mit beszélek, csak szám mozgását nézte,
csak hangomban gyönyörködött; hanem akkor fölrezzent és szekrényéhez
rohant.
– Tolvaj! – kiáltott, szekrényében kutatva; – de még sem, mind megvan.
Egy fillért sem adok, takarodjál szemem elől.
– Adjon százat.
– Elmész!
– Adjon ötvenet.
– Ha éhen vesznél sem adok.
– Adjon hát tizet, ötöt, vagy csak egyet erre a hosszú útra, egyetlen
fiának.
– Nekem nincs gyermekem.
– Legalább áldását!
– Átkomat! – kiáltá, fölemelve kezét s mint egy kőszobor, meredten állva
meg. Kitántorogtam, mentem egyenesen a collegiumba.
Nem kellett sokáig készülődnöm. Egy-két könyv, kevés irat, néhány,
zsibvásárról került ruha: ennyiből állott mindenem. Midőn rendben valék,
még egyszer hátratekintettem: nem hagyok-e ott valamit. Hát botom még
ott állott a szögletben Kezembe véve, felsóhajtottam: jó lesz
koldusbotnak. Társaim nevettek, elménczkedtek, hogy tán valamely
szerepből tartok próbát.
Megindulás nélkül hagytam oda a szobát, léptem át a kapu küszöbét, sőt
úgy éreztem magam, mint a rab, midőn fölnyitják börtönajtaját. Hanem
mikor az utczaszögletnél be kellett fordulnom, nem állhattam meg, hogy a
collegium felé még egyszer visszafordulva, föl ne kiáltsak: tehát nem
fogom többé hallgatni e nagy férfiakat, kik oly fontosan tanítják, mit
magok sem igen tudnak; tehát már senki sem lesz, a ki őrködjék erkölcsöm
felett. Oh, tudós és erényes férfiak! Oh, ostoba és istentelen Dávid.
A város végén is megállottam, de más érzelmek között. Sokáig őgyelegtem
ott, mintha nem tudnék megválni szülőföldemtől. Oh szülőföldem, édes
szülőföldem! Mennyi emlék, mennyi érzés támadt föl lelkemben! Hiszen e
fát, a mely alatt épen állok, egykor madárfészekért másztam meg; e
völgyben pillangókat kergettem; e kis patakra gátot, malmot építgeték.
Hát a városban amott az a bádogos torony, melyet az elhunyó nap
megaranyoz, – ott kanyarodnak be abba az utczába, hol anyám lakik.
Elgondolkoztam: mit csinálhat ő most? Sir szegény, s nincs ki letörölje
könnyeit; várja fiát, sokan mennek el ablaka alatt, de Dávid nincs
köztök; Dávid rosz fiú. Talán épen most sóhajtja: soha sem fogom látni
fiamat. Sir egész éjjel, s csak hajnal felé alszik el ruhájában. E
gondolat folyvást kisért, lassította lépteimet, megállított. Már jó
messze haladtam, rég a hegyek mögé tüntek a város tornyai, de még mind
előttem lebegett anyám halvány, könnyes arcza.
Vissza, vissza, ha este van is! Még egyszer látnom kell őt. Átok helyett
áldása kisérjen.
Visszatértem. Ismert a házőrző eb, átugrottam a kerítésen, tudtam a
járást, s hogy mint kell fölemelni a kilincstelen ajtót. Lábujjhegyen
léptem be anyám szobájába, ágya elé feküdtem, s nem soká elaludtam.
Hajnalban, midőn fölébredtem, még minden csöndes volt, pedig anyám e
tájban szokott fölkelni. Ágyára tekintek; mozdulatlan fekszik;
ráborulok: hideg, élettelen; édes szavakkal ébresztem, könnyeimmel
öntözöm: néma, halott.
Lássátok, azért tapsolt meg engem a közönség zajosabban, mint máskor, ha
a szinpadon halottra borultam. Anyám s a fájdalom tanították be első
szerepemet. De az átok alól senki sem oldozott föl.
Mi az ördög! Hát az a sírásó elaludt? Hejh, kelj föl, áss sírt! Anyámat
temetem.

III.
Néhány napig sirtam és vezeklettem; lesújtott a bánat, furdalt a
lelkiismeret. De a fiatal szív sokat megbír, s hamar megenyhül. Végre
megnyugodtam sorsomban és nyakamba vettem a világot. Most nem állottam
meg a város végén; a temető felé sem tekintettem, a hol anyám nyugszik:
a bádogos torony felé sem, melynek árnyában bölcsőm ringott. Csak
mentem, gyorsan mentem, mintha féltem volna, hogy valami láthatatlan
kezek visszahúznak.
Szemem ragyogott, de nem a könnytől; mellem dagadt, de nem a sóhajtól.
Szökeltem, daloltam, mint a fölöttem lebegő pacsirta. Minden bánat,
minden bús emlék a városban maradt; előttem csak öröm, remény nyílott,
mint úti társam a vidor patak mentében, a virág.
Szabad vagyok! – E gondolat szárnyakat adott lelkemnek és szállott velem
a jövendő végtelenjén, – elfáradt a taps zajában, s megnyugodt a
dicsőség koszorúján. Akkor láttátok volna a vén Dávidot! ha életunt
találkozik velem, még egyszer megkivánja az életet, – a kétségbeesett
eldobja öngyilkos fegyverét, – a szerencsétlen mosolyog és remél.
Félisten voltam, ifjú, szép, ragyogó, bátor.
Másnap elértem azt a kis várost, hová szándékoztam. Itt egy vándor
szinésztársaság működött, s én köztök akartam megkisérteni szerencsémet;
igen, mert az állandó társaságok ezek jeleseiből szoktak ujonczozni.
Különben az állandó társasáságok csak annyiban voltak állandók, a
mennyiben egy évben csak kétszer szedték föl a sátorfát, s talán
többször jóllaktak mint mi.
Közel a piaczhoz egy vendéglőt pillantottam meg, mely egyszersmind
kávéház is volt. A midőn közelébe értem, egy férfiu lépett ki ajtaján. E
férfiu különös férfiu volt. Hasonlított azokhoz a pánczélos vitézekhez,
a kiket némely czifrább korcsmák falaira szokás festeni. Aztán volt
valami benne tanáraimból, sőt szemöldét ép úgy szedte ránczba, mint
Gombos András uram. De bezzeg máskép mozdult: úgy hányta, vetette
tagjait, mintha nem is hozzá tartoznának, – nyakát pedig alkalmasint
valami gipsz macskától kérte kölcsön. Egyébiránt vörösgallérú fehér
köpeny volt nyakába vetve, mely egészen elfödvén, csak sárga csizmáit
láttatá, e figyelemre méltó sárga csizmákat, melyek ha nem Mátyás
király, akkor alkalmasint Rákóczi Ferencz idejében lehettek divatban.
Elébb rábámultam, aztán megszólítám.
– Nem szíveskednék-e megmondani, merre van a városi tánczterem?
– Talán az úrnak a Thalia szent temploma felé tetszik irányozni lépteit?
– Oda.
– Nekem is. Mily különös – s ha szabad magamat így kifejezni –
csodálatos összetalálkozás!
Én elbámultam e nagy páthoszszal mondott szavakon, s csodámban hirtelen
azt találtam mondani:
– Abban bizony nincs semmi csodálatos.
– Már nekem, hallja az úr, mindegy, akár találja csodálatosnak, akár
nem. És annak találom, s azzal vége.
Mindezt oly emelt hangon és méltóságos arczjátékkal ejté ki, hogy
megijedtem, s hibámat mintegy jóvátevőleg mondám:
– Kihez legyen szerencsém?
– Még azt kérdi az úr? Alkalmasint – de nem! bizonyosan csak most került
ki az iskolából, s nem járt még az élet, az emberi társaság, a nagy
világ kígyódzó labyrinthjain s nem emelkedett azon magasztos
principiumokra, melyek ariadnei fonalként vezethessék. Szerencsétlen
fiatal ember! Az úr nem tanult physionomikát, s annál kevésbbé
psychologiát. Hogy kihez legyen szerencséje? Meghiszem. Nem látja-e
arczomon azt a kiválóan különös kifejezést, szememben azt a megdöbbentő
fénysugárt, a melyről a nagy római lantos, az én kedves Flaccusom, így
zengedez: quem semel Melpomene nascentem…
Föltekinték, de két sebhelyen s néhány kék folton kívül alig láttam
egyebet.
– Nem veszi-e észre e termeten, e magatartáson, e mozdulatokon, egy
bizonyos nemét a méltóságosnak, nagyszerűnek, bájolónak? Nem jut-e
önkénytelen eszébe: e férfiu Caesarok, Romeók, Hamletek, Don Carlosok,
Mortimerek, Ferdinándok, Abellinók, Rollák ábrázolására alkottatott?
Újra föltekinték, de a taglejtés közben kinyilt köpeny nyilásánál csak
egy potrohos hasat, s holmi bizonytalan színű ruhadarabokat láttam.
– Nem hallja-e, hogy nem oly culinaris stilusban beszélek, mint a
közönséges emberek, kikhez alkalmasint az úr is tartozik? Fölfogja-e
azon különös akcentust, hanghordozást, mely könnyekre fakaszt, mint a
panaszosan suttogó szellő, – mosolyt csal ki, mint a tavaszszal zendülő
madár; ijeszt, rémít, mint a vihar dörgedelmes hangja, hanem azért, mert
mindig meghatja, elragadja az embert, mert úgy van teremtve, mert úgy
akarom.
S csakugyan igaza volt; mert ily hangokat még soha sem hallottam.
– Én Thalia helybeli templomának főpapja vagyok, vámospircsi Bodáki Pál
úr. Első actor, egyszersmind director, kinek több nemes megyétől, sőt
magától a fönséges nádortól is oklevelei vannak; ki társalgott
főispánokkal, nem egyszer ebédelt alispánokkal s egyszersmind hált úri
palotákban; kihez nemzeti kulturánk előmozdítója, tekintetes Döbrentei
Gábor úr külföldi szinjátékait egy sajátkezűleg írt levél kiséretében
küldé meg; kihez egy másik, amaz ossiani lantos, így irt: halad a kor s
te még állasz tölgyfaként a szinpadon; ki egyébiránt maga is auctor, s
egy szomorujátékot írt ily czím alatt: _Hunyadi László lefejeztetése,
vagy vérpad és trón_, mely több helytt osztatlan tetszéssel adatott s
Kassán nem soká meg is fog jelenni tekintetes Burián Pál költségén,
Werfer Károly úr nyomdájában.
Itt elhallgatott; én pedig nem tudtam szólani. Hisz ez a director, a kit
én keresek. Reszkettem előtte, mint hajdan Gombos uram előtt, s
kezdettem hinni, hogy különcz, de genialis, szurtos, de nagy férfiú, s
én ostoba diák, ki nem emelkedett magasztos principiumokra, nem tanult
physonomikát, s annál kevésbbé psychologiát.
– Ezer bocsánat! Nem volt szándékom sérteni. Oh, de hogy is lett volna,
tisztelt director úr! Lássa, én szinész akarok lenni s épen
társaságában. Ezer bocsánat!
– Mit, szinész? – kiáltá még méltóságosabb állásba helyezve magát. – Hát
olvasta-e Aristotelest, Quintiliant, Blair Hugót, Lessinget? Tudja-e, ki
volt a nagy Roscius, az isteni Garrick, a halhatatlan Talma? Hallott-e
valamit Shakespeareről, Schillerről, Kotzebueról, Iflandról,
Kisfaludyról, s másokról, kiket most nincs időm elősorolni. Tudja, mi a
mimika, gestus, declamatió?
Mondani akartam valamit, de nem engedett szóhoz jutnom.
– Nem olyan könnyű dolog az, mint sokan s respective az úr hiszi. Oh,
sok kell oda, sok, sőt azt mondom, még a soknál is több, s a mit én
mondok, az igaz. Igen, úgy van, valóban igaz. Elég patriota-e, hogy
elszánja magát a honi kultura e sivatag mezején heroicus elszántsággal
vívni? De ha elég is, érez-e magában talentumot, geniét, vénát? Tudja-e,
mi a talentum, genie, véna? Hallott-e valamit a psychologiáról, igen még
egyszer mondom, a psychologiáról? Lássa, én egész életemben ezt
tanultam. A világ, a profanum vulgus, korhelynek nevez, hah, a nyomorú
Zoilusok! pedig én csak művész vagyok. Korcsmába járok, kártyázom,
dorbézolok, verekedem is néha, mert tanulnom kell az életet. Így tett
Kean is, ama britt szinész, s így tesz vámospircsi Bodáki Pál úr is;
mert tudja meg az úr, hogy én nemes ember is vagyok, minő Kean nem volt.
Jusson csak eszébe találkozásunk első pillanata. Én mindjárt megmondám,
hogy különös, csodálatos összetalálkozás. Az úr tagadni merte, pedig nem
úgy van-e? Az úr szinész akar lenni, s én director vagyok. És minő
director? Épen éji studiumomat végzem, s azon szomorú elmélyedés lep
meg: vajon ki fogja helyemet pótolni, ha az öregség fölteszi fejemre a
halál hálósipkáját? Kihúzzam-e a következményt? ért-e engem az úr,
veszi-e észre, fölfogott-e?
– Föl, tisztelt director úr!
– Igen helyes. Az úrból, lelkes vezetés mellett, még lehet valami. Majd
meglássuk. Most követhet.
Menetközben egy szót sem szólott, s én nem mertem megzavarni. Nem soká
elértük a városi táncztermet, s megtelepedtünk Terpsichore és Thalia
közös templomában, a mint Bodáki úr kifejezte magát.
A toronyban kilenczet ütött az óra, s Bodáki úr lármázni kezdett.
– Kilencz óra már elmult, itt a próba ideje, s a korhely gazemberek még
sem jőnek. No, jól van, s mikor én azt mondom: jól van, az azt teszi:
rosszul van, azaz rájok nézve, – lehúzom fizetésöket.
Ezzel leült egy aranyos papirral beragasztott karosszékbe, a mely
különben trón helyett szolgált. Engem nem ültetett le. Ott állottam
előtte, mint egy eklezsiakövető, s feleltem kérdéseire, a melyek
kifogyhatatlanok voltak, s bámultam a diszítményeket, a melyek a dísz
tulajdonságával épen nem dicsekedhettek.
Kitudakolta körülményeimet, aztán így szólt:
– Tehát az úr e pillanattól fogva társaságom tagja. Először próbahónapot
tölt, azután szerződünk. A próbahónap alatt nem kap fizetést, csak
ajándékot, azaz sonkát, sajtot, kenyeret, szóval élelmiszert, a szerint,
a mint maecenásaink küldeni kegyeskednek. Ha jól játszik,
egyszer-másszor egy-egy huszast sem fogok sajnálni. Még pedig a
legfényesebbiket kapja, mi a kasszába bejön. Hanem kötelességét pontosan
teljesítse. Érti-e, mit tesz az, fiatal ember? Játszani fog minden
szerepet, ír szinczédulát, s midőn nem játszik, szed bilétet, az úribb
házakhoz az előadás napján requisitumokért megy. Társaságomnál ez mindig
a legfiatalabb szinész kötelessége. Holnap a _Haramják_at adjuk, te
Károlyt fogod játszani, – igen te, mert én ifjabb szinészeimet tegezni
szoktam. Első szerelmesemet adóssága és gorombasága miatt épen tegnap
csukták be, – én inkább az éltesebb hősöket játszom már, aztán most
kedvem sincs; azért Károlyt fogod játszani. Tudod-e a szerepet?
– Tudom.
– Ezt már szeretem. A genialis embernek mindent kell tudni.
Alig mondá ki e szavakat, midőn három férfiú lépett be. A három
különböző alak, de annyiban mindegyik egyező, hogy hajuk ki volt
fodorítva, s különben megviselt ruházatjokon megakadt egy-egy kevésbbé
megviselt is, azaz, a kinek jó volt a csizmája, annak a kabátja
gyöngélkedett.
Bodáki úr szidalommal üdvözlé őket, még pedig szavalva.
A három férfiú hidegen állott meg előtte s mindegyik, bár különbözően,
elhúzta száját és szemével boszantóan hunyorított.
– Hát bolond az úr? – suttogta az egyik.
– Hát részeg az úr? – mormogta a másik.
