Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 02

jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart.
[: A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza
beszélt mindent.]
Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen
egyébre gondolt.
Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti nevezetességgel
dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem kétszer ozsonnált
árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki igen kedves embere
volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy illett a tisztes
épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a
kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal
sindevésztek.
Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere családja
pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott
érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egy
párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki parancsolni, de a
helyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán
kiváncsiságból, figyelni kezdett reája.
A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban
erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem.
– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az
aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy, bosszusan emelkedve
föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól le sem telepedett.
– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én
bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.
– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet? –
folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. – Hogy mer egy
ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot – hallgasson!
E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik
összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát.
Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki
legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem
zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit mondott s
a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis
kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most
pedig épen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy a csak gondolomra
mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen.
– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé nagy
szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám,
megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?… Én Istenem, mire
jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony Isten, ha akarnám sem
tehetném. Isten úgyse’ még a magaméból adnék, a mint hogy adtam is
néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem
ismerheti jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.
– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat…
szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár! Kegyelemből élek… gazember!
Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.
– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében,
felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy
bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus
uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat ebbe a jószágba!
Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy
méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom én, mit akar
méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem
oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is
pártját fogják, méltóságod sem alispán már, – hála Istennek – nem ám…
Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt hordta
fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb
menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem
állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű
cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha
valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó
gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz
neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé s életében
először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt
semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba
merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte s nem látott
semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb
mentéjét; az éledni kezdő falusi korcsmából vidor zene hallatszott ki;
nem hallotta, arra sem fordult; csak midőn vacsorára szólalt meg a
csengetyű, kezdett ébredezni – a kis Mányi húzta s egész erejéből,
örömében, hogy már valahára húzhatja és sokáig, mert nem volt
gazdasszony, a ki reá ijeszszen, – ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a
gyermek a csengő játékszert – oh az ismerős régi hangok – és szemébe
könnyek facsarodtak.

II.
Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától nem
sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát
feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-amerikai
népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában s
hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a korcsmához sem, a
mely egészen szállodává alakult, s czímere többé nem III. György király
volt, hanem Washington tábornok; víg czimborái felől is hiába
kérdezősködött, az iskolamester a congresussba utazott, mint képviselő,
a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már sírköve is
elpusztult a temetőben, s így tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve
kiáltott fel: «Hát senkisem ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem
aludott, csak betegen feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem
kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.
Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a
mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a multra
emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon mélázhatott.
Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, a ki ringatja,
költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja keserűségének.
Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli asztalhoz ezüst csengetyűje
után, a melyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő
Istvántól egyik vagy másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak;
többször kerestette tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen
járnak; még házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól
emlékszik reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen
elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig
azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megczukrozni,
kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát ütött, István
háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a háznál, ott a
czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán
bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól van, jól, hallottