Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 03

cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg
is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly
mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, a ki benne bízik, az
Isten akkor is jóra szokta fordítani az emberek dolgát, mikor nem vélik,
hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett.
Meg-megveregette a hű cseléd vállát s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az
Úristen kendet s adjon nekünk még egy jó napot.
Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel
nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: – Levelet hoztam,
két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem
merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette s a remény és aggodalom
fölindulásai közt is feltünt neki, hogy többé nem czímezik alispánnak s
a praedicatumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan
minden nap kapott kettőt-hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó
ollóval vágta fel a pecsétet s odaírta: vettem _die mensis_ ekkor s
ekkor. Most is az olló után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s
rossz kedvébe ismét visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az
ezredesnétől jött s össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva,
annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen
nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb
leveleit csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz
czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Gratzban,
hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan
rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van
valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel s ott tölti az őszt
október végéig.
Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így hangzott:
«Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán – papát sokszor
emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen sok báli ruhát
csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell – máskor többet írok
– most nem érkezem – megyek egy soirée dansante-ba – ott lesz
Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa
el ne feledkezzék a pénzküldésről.»
A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, a
kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy
Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat,
de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több tekintetből jó
volna neki egy kis pénzt küldeni.
Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek
leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis
melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz jelentést
kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy
kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint
azelőtt. Jól esett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulnia magát s
haragudnia kellett. A milanói levélre még elmondogatta: – Szegény jó
fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya
és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az
Erzsi egészen más leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt,
bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig
van ideje, mert bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami
Eggerbergerrel. – Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes
leánya, csak azt veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte
Isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki
szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is
engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt kivántam, hogy
lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!… A
magyar nemes embernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úri
asszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt.
Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a
cziczomás teremtés, a ki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S
mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos.
Neki semmi sem tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem
tetszik Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is
alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől,
ha ő élne – Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért.
Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak
beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a
folyó költségeket, a jószág ujonnan beruházása pedig csak a kegyes
óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett
folyamodni vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után
megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egy pár száz forintot
összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást
gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa
legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy
pár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég,
e mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt
igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza
földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint
nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de az új
törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az
eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el,
csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új
félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy
sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz
kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok
drága zabot és szénát.
– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl Radnóthy. –
Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból
eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka,
hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta
Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem
mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez
valóságos szekatura!
A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött,
még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig épen ki akarna
kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet nemrég vétetett, azok is
csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinék sem válnék szégyenére.
E helyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, a
melyre a szomszédbirtokos, a mint tisztje mondja, rég áhítozik és jó
pénzt megadna érette.
– Ősi birtokomból adjak el valamit – folytatta Radnóthy még hevesebben –
azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem
városi ház, a melyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal
szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át
fiamnak, a mint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, a ki
mindig ellenségem volt, alispánná választatásomat is ellenezte? Soha.
Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni
az ő dib-dáb földjeit – semmi sem lesz belőle – számtartó uram pedig ne
czimboráljon az én ellenségem embereivel.
A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép
darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem
bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új
indítványnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre
pálinkafőzőjét, árultassa saját pálinkáját a falu korcsmáján, mert
bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.
– Mit, én pálinkát főzessek, a finánczokkal vesződjem, törvénytelen adót
szaporítsak? Számtartó uram ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát
is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a finánczok. Én
pálinkát főzessek? Hogy’ jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná
azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.
A számtartó nem mert egy darabig szólani. Radnóthy hevesen járt fel s
alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn
csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő
eladását hozta szóba.
– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – az valóságos prédálás lenne.
Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni
belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset igért a
vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga
idejében kell eladni, a mikor ára van s nem elprédálni, csakhogy pénzt
lásson. Mindig úgy tettem és soh’ sem bántam meg.
Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha
nem éri annyi politikai és családi csapás és jószága régi állapotjában
van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol
büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés,
tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát és szakadatlan
keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már
megbánta, más tervet dolgozott ki, s midőn mégis el kellett adnia,
vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél,
hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr,
mily ütött-kopott alispán, a ki meggyalázza egész multját.
[: – Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos
prédálás lenne.]
E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan
kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat
épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömöt, a melyet gyermekei
feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mind
azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani.
Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember,
sógorasszonya meglátogatja e nyáron, a kit illően kell fogadni; minderre
pénz kell s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött
hévvel fogott gazdasága rendezéséhez és kettőzött hévvel rontotta el
mindazt, a mit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt
földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak,
ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen
eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen
bitorolja, egészen föllázította.
– Miért menjek panaszra, miért pöröljek? – mondogatta számtartójának –
még azt fogják gondolni ezek a bezirkerek, hogy nincs igazam. A mi az
enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket,
panaszoljanak, pöröljenek ők extra dominium, nekik nincs igazok.
Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt
mondja várjunk, a míg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire
várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket
fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat,
fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért
paczkáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, a ki
voltam. Induljon tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja
szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy
kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és
szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utczára, a
milyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak s maig is törvényes alispánja
vagyok a vármegyének.
Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy
földfoglalási ügybaját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül
még számos oly szolgálattevő emberök volt, kik némikép hasonlítottak
ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonkép nem voltak azok. A dolgozó kéz
száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes
betelepítette nélkülözhetőbb curialis földjeit. E lakosok között
különböző fokozat volt, s a vidék és viszonyok szerint hol
curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek
adót, de nem egyszersmind telköktől, a mely nemesi volt. Napszámban
dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy
épen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a
curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A
legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő
is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyéhoz, kezdte megtagadni eddigi
tartozását, a forradalom folyama alatt pedig épen oly sajátjának tartott
minden kezénlevőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit.
Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak s foglalásaikhoz még akkor
is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez
állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya épen nem
sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, a kik ellenszenvvel
viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit
pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a
földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés,
de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat s folyvást táplálta a
magyar és oláh elem közti surlódást.
Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, a
kik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze
is, a kinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét
egy jó darab kukoriczafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább,
nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi
gazdasszonyt elcsábította a háztól és nőül vette. E mellett gyanúja volt
reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló
népcsoporttal, s a gazdasszonynyal együtt sokat eltakarított
fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével
akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után, először
is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.
István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot ő is haragudott a
kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, a kire hajdan ő is
kacsintgatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért,
egész kárörömmel jelenté urának, hogy – engedelemmel legyen mondva – a
kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily
ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az
ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztök, száz kicsapott
alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.
– Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu
elhül belé, – mondá Radnóthy, a kit ez esemény egészen fölpezsdített –
kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a
kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornáczon legyen, adjon nekik
bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután s
ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.
Hajnalban az udvarház tornácza egész hadiszállássá változott. Radnóthy
fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit a mivel lehetett.
István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonáztak, a
bivalos petrenczés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy
kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nem rég a
padláson megtalált régi kardot, a melylyel hajdan a megyegyűlésekre
járt. Mint a jó hadvezér bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a
pálinkás poharakat és pirongatta a számtartót, a ki folyvást le akarta
beszélni ez erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium
vezetőjének képzelte magát, mely minőségben – mert Erdélyben az
alispánok vezették a brachiumot – hajdan annyiszor hajtá végre a
törvényt.
E kellemes izgatottság mozgékonynyá s még tréfássá is tette: szóval
hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly
jól esett neki e bizarr szeszély s általa mintegy enyhűlni látszott.
Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a
komondor, mint valami előörs, utána István, a ki hadnagyként vezette a
többit, hátúl ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi
nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél
tartalékcsapatúl hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta
Mányi, a kik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet
fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó
házhoz, annál inkább csillapúlt vérszomja. A bivalos arra emlékezett,
hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit,
a mi a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba
esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek
nem volna puskája, de még pisztolya sem. – Azonban késő volt minden
habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész
kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a
csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni s
ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással
semmivé teheti az ellenséget.
Csakugyan az történt meg, a mitől féltek. Az álmából fölvert kertész
puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy a ki közel
jő, lelövi, mint a kutyát, s czélozgatni kezde. Legelőször a darabont
ijedt meg s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által
jobb és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István
is, megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind
keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból,
de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván
kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, a mit a számtartó jónak
látott meg nem engedni s félre húzta-vonta urát. Szóval az egész
hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.
– Az Istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát –
sikoltá a kertész felesége s elkezdett sírni.
[: Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a
kertészre.]
– Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog – csitítá és tolta be
feleségét a kertész.
– Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőjj meg; add ide azt a puskát.
Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos… gyilkos… gyilkos! – rikoltott az asszony,
megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.
– Ejnye teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincsen megtöltve,
nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba
igazítás végett – nyugtatá feleségét a jó férj.
E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn
újra bátorságot, szörnyen szégyelvén megfutamodását. A többi követte s a
kertészt, a ki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették.
Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadi lárma
keletkezett. István elől birkózott a kertészszel, a béres hátúl ütötte
ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a
kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrenczés rudat, nem ütött
ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A
gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis
Mányi mind azt visította: – Jaj csak a méltóságos urat meg ne ütnék! – A
szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a
kertész kutyájával; a számtartó pedig, a ki tétlenűl állott s csak
Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott:
– Uram Isten, mi lesz ebből?
– Az lesz, számtartó uram – felelt Radnóthy kardjával suhintva – hogy
visszafoglaljuk telkünket s elrettentő példát adunk a többieknek. – No
csak szaporán munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul,
gyermekestül – folytatá a küzdőkhöz fordúlva – az utczára vessétek ki, a
világ csúfjára. A ki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.
– Dejszen megkeserűli ezt méltóságod – dühöngött a földre nyomott s
eldöngetett kertész, hirtelen fölugorva s Radnóthy elé állva – olyan
pörbe keverem, hogy oda fizeti mindenét, utolsó fillérig s a tömlöczben
rothad.
– Mit? Még az orrom alatt mersz hadonázni, te rabló, te tolvaj! – kiáltá
Radnóthy hirtelen haragra gyúlva s hozzá vágott kardjával.
– Jaj gyilkos, kiontotta a véremet, megbénított, szerencsétlenné tett
egész életemre. Segítség, segítség! – ordítá a kertész, a hogy’ száján
kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a
faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladt a jegyzőhöz, a ki
tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga
pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, a kik már vasvillára kaptak,
az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közűl Radnóthy segítségére
sietve.
– Megmondtam, hogy ez lesz belőle – mondá a számtartó – dorongjával
döfölve a kerítést. Nem hitt nekem a méltóságos úr, s ime, mekkora baj
gyűl fejünkre.
– Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát
mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz
évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza,
csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog
volt. Tudom én a törvényt, azért tettem censurát Maros-Vásárhelytt a
királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember
curiáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot
is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját
földjéről?
– Rég volt az, méltóságos uram! – jegyzé meg félénken a számtartó.
– Rég volt, rég volt! de csak annyira föl nem fordúlt a világ, hogy
curiámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót
fizetek, Isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, a ki
curiámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó
emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.
Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét
tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi,
szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s
kétségbeesve borúlt Istvánra, a ki hajdani gyöngédségének némi
maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok
kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, a mi az
udvarházból raboltatott el s a gazdasszony segitségével diadalmasan
gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az
utczán hevert, a falusiak bámulatára, a kik vasvillásan lepték el a
tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik
előre nyújtotta nyakát és tátott szájjal hallgatózott; a másik
megjegyzé, hogy ő méltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a
harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik
esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari
cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vígasztalták, elbeszéltették vele
az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta
menedékűl, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen
nyelvelt, hogy maradjon minden úgy a mint van, míg eljő a kerületi
biztos és igazságot tesz. Szóval mozgásban volt az egész falu: minden
sövénynél ugatott egy pár kutya s minden házajtóban sírt legalább
két-három gyermek.
Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a
lakosság mintegy elismeri felsőségét és csendesen viseli magát. Beszédet
tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curialis földek
természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így
fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beigtatta a visszafoglalt
telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.

IV.
Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot
kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza s
oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt
fenforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a
csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a
rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az
udvarházat, letartóztatták a cselédeket s kutatni kezdék a szobákat.
Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy
mi történik. Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de ez
első közvetlen érintkezés képviselőivel, újjá szűlt, fölfokozott benne
minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában,
kardját kereste, hogy megölje, a ki először belép, azonban István
elkapta előle a kardot s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a
szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna.
Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, a mi történik, hogy dühe
bámulatba veszett. Némikép magához térvén, megvetéssel vegyes
büszkeséggel szemlélte, hogy’ veszik ki István kezéből ősi kardját,
hányják föl ágyát, szekrényeit s adják tudtára, hogy fogoly és
készüljön.
– Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen – kiáltá
Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei executio előtt állana –
protestálok a törvénytelen itélet ellen. Hallották, távozzanak
curiámból.
A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarúl s csak nézett és bámúlt.
– Még sem távoznak? – folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a
csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. Nem tudják, hogy a nemes
ember curiája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél,
beleüthet a villám, de ember fia be nem mehet soha, még a király sem,
csak mint vendég, a kit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell,
védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.
A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, a ki csak
mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos
alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl s álmában beszél.
– Még egyszer mondom, távozzanak – ismételte Radnóthy mind hevesebben –
nemes embert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják
törvényeink s e törvényeket semmi világi hatalom el nem törűlheti. Nem
követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, a melyet a kormány nem akart
vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén;
idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni,
ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz
esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok
az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőknek. Értették,
távozzanak.
A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit
sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy
kibeszélhette magát, s csak akkor engedett, midőn formából a
csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak
ellen is, felelőssé tehette érte s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy
udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak.
Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal
mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő
kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái
újjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a
kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva, s el-elbukva fut kocsija
után a falu végéig, s háza, a pusztulásban is drága udvarház, mindinkább
eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája
volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.
Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó
tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam,
hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van
miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész
gazdaság még jobban pusztulásnak indúl. A gazdasszony csipőjére tette
kezét és kérdezte, hogy ő már kinek főzzön, bár csak a kocsist ne fogták
volna el, azt az áldott embert és sírva forgatott újján egy réz
karikagyűrűt, a melyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis
Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egy párszor azzal az
indítványnyal állott elő, hogy biz’ ő lúdjai közűl behajt kettőt a
városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, a kinek a tömlöczben
nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált
csodájában – legalább ő azt mondotta – hogy ez a kis béka mindenbe
beleszól.
– Mit tudsz te ahhoz – pirongatta szegényt – azt hiszed, hogy a