Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 15

Total number of words is 4010
Total number of unique words is 2011
30.9 of words are in the 2000 most common words
44.3 of words are in the 5000 most common words
51.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
föltaláltam mindazt, mit Bodáki társaságában tapasztaltam, – mégis
elégült voltam. E nagyobb város, mívelt közönség, némi jóllét –
jótékonyan hatottak reám. Új lelkesüléssel tanultam s nagy sikerrel
kezdém meg szereplésemet. A hír csillaga fényt vetett reám,
vetélytársaim elsápadtak. A közönség tapsolt, a műértő kezet szorított
velem, önérzetem emelkedett s tehetségem gyors fejlésnek indult. De
Kornéliát sem feledém. Szenvedélylyel szerettem, s fáradatlanul
tanítottam. A leány hamar tanult, s a művészetnek látszott szentelni
életét. Örvendettem csalódásomon, s midőn első föllépése után a
rendkívüli tetszés, melyet előidézett, mit sem változtatott rajta,
örömem határtalan lőn. Ti hiú, irigy, könnyelmű nők, ti Thalia
bachansai, nem soká megmutatom nektek, mi egy szinésznő. E névről
letöröltétek a szent fényt, melylyel istenek övezték! Nem soká újra
ragyogni fog Kornélia homlokáról: szűz papné, az égi művészet
menyasszonya.
Az egész közönség Kornéliába bolondult. A diákoktól kezdve föl a
szalonokig minden szív mozgásba jött. Mennyi látogatás, mennyi levél! A
látogatásokat nem fogadta el, de azt nem állhatta meg, hogy a leveleket
el ne olvassa. Kért, bocsássam meg gyermekies kandiságát. E levelek meg
is érdemelték. Ha! ha! e levelek! A diák, zsebkönyvekből kiirt verseket
küldött, vagy regényekből lopott szerelmi vallomásokat. A kereskedő
borzasztó ortographiával s alázatos kéréssel állott elő: ne vegye
megbántásnak, ha legszebb kelméjével kedveskedik. A vidéki nemes otromba
alakú, de tartalmára nézve annál czifrább levelében egész
leereszkedéssel önti ki szívét, s mindig oda irja neve alá: több nemes
vármegyék táblabirája. A gavallér – oh, levele illatos, sima, aranyozott
fehér – választékos bókot mond, gyöngéd czélzást sző közbe s udvarolni
kíván a nagy művésznőnek, vagy karpereczet, nyaklánczot küld
ismeretlenül, de legényének megengedi, hogy nevét – ha kérdik – titokban
megmondhassa. Órákig elnevettünk rajtok. Aztán az enyéimet vettük elő,
mert én is kaptam néhány levelet ismeretlen kéztől, mert belém is sokan
bolondultak, kivált a nők közül. Szerették jámborságom, félénk
modoromat, épen ezt, a mit a leányok kevésre becsülnek. De én Kornéliát
szerettem. Kis szobájában, s a szinpadon egykép kedvesem volt ő. Nem
kellett szinlelnünk, s a szinpadon csak a kis szoba jelenéseit
folytattuk. Oh szerelem, oh művészet! oh ifjú bohó napok!
Egy idő óta Kornélia nagyon megváltozott. Én ezt mámoromban későn vettem
észre. Előbb hinni sem akartam, aztán még többet is hittem, mint mennyi
a dologban volt. Ő unatkozott. Ha az asszony unatkozik, már bűnös, s a
szerető, vagy férj homlokán nőnek a szarvak, – bár nem láthatni – de
nőnek. Sokszor alig figyelt szavamra. Mindjárt-mindjárt az ablakhoz
ugrott, hogy gyönyörködjék az utczanépen. Majd kért, hogy vigyem
társaságba. Én bezárom őt, féltékeny vagyok, pedig ő oly nagyon szeret.
Igaza volt, de csak azóta voltam féltékeny, mióta a szívemet szúró
sejtelemnek nevet adott. Ekkor megijedt arczom elvadult kifejezésén, s
nyakamba borult. Én oly erővel szorítám magamhoz, hogy sírni kezdett. –
Te meg akarsz fojtani, te gyanakodol, pedig jobban szeretlek, mint
valaha. Tovább zokogott. Látván könyneit, első pillanatra Othello szava
visszhangzott lelkemen: ha asszonykönnytől teherbe esnék a föld, minden
cseppből egy-egy krokodil születnék; de a másodikban már lábához
borultam és szerepem legszebb helyeit szavaltam el, a hol csak
engesztelődés, hűség, szerelem fordul elő. Tépjétek le az ablakokról a
függönyöket, hogy nézzen be a kíváncsi nép, mi dicső komédiát, tragédiát
játszunk. Szégyelje meg magát Shakespeare és Moliére, piruljon Garrick
és Rachel asszony.
Többször kért, hogy csináltassak neki szebb ruhákat. Bár anyja nem volt
épen gazdag s többet költött magára, mint reá, mégis máskép öltözködött.
Most olyan, mint egy apácza. Ez a nyakig érő fekete ruha elfödi teste
minden szépségét. Ő még ifjú, neki más illik. Akkor én is inkább
szeretném, ő is többet örülne. Én minden megtakarított pénzemet rá
költöttem. De e ruhák sem tetszettek neki, szebbekre vágyott. Egy reggel
fényes új ruhában lépett előmbe. Dühösen rohantam felé s kérdém: honnan
e ruha? Ő félénken, reszketve, mintha atyja előtt állana, megvallotta,
hogy az igazgató előtt nemrég ilyesmit emlegetett s ma e ruhát találta
szobájában. Én széttéptem a ruhát, mire majdnem ájulásba esett. Hanem
mikor megmondám, hogy e sima igazgató el akarja adósítani, hogy magához
kötve, vele, mint rabnővel, kereskedjék, elborzadva borult karjaimba:
bocsáss meg, te testvérem, atyám vagy. Semmi kétség, ő szeretett engem.
Midőn esténként szinház után megkoszorúzva és fáradtan hajtottam ölébe
fejemet; midőn olykor bejártuk a várost s az emberek utánunk susogták:
mily szép pár; midőn néha a felindulás gyöngéd óráit töltöttem lábainál:
büszke szerelemmel, mély ragaszkodással látszott rajtam csüngeni. De én
már elvesztém nyugalmam. A féltékeny szó fülembe csengett. Ezt más
gondolatnak kellett benne felkölteni. Ő fél tőlem, oka van reá,
bizonyosan oka van. Miket gondol ő, midőn egyedül van, mikről álmodik? E
gondolatokat, ez álmokat nekem Mindenható s vedd életem felét. Mégis!
Hisz arcza oly ártatlan, oly angyali. De ki ismerte valaha az asszonyt?
Van-e kebel, hova tiszta érzések közé álruhában be ne lopódzék a bűnös
is? Az ördögöt csak a hitrege festi rút, borzasztó alakkal. Szép bájos
az, mint Kornélia. Tépjétek le az álarczot, látni akarom. Fejem kábul,
alkalmatlan vagyok mindenre. Bizonyságot nekem, bizonyságot, hogy öljem
meg, aztán szeressek s legyek nyugodt. Oh, Isten veled szinpad, ihletés
szent órái, szabadság, nyugalom, dicsőség! Dávid többé nem szűz muzsát
imád, hanem egy földi csába teremtményt. Dávid örökre meghalt a
művészetnek s kicsinyes szenvedélyeknek él. E homlokon a dicsőség
koszorúja helyett – hah, átok!… átok!…
Kornélia első fellépése óta keveset haladt, sőt napról-napra gyengült.
Neki szép tehetsége volt, de nem szerette a művészetet. Hiúság vonzotta
a szinpadhoz, könnyelműség tartotta fenn, szeszélyek lelkesítették.
Szépségben, csinos ruhában s némi nyomorúságos modorban állott minden
művészete. E modor tehetsége meglepő nyilatkozataival a kontárság
nevetséges ferdeségét egyesítette. Ez ujdonságával néha bódítón hatott a
közönségre, a mi aztán őt hetyke és bizarr fogásokra ragadta. Való érzés
helyett erőltetett láz, egész ritkán, csak eldarabolt részek, nyugodt
önbizalom soha, könnyelmű vakmerészség mindig. Örvény szélén állott. Még
egy lépés s többé soha sem lehet lelkesült művésznő, csak egy erőszakos
komédiásné, ki kinlódva hatás után kapkod. Hiába kértem, könyörögtem:
koszorúival felelt és csókokkal nyugtatott meg. Hinni kezdém, hogy
csalódom. Talán a szinpadi közelség csal. Talán játéka, mint a durván
festett függöny, távolból máskép tűnik fel. Egy este a közönség közé
vegyültem, hogy meggyőződjem a valóságról. Egész nyomorultságában állott
előttem e kontár és kaczér művésznő. Úgy öltözött, szavalt, játszott,
mintha mint nő akarná magához csábítani a közönséget. Alig fordult a
szereplőkhöz. Most a földszint ifjaira kacsintott, majd a páholyok
szemcsöves hőseihez intézte szerepe szenvedélyesebb helyeit. Talán azt
sem tudta, mit játszik, talán nem is szerepét játszotta. Egy naiv leányt
kellett volna játszania, s egy kaczér, csábító nőt ábrázolt. Talán
önmagát játszotta. Hah, gyalázat! e botrány miatt némelyek pisszegni
kezdettek, de a számosabb rész roppant tetszészajjal némítá el, s ő
büszkén tovább fűzte hiú esztelenségeit.
Egyenesen lakába mentem azzal a szándékkal, hogy bevárom. Szobájában
ledültem egy pamlagra. Oh kis fehér szoba, aranyzott könyvek, nyíló
virágok, susogó függöny, szemérmes ágy: mondjátok meg Kornélia titkát,
élményeit, álmait! sóhajtám és szememmel körüljártam a szobát. Mindenütt
lágy kezenyoma, ártatlan szemérme intett felém, az öltöző-asztal
patyolatterítőjétől a keskeny ágy fehér párnájáig. E néma, gúnyos vád
ingerelt. Hazugság! kiáltám mérgemben, s fölhánytam szekrényét, ruháit,
könyveit. Sehol semmi. A legkisebb szalagot, a legcsekélyebb
papirdarabot is ismertem. Haragtól, szégyentől könnyekre fakadva, dültem
le újra a pamlagra.
A szobában mély csend volt. Csak a függönyök öblei türemlettek, rojtjai
ingtak s gyertya lobogott hol jobbra, hol balra. Könnyes szememre a
kitombolt fájdalom enyhe éber álma, fáradt lelkemre a női szoba szűz
titkainak egész költészete szállott. A hiú, kaczér szinésznő alakja
elmosódott. A szende, ártatlan leányka ruhájának suhogásait véltem
hallani. Úgy tetszett, mintha vőlegény volnék, a ki menyasszonyára vár.
Homlokomra bomladozó hajfürtök borultak, arczomon fűszer-lehellet égett,
keblemhez dobogó mell ért. Lelkem vágyó sóhajokban halt meg,
örömkönnyekben támadt föl.
Midőn felnyitám szememet Kornélia kezét éreztem fürteim közt, csókját
homlokomon. Oh mért szólaltál meg, mért mutattad föl koszorúidat? Mért
nem maradtál szende, ártatlan leánykának, mért juttattad eszembe, hogy
szinésznő vagy, ki ma az egész közönséget elbolondítád? Miért nem
öleltél szótlanul magadhoz, hogy egy rövid éjen át még hihessek benned?
Ingerülten ugrottam föl s koszorúit lábbal tapostam.
– Te kaczér asszony, kontár szinésznő vagy. Te a taps-zajt szereted, nem
a művészetet; te nem tudod, mi a szerelem, csak gyönyört szomjazol. Oh
gyönge asszony, kegyetlen asszony, elveszted magad, elvesztesz engem.
Kornélia sírni kezdett. Én tovább beszéltem a szerelemről, a
művészetről. Elmondtam mindent, a mire az ihletés és fájdalom tanított.
Szemére hánytam mindent, a mit a szenvedély rég elhitetett velem, de a
gyöngeség mind eddig visszatartott. Nem válogattam a szavakat, enyhülnöm
kellett. Kornélia nem sírt többé, megbátorodott. A gyöngédség korlátai
már szétrombolva köztünk, s a kiszabadult féktelen szenvedélyeké a tér.
Alig juthattam szóhoz. Ki szakítja félbe az ingerült asszony beszéde
folyamát, – ki mulja fölül fájdalomszülte ékesszólásában, – ki maradhat
nyugodt könnyelmű ötleteinek sebző gúnyaitól? Kornélia szinésznő volt, s
a szinésznő kétszer asszony. Nem emlékszem a részletekre. Ő magánkívül
volt, s földig alázott, én őrjöngve kezet emeltem reá, hogy arczul
üssem, s mit tudom én, talán érintém is.
Ekkor az előszoba ajtaját megnyilni hallottuk. Talán az igazgató jön,
kinek e zaj feltünt. Józan nyugodt lettem újra. Hiszen szinész vagyok,
ez mesterségem.
– E botrányról senkinek sem szabad tudni. Az igazgató most be nem
léphet. Holnap eljövök.
– Ajtóm és szívem örökre zárva ön előtt – mond Kornélia, bezárván az
ajtót.
– Kornélia lefeküdt s nyugodni kiván. Jó éjtszakát igazgató úr.
Az igazgató mosolygott, én sirva bolyongtam az utczákon, s a hajnal
Kornélia ablaka alatt talált. Néhány napig a szerep szavain kívül egy
szót sem szólottunk egymáshoz, s csak a szinpadon találkoztunk. De azért
gondosan kisértem minden léptét, mert inkább szerettem mint valaha.
Magára hagyatva, védelem nélkül, nem tudta föltalálni magát. Megijedt
szabadságától, rabja lőn félelmének. Idő kellett, hogy tájékozhassa
magát. Látogatásokat sem mert elfogadni, a sétányon sem jelent meg.
Szenvedni látszott. Az igazgató vezette föl a szinházhoz és kisérte
haza. Mindig zavarba jött, ha ilyerkor rátekintettem. Volt pillanat,
melyben engesztelőn, kérőn emelte hozzám szemét. Nem állhattam többé
ellent s a hatodik nap, midőn az _Ármány és Szerelem_ czímű drámát
adtuk, szenvedélylyel szorítottam magamhoz, ő hőbben viszonozta, mintsem
a szerep kivánta, s míg a közönség zajos tapsai miatt nem juthatott
szóhoz, Luiza beszéde helyett, ezt sugta fülembe: védj meg, az igazgató
szerelmével üldöz. Feledtem a közönséget, sokáig tartottam átölelve.
Szerencse, hogy a fekete sugó rám kiáltott: Dávid, újra csendesség van,
szavald szerepedet. Tovább játszám, s mondják életemben legjobban. A
szerelem egy pillanatig nagy szinészszé tőn. Nyomorúság! Nyugalom,
magány, szabadság kellett volna nekem. Egy sziklacsúcs az élet tengerén,
hová ne érjenek a szenvedélyek hullámai, hol megpihenhessen a fáradt
genius, hogy érezzem csókját, hallhassam szent sugallatait.
Másnap elhatároztuk, hogy a várost oda hagyjuk. Egy szinész-társulat
meglehet sokban hasonlít a köztársasághoz, de azért egy igazgató mindig
török basa. Kornélia nem lesz háremhölgy, sem Dávid nyomorult rabszolga.
Előttünk nyitva a nagy világ: Magyarország ötvenkét vármegyéje. Mindegy!
Akármely faluban összeszegezhetni néhány deszkát szinpadnak; mindenütt
terem búzakalász, mely szájunkba élelmet és fejünk alá szalmát ád;
követni fog a víg kedély, nem hagy el a művészet, megvéd a szerelem.
Úgy-e, szép Kornéliám, ki, bár nem érdemlem, mégis szeretsz.
Szépségednél csak hűséged nagyobb. Nem sokára enyém lészsz! Oh kedves
hitvesem!
Épen jövőnk terveiről beszélgettünk, midőn a szobaleány egy grófot
jelentett be.
– Kornélia nem fogad el látogatásokat. Ki sem mondhatám jól e szavakat,
s már a gróf előttünk állott.
– Ezer bocsánat! tudtam, hogy a kisasszony nem fogad el látogatást, de
nekem beszélnem kell vele.
– Méltóztassék helyet foglalni.
A gróf megütődött, látván, hogy én a házigazda szerepét játszom, aztán
folytatá: – Én nagyra becsülöm a színművészetet s igen örvendek, hogy
már a magyar szinpad is oly művésznővel dicsekedhetik, mint Kornélia
kisasszony.
– Valóban! Nagyon örvendünk!
– Különben látogatásom oka nem csupán a hódolat. Én erdélyi vagyok. A
kolozsvári szinpad most legjelesb a két országban. Igen örvendenék, ha
szinpadunknak megnyerhetném a kisasszonyt. Az igazgatóságnál némi
befolyásom van.
– Kornélia magára nem szerződhetik, csak velem. Én vőlegénye vagyok –
mondám beszédébe vágva.
– Az mit sem tesz, sőt annál jobb – viszonzá a gróf minden zavar nélkül
– én holnap elutazom s két hét alatt önök megkapják a meghivást, s ha
kell – a szerződést is.
Kaptunk az alkalmon, elfogadtuk a meghivást s a harmadik héten már
föllépésünket ünneplé a kolozsvári közönség.

VI.
Nem sokáig tart már, mindjárt vége lesz az egész históriának. Hanem épen
most jő a java, melynek a karzat tombolni szokott. Lesz zaj, átok,
gyilkolás. Én Istenem! milyen jó, hogy az emberek néha öldökölni szokták
egymást. Különben mily szomorú sorsa lenne a költőnek és szinésznek.