– Hát megveszett az úr? – orditotta a harmadik.
Bodáki úr dühbe jött, még jobban szitkozódott, még emeltebb hangon
szavalt. A három férfiú épen nem maradt adós se szitok-, se szavalatban.
Ebből roppant zaj, perpatvar támadt, mert az igazgató, alkalmasint
miattam, inkább fenn akarta tartani tekintélyét, mint talán máskor.
Valószínűen ütlegre kerül a dolog, ha egy tollas kalapú asszonyság be
nem lép.
– Minő czigányvásár ez? – szólt méltósággal. – Bodáki, te nem kiméled
magadat; Bodáki, téged megemészt a méreg; az urak pedig legalább engem
kimélhetnének.
– De kincsem – felelt a director valamennyire szelidülve – az iszonyú,
rettenetes, borzasztó, a mit ezek az emberek mívelnek. A próbának
órájára nem jelennek meg pontosan, a studiumnak éjeit elkorhelykedik.
Kártyáznak, isznak – hah – kártyáznak, isznak. Nézd, most is mámorosak.
Fogadni mernék, tegnap kiadott fizetésöket már elkártyázták, a nélkül,
hogy adósságaikat megfizették volna s még gorombáskodnak. Majd be fogják
őket csukni, mint különben derék és tehetséges Romeónkat, s aztán én
egyedül veled, édes Elizám – folytatá érzékenyen, megfogva neje kezét –
te számkivetett angyal, te bolyongó csillag hazai művészetünk egén, te
pályalombja küzdelmeimnek, te egyetlen virág életem szomorúan sivatag
térein. Aztán játszthatunk-e ketten? Írt-e költő kétszemélyű drámát,
avagy megcsonkíthatni-e az öt személyűt is ennyire? Az Isten
szerelméért, feleljenek, szóljanak, beszéljenek!
– Hát a director úr nem kártyázott-e egész éjjel? – kiáltott fel egyik
szinész. – Én is fogadni mernék, az egész tegnapi jövedelmet
elvesztette, s a hónap elején majd azzal áll elő: nincs jövedelem. Pedig
tegnap is zsufolva volt a szinház.
– Hallgasson az úr! – riadt rá a director.
– Hallgasson az úr! – ordított mind a három.
– De hallgassanak az urak! – mondá Eliza – nem látják, hogy idegen van
köztünk. Kompromittálják a társaságot.
Itt felém fordulva, azt kérdé férjétől, hogy ki vagyok.
– Ez egy becsületes fiatal ember, a kiből különb szinészt fogok nevelni,
mint minők e korhely gazemberek. Holnap a _Haramják_at fogjuk adni, ő
Károlyt játsza, s te Amáliát.
– Mit! hát az úr megbolondult? – csattant föl Eliza, ki férjét, ha
haragudott rá, urazni szokta. – Egy kezdővel játszszam? Majd ha fagy.
Abból az úr nem eszik. Hisz legjobb jelenetemet elrontaná. Én nem fogok
játszani.
– De édes Elizám!
– Nem fogok játszani. Hát nem értett az úr, siket az úr?
– Angyali Elizám!
Eliza nem szólott, hanem felém fordult, a ki majdnem könnyekre fakadtam,
s oly fürkésző pillantással méregetett tetőtől-talpig, hogy vérem
arczomba szökkent.
– No – mondá kaczéran szemembe tekintve – mégis tán meggondolkozom.
Nagyon fiatal, lehet belőle valami. Meglássuk. – Ezzel kezét nyujtá,
melyet nekem férje intésére meg kelle csókolnom.
Ezalatt lassan-lassan gyülekeztek a társaság többi tagjai. Megjelent két
nő is, kiknek egyike Elize tensasszony körül némi szobaleányi
kötelességet teljesített, s egyszersmind a szinpadon is e szerepeket
játszta. Néhány szinész velök enyelgett, többen reggeliztek. Egy nagy fa
árnyában Jago iddogált itczés pálinkás üvegéből, egy várromon Brutus
szürcsölte tejét, egy hajó orrán Wallenstein küzködött egy nagy darab
szalonnával. Mások szerepet tanultak. Bodáki úr a decoratorral vitázott,
mi különben veszekedésnek is beillett, neje pedig velem váltogatott
néhány kegyes szót.