Irhatni-e, játszhatni-e máskép hatásos darabokat? De mi szüksége van a
világnak költőre és szinészre! Menjenek kapálni, úgyis kapakerülőknek
nevezik őket Magyarországon. Belőlem is mily derék, istenfélő földmíves
vált volna. Most otthon ülnék a kályha mellett, kis gyermekek
ugrándoznának körülem, anyjuk kedves zsémbeléseit hallgatnám,
ki-kinéznék a jószág után, aztán tovább morzsolnám a kukoriczát, vagy
poharat koczczintanék a jó szomszédokkal. Így megtanultam szerepeimből a
szenvedélyt és bűnt, annyit játszottam a mások jellemét, hogy a magamét
elvesztettem; mert átka a szinésznek, hogy lehozza a szinpadról a
szerepek szenvedélyeit, s az életben is komédiázik. Hajh, hanem az még
nem ártott volna, hogy herczegeket, grófokat játszva, büszke, fényüző,
szeszélyes lettem: hogy Hamlet szerepe után két hétig voltam komor; hogy
mint Romeo mindig Juliát véltem ölelni, csak Othello szerepét ne
játsztam volna soha. De miért ne? Hát ő Desdemona volt-e? Én tudom,
bizonyosan tudom, hogy a grófhoz adta magát. Igen, a gróf, a derék
Mæcenas… ott hagytam el.
Gróf és komédiás! Hogy volna itt a választás nehéz? Itt rongy, ott
bibor; itt festék-ette sápadt arcz, aranyfüstös papir, álgyöngyök; ott
arany és gyémánttól ragyogó deli alak; itt szilaj szenvedély, ott
hizelgő édelgés; itt rövid puszta név, melyet ugyan az utcza gyermek is
ismer, de senki tisztelettel nem említ; ott hosszú fényes czím, mely
előtt mindenki leveszi kalapját s még a király termei is megnyílnak. Én
csak mélyen érző szivet adhaték s prózai házasságot; a gróf drága
kövekkel diszíthette föl, regényes kalandokat szőhetett vele, s divatba
hozhatta a nagy világban. Mily szép az ifjú éveket szabad kalandos
szerelemben átélni, számtalan diadalíveken át jutni a kiábrándulás
kapujához, hol mégis egy út csendes boldog élethez vezethet; mert mindig
vannak ábrándos fiatal emberek, kik egy agguló szinésznőbe inkább
belebolondulnak, mint bármely fiatal leányba, s a tévedést és csalódást,
mint folyondár a romokat, hűséggel és ifjúsággal koszorúzzák. Kornélia
az utolsót választotta! Csak legfölebb én s néhány dohogó moralista
mondhatjuk, hogy rosszul tette.
A gróf nagy úr volt, e mellett kritikus és Mæcenas. Abban az időben nem
igen voltak hirlapok, a tárczát pedig pugillárisnak hítták s csak pénzt
tettek bele. Egy-egy gavallér adott a közönségnek irányt: emelt és
buktatott. Egyébiránt ezek sem sokban különböztek a tárczaíróktól.
Keveset értettek a dologhoz, sokat beszéltek, mindig volt választott és
üldözendő személyök, szerepet játsztak a szinházi ármányokban s béröket
hívebben kivették, mint bármely napszámos. Hanem a gróf nem járt
ingyenjegygyel. Páholyt tartott, jutalomjátékok alkalmával ajándékokat
küldözött, s nem egyszer nyitott aláirási ívet a társaság biztosítására.
Ő sokat áldozott a hazai művészet oltárán. Éljen a nagylelkű hazai
Mæcenas! Ezen fölül mily gőg nélküli, nyájas, leereszkedő. A
szinésznőkkel örömest társalog, a szinészektől sem sajnál egy-két jó
szót. Engem egyszer épen karonfogott, persze nem az utczán, de azért
mégis karon fogott. Máskor meg fölszólított, hogy látogassam meg, kivált
a reggeli órákon, midőn egyedül van. Nem volt szükség reá, eljött ő
maga, sokszor, igen sokszor, s elkisért Kornéliához, a ki itt is az
igazgató családjánál volt szállásban. Elbeszélgettünk a művészetről,
külföldi szinpadokról és sok másról; mert a gróf nem csak Mæcenas volt,
hanem mint mondám, műértő is, szóval: igen derék ember. Kornélia némi
idegenkedéssel viseltetett iránta, mi nekem rosszul esett. Megkértem,
hogy ne tegye azt. A gróf pártfogónk, barátunk. Menyegzőmre is őt hivom
meg násznagynak, úgy sincs már messze; mert a szükséges iratok kezemben
vannak. Kornélia mindent igért, de a menyegzőre nézve úgy nyilatkozott,
hogy jó lesz halasztani, míg egy kis pénzt gyüjtünk, mit most könnyen
tehetnénk, mert kegyenczei vagyunk a közönségnek. Aztán talán anyja is
nem soká kibékül velünk. Akkor vigabb menyegzőt ülhetünk s biztosabban
kezdhetünk az élethez.