Ekkor belép a sugó, egy czigány külsejű kis ember, ki miatt el nem
kezdődhetett a próba.
– Hát az úr mikor állott be grófnak? – kérdé mérgesen a director –
csoda, hogy nem tíz óra után kel föl! Hanem mennydörgős mennykő! csak
most jut eszembe, hogy tegnap az úr borzasztó czudarul viselte magát.
Száz frank helyett száz frakkot sugott. Legjobb jelenetemet elrontotta.
– Engem is csúffá tett a minap! kiáltá felugorva Jago a fa árnyából – a
hogy szerepemet, épen oly hangon sugja e szavakat is: leesett a bajusza.
Én utána mondom, a közönség kaczagni kezd s rám kiált: le biz’ a, vegye
föl. A kihivástól fosztott meg.
– És nekem – zúgá Brutus a romokról – Eliza tensassony szerepét sugta, s
így ezt kelle mondanom a tensaszonynak: «oh férjem!» Meg akarja buktatni
a társaságot. Le vele!
A kis sugó mind ezt türelemmel hallgatta végig, aztán komoly arczczal és
sugva, mert mint régi sugó, elvesztette beszédhangját, megszólalt:
– Ha oly emberek lennének az urak, mint a milyeknek hiszik magokat,
bizony derék emberek volnának.
– Még gúnyolódik az úr?
– Ha még csak ennyi volna! de nem is sugok, míg az úr ki nem fizet. Egy
huszasom még hátra van, s már két hete, hogy biztat.
– Becsukatom.
– Még sem sugok,
– Ez botrány! – kiálták többen.
– El kell csapni! – sikoltá egyik nőszemély.
– Még sem sugok! – állítá a rettenthetetlen sugó.
– No jól van – mondá szomorúan a director, mely, a mint tudjuk, nála
annyit tett, mint rosszul van, s ez egyszer épen nem másra nézve, – im,
itt van nyomorult huszasa. Látszik, hogy nem isteni szikrától lángoló
művész, hanem csak hitvány, pimasz sugó. Nem hazafiságból, dicsőségért
áldozik Thalia oltárán, hanem néhány nyomorú krajczárért. Hah, szégyelje
magát.
– Most már súgok – mondá ez, rá sem hallgatva, s beült teknőszerű s
talán épen teknőből rögtönzött rekeszébe.
A próba elkezdődött, azaz legelébb is újra meghúzogatták a már eléggé
meghúzott darabot, s egy óranegyedig veszekedtek egy pár szerepcsere
miatt.
Én el sem játszhattam első jelenetemet, midőn Bodáki úr fontos képpel
félbeszakította a próbát.
– Fiatal ember, az úr szerencsétlen, az úr nem tud semmit, úgy játszik,
úgy beszél, mint a hogy rendesen minden ember szokott. Ez nem ér semmit,
ez nem művészet. Idealizálni kell. Tudja-e, mi az idealizálás? Megvetni
a rút életet, a vad természetet, és szállani a képzelet szárnyán az
ábrándok honába, s ott egy új világot, egy szebb természetet alkotni.
Mert a közönség nem azért jár szinházba, hogy olyat lásson, a mit otthon
is lát, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az
idealizálás. Károly dühöngjön, mint ember nem dühöng, Amália szeressen,
mint nő nem szerethet. Ez a nagy titok. Ért-e engem, fölfogott-e?
Kiáltson egész erejéből: ez a pathos; a szók közepét és végét itt-ott
kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen; ez a sentimentalismus; szegezze
földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a szinpad, vagy
emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza; ez a
tragikai momentum. Így ni!…
És szavalt és játszott. Én igyekeztem úgy tenni, mint ő. Új hibákon
kapott, megjavítottam; ekkor mások támadtak meg, én engedtem mindenben,
sőt alázatosan meg is köszöntem. Még a sugó is elkezdett egyet-mást
javasolni, azt is elfogadtam, s talán a szinházi szolgáéit is követtem
volna. Nem voltam eszemen, egész őrjöngő voltam. Azt sem tudtam már:
Moor Károly vagyok-e vagy Dávid. Amáliát lázasan szorítám magamhoz, mi
különben nagyon is ínyére volt; Spiegelberget meg akartam fojtani, s
majdnem kivertem az egész személyzetet, miért aztán nehány ütleget is
kaptam.
– Bravo, bravissimo! kiálta próba végével a director – csak ne pazarold
el előre erődet. A legerősebb hangot gazdálkodd meg mindig az utolsó
nagy jelenetre. Tanuld meg, hogy az első és az utolsó jelenet szokta
eldönteni a sikert. Az első jelenetnek nyugodtnak kell lenni, az
utolsónak erősnek, szörnyűnek, hangosnak, s te már be is rekedtél.
– E csókkal művészszé avatlak, – mondá Eliza, ki heves öleléseim óta
fölötte nyájas lett irántam és most egész hévvel megcsókolt.
Szinésztársaim gúnyosan nevettek, de alkalmasint nem dühöngésemen, mert
ők még jobban dühöngöttek, hanem egyeben. Eliza tensasszony
gyöngédségén, a melyet még akkor nem tudtam megérteni. A világ
legnevetségesebb embere lehettem, de boldog voltam. Mit bántam, mi
történik körülem, hogy mint kiáltok, mint hányom-vetem tagjaimat, csak
hogy kiönthettem egyszer lelkemet. E söpredék nép gyalázata, e kontárok
lármája, e nevetséges-szomorú helyzet nem hathattak lelkemre. Vágyaim
révében voltam, tapodtam a szinpadot, s keblemben a genius mozdulatát
érezve, kimondhatatlan gyönyörben úsztam.
Oh, szép napok! oh, drágalátos tudatlanság! oh lelkem ifjúsága! szivem
szűziessége! Nincs könnyem, hogy megsirassalak benneteket, csak átkaim
vannak azok ellen, kik tőlem mindezt elrabolták, egy útszéli koldus alig
hallható átkai, melyeket az alamizsnát nyujtó tömeg áldásnak vél.

IV.
Eljött az est. Oh, hogy vártam, oh, hogy féltem tőle! A félelem és
remény ez idegrázó küzdelme, a gyermekies félénkség és vakmerő önbizalom
közt hullámzó hevületek, a lelkesülés és a hiúság e nagyszerű pillanatai
majdnem ájulásba ejtettek.
Mily szép lehet ilyenkor a halál, s minő álmok a sírban! Meghalni a
pálya küszöbén, melyről még minden szépet hiszünk, elaludni a lelkesülés
szent perczeiben csalódás és kiábrándulás, gyűlölet és cynismus nélkül.
Nem hordani egy tévesztett élet keserű emlékét; nem érezni, hogy az ég
áldása korlátoltságunk miatt átokká fajult; nem kérdeni: miért élünk,
midőn már úgy is meghaltunk. Oh, mert ritka az a művész, a ki az életet
a művészettel összhangba olvasztva, épen oly nagy művész tud lenni, mint
boldog ember. Rendesen feláldozzuk az egyiket a másiknak.
Ki tudná elbeszélni érzéseimet, midőn nevem először pillantám meg az
utczaszögletek szinlapjain? Ki mondja meg, mi zsibongott agyam
idegszálain, hallva a gyülekező közönség zúgását? Mi voltam én akkor,
midőn megzendült az első csöngetyűhang?
Ott állottam a szinfalak között mozdulatlanul, merőn, de égve, lobogva,
mint egy lángoszlop.
A közönség tapsokkal fogadott, – hiszen csinos ifjú voltam és frissebb
erővel dühöngöttem, mint Bodáki, – hiszen hánytam-vetettem magam mint
kötéltánczos – hiszen az elragadtatás, a műértőkön kívül, kit nem ragad
megával! Mit bántam én, hogy ez együgyű kisvárosi közönség egy karcsú,
jól nőtt termetet, csinos öltözetben, többre becsül bármily művészi
mozdulatnál és egy nagy pathosszal elszavalt üres phrasis kedvesebb
előtte, mint a jól felfogott s ábrázolt jellem. Elég volt, hogy tapsot
hallhattam s éreztem démoni erejét, mint Faust, midőn a bűnös, de égő és