Kis bohó, mire nem gondolsz te? Hogy hithettelek én téged valaha
könnyelműnek? Hisz gondosabb, előrelátóbb vagy, mint én. Mégis az én jó
barátom, a fekete sugó, most is hiú és kaczér asszonynak tart. Minap
előttem a gróffal is gyanusított. A cynikus, az embergyűlölő! Pedig te
hőbben, hivebben szeretsz. Szerelmünk első perczeit bűvölöd vissza.
Talán a menyegzőt is azért halasztod, hogy tovább maradhass szeretőm;
mert példaszó: a házasság a szerelem sírja. Kedves Kornéliám!
A sugó beszéde mégis nyugtalanít. Nem hiába, hogy oly Mephisto-képe van.
De ő jó barátom, javamat akarja. Szégyeld magad, Dávid! Hát megint
féltékeny akarsz lenni, hogy szenvedj és nevessenek! Mégis valaminek
történni kellett. Minden ember gúnyosan, szánakozóan néz felém. Mit
nevetnek rajtam? Miért szánnak engem! Ördög és pokol! arczul vágom a
szemteleneket. Hát ez a közönség megveszett-e, hogy oly hidegen fogad?
Hát már irigylenem kell társaim dicsőségét is? A nemtelen vetélkedés, az
ármányos irigység bánt-e, mely a művészt, mielőtt megemészti,
lealacsonyítja? Ennyire sülyedtem? Még az a híja, hogy béres tapsolókat
fogadjak. Föl, föl legjobb szerepeimmel, hogy varázsoljam őrjöngő
elragadtatásba a közönséget, hogy dobjam aztán tapsai közt szeme közé
nyomorult koszorúját. Mi ez? Nem adnak nagy szerepet, a rendezőségtől
fölmentve, csekélyebb fizetésre szorítnak s az igazgató szemembe meri
mondani: ha elégedetlen, elmehet. Ostoba! hisz Kornélia velem jő, mi
tartjuk társaságodban a lelket. Minő felelet: a kisasszonynak nem lehet
ellenem panasza, a kisasszony fizetését nem rég javítám meg, a
kisasszony nem lesz irányomban háládatlan.
Rohantam Kornéliához. Elmondtam neki mindent s tudtára adtam, hogy
holnap elhagyjuk a társaságot. Ő csodálkozott és csöndesíteni kivánt.
Aztán megigérte, hogy beszélni fog az igazgatóval, de ha óhajtását nem
valósíthatná, maradjak azért vele, vagy menjek vendégszerepekre, míg
szerződése kitelik; így mindketten sok pénzt gyüjthetünk. Hát megőrült-e
a világ, vagy én vagyok tébolyodott? Hát már a földön egyetlen
becsületes ember sincs? Mindenki félrebeszél, gúnyol, csalni akar.
Kornélia vagy-e te, vagy valamely irigy boszorkány vette föl képedet,
hogy engem kisértsen? Szólj, beszélj, tudni akarok mindent, de mindent.
Tehát menjek vendégszerepekre, s te maradj itt – kincset gyüjteni.
Gyüjts, gyüjts, hogy csapjunk zajos menyegzőt, így talán imádóid
gúnyhahotája nem hathat hálószobánkhoz. Gyüjts, gyüjts, hogy nevelhessük
gyermekeinket, de jegyezd meg jól: kitekerem nyakokat, ha nem fognak
hozzám hasonlítani… Melyik vendégszerepekre, te maradj itt… Úgy!… úgy!…
oh szende, ártatlan leányka.
Kornélia nem ijedt meg, angyali nyugalommal simítá el homlokom redőit.
– Dávid, te beteg vagy.
– Gyógyíts meg hát, vigasztalj.
Kornélia csöngetett, s a bejövő szobaleánynak megparancsolá, hogy
holnapig rakjon össze mindent, mert elutazunk.
– A legelső városban oltárhoz lépünk s megesküszünk.
– Esküdni, hazudni, káromolni egyre megy. Asszony, te hazudsz, én nem
hiszek neked. De mit mások rólad mondanak, mind elhiszem; mert az irigy
gyűlölség, bár nagyít, igazat mond, s a rágalomnak mindig van alapja. Én
nekem csak egy körömfeketényi bizonyság kell. Inkább süssenek bitót
homlokomra, mintsem szarvat viseljek; inkább vakuljak meg, mint csak
álmaimban is olvashassam valamely gúnyos arczról: szegény Dávid, te ott
örülsz, hol más már unatkozik! Értesz-e engem, asszony! Imádkozzál. De
az Isten sem fog megoltalmazni.
Az utczán a fekete sugóval találkoztam.
– Jó, hogy talállak, Dávid. Itt mai szereped: Othello. Mégis valahára
egy nagy szerep.
– Othello!… Jól van, igen jól! Játszani fogjuk. Tanultam, tudom. Nem
lesz szükség, hogy sugj. Minden szavára emlékszem, arra vagyunk
kárhoztatva, hogy szarvakat viseljünk. De vérbe fog kerülni… Darabokra
tépem. Szarvakat rakni homlokomra – nekem… oh!
– Még egyebet is akarok mondani.
– Talán te is megőrültél! te is gazember vagy. Tudom, látom, nem újság
már.
– Mit hadarsz össze-vissza mindent. Én Kornéliáról akarok…
– Kornélia itt marad, én vendégszerepekre megyek, – pénzt gyüjtünk,
lakodalmat csapunk.
– Tudod-e, miért csekélyebb fizetésed, miért nem adnak nagy szerepet,
miért nem tapsol a közönség? Én mindent megtudtam.
– Megtudtad? szólj! kit szeret Kornélia? Bizonyságot nekem!
– A gróf és az igazgató ármánykodnak ellened, s a közönség is egyetért
velök, mert a közönség – a fiatal emberek, kik tapsolni, tombolni
szoktak, nem szeretik, ha szép szinésznőnek szinész szeretője van. El
akarnak választani tőle.
– A gróf… a közönség…
– Dávid, én rég megmondottam, hogy hagyj föl e viszonynyal. Szánlak,
Dávid.
– Szánsz… úgy… szép…
– A gróf, mint mondják, gyakran jár kedvesedhez, még akkor is, midőn te
nem vagy ott, sőt közelebbről azért játszhattál oly ritkán Kornéliával
egy darabban, hogy míg te komédiázol, ő háborítlanul élvezze társaságát.
– Ember, megfojtalak! Bizonyságot nekem. Nem akarok gyilkos lenni. Ne
ölj! arra tanított anyám. Bizonyságot nekem!
– Ne rángass úgy. Isten úgy segéljen, még ruhámat is letéped… Ott van
la! leszakadt két gomb… Vigyen el az ördög! sem te, se Kornélia nem
csináltattok nekem új kabátot.
– Bizonyságot nekem!
– Ne kiálts úgy! Én csak azt tudom, mit minden ember, az egész város
beszél.
– Minden ember… az egész város. Jól van! Ma Othello szerepét játszom. Új
Othellót teremtek. Shakspere rosszul írta. A fekete sugó nem Jago.
Kornélia nem Desdemona, a gróf szerencsésebb, mint Roderigo. De azért
Othello ölni fog. El a grófhoz. Épen reggel van, ilyenkor bebocsátják a
komédiást is.
– Jó reggelt, Dávid! Minek köszönjem e szerencsét.
– Méltóságos gróf úr!
– Hadd a czímeket. Ülj le, csevegjünk kissé. Ápropos! Panaszom van
ellened. Azt hallom, mint rendező megtiltád, hogy mi laicusok, az
előadás alatt a szinpadra mehessünk.
– Kötelességem parancsolta. Méltóságtok annyira elfoglalják nőinket a
szinfalak közt, hogy elkésnek, zavart okoznak! pedig a közönség közt
vannak olyanok is, kik a szinésznő hibáit szépségeért meg nem bocsátják.
Különben mától fogva nem vagyok rendező.
– Nagyon is szigorú vagy, kár volt ily intézkedést tenned. Lásd azt
beszélik, hogy félted Kornéliát. A menykőben! az a leány téged bolondul
szeret. Aztán báránynál ártatlanabb és szigorubb, mint egy apácza. Ily
nőt félteni. Nevetség. Ha! ha! ha!
– Ha! ha! ha! – nevettem én is, annyira hangosan és lelkemből, hogy a
gróf elkomolyult s pillanatnyi csend állott be.
– Nem reggelizel velem?
– Köszönöm alázatosan. Én tanácsot kérni jöttem méltóságodhoz.
– Ah!
– Én szeretek egy leányt…
– S a leány viszont téged. Nem soká lakadalmat csapunk, násznagyod
leszek, vigan leszünk.
– Türelem… türelem! ne gyönyörködhessék kínaimon, mondám magamban, aztán
folytattam: Egy ember, egy nagy úr, egy gróf hírbe hozta a leányt. Az
emberek sokat beszélnek, én nem hiszek semmit, mert nincsenek
bizonyságaim. De ez embert gyűlölöm. Kettőnknek szűk a világ. Elmentem
hozzá. Épen így ültem vele szemben, mint most méltóságoddal, épen így
néztem szeme közé, mint most méltóságodnak, és nyomorult alávalónak
neveztem. Mit gondol méltóságod, megvívott-e velem?
– Bizonyára nem. Mindenki csak magához hasonlóval vívhat meg. A
társadalmi állások lehetnek különbözők, de legalább lenni kell egy
pontnak, a mely kihivót és kihivottat egyenlő rangra emeli. Egy
szinészszel nem vívhat meg egy gróf, oly kevéssé, mint egy szinész nem
vívhat meg cselédjével. Ez lehet előitélet, esztelenség, de maga a
párbaj nem az-e? Nem mi vagyunk arra hivatva, hogy a világot jobbá és
okosabbá tegyük. Épen azért nyugodjál meg Dávid, a szinpad szenvedélyeit
ne ültesd át az életbe.
– Épen így felelt ő is, s most nem tudom mit míveljek.
– Vesd meg a leányt, nevesd ki azt a nagy urat, ki oly nőt szeret, a kit
te már meguntál. Hisz a menykőben! akár száznál találsz kárpótlást.
Annyi nő szerelmes beléd, hogy szeretnék bőrödben lenni.
– Nem… nem, méltóságos úr! Én azt mondom ez embernek: ha kedvesemre
mersz tekinteni, ha két lépést közeledel hozzá, megöllek.
– A szinpadi kard nem vág, nem szúr. Aztán Dávid, az életben nem úgy
foly a játék, mint a szinpadon. Senkinek nincs utasításba adva: elesik,
meghal. Te gyönge is vagy. Shakspere mellett sokat virrasztottál, a
szinpadkor sokat kínoztad magadat. De beszéljünk egyébről. Mit adtok ma?
– _Othelló_t.
– Tapsolni fogunk – mondá a gróf, s a szobában föl s alá kezdett
sétálni; majd hirtelen megállt előttem s így szólt: Dávid, én jóakaród
vagyok. Fogadd meg tanácsomat. A nőt sem elhanyagolni nem kell, se pedig
félteni. Mindkét esetben túlbecsüli magát, s férjét vagy kedvesét
érdemetlennek hiszi szerelmére. Dávid, légy okos.
– Kristálytiszta igazság, aranybeszéd.
– Nekem úgy tetszik, hogy azt a nagy urat, a kit te emlegetsz, jól
ismerem, – folytatá a gróf, mindinkább sötétülő arczczal – ő büszke s
téged eltaposni sem tart érdemesnek, de sértést nem tűr s ha csakugyan
veszni akarsz, eltapod mint egy férget.
Ezzel gyorsan belső szobáiba vonult s engem a belépő szolga társaságában
hagyott.
Délután a sugó jött hozzám.
– Bizonyságot nekem! Ő ártatlan lehet még s én boldog. Hát ha az egész
az igazgató, e nyomorult kerítő ármánya. A gróf eleinte nem értett
engem, tréfált; – ördög és pokol! ha e tréfa gúny volna? később komoly
lett; e komolyság meglehet fenyegetés, de azért Kornélia még nem bűnös.
Tréfa és való. A gróf… az igazgató… Kornélia… Bizonyságot nekem!
– Én nem leskelődöm a szinésznők kalandjai után – felelt a sugó – a
szinházi szolgák szokták hordozni leveleiket. Bár legalább egyet
keríthetnék kézre. Ideje, hogy kigyógyulj már s visszaadd magadat a
szinpadnak. Jer, olvassuk szereped.
– Én Desdemonát ártatlannak tartom, Othello bűnös… Olvasd. Ma
nagyszerűen akarok játszani, hogy ijedjenek meg a féltékenyek,
rendüljenek meg a csábítók. Olvasd.
A sugó olvasni kezdett, s én szavaltam és játsztam. Felfogtam egész
mélységében a szerepet. Minden szónak megtaláltam hangját,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 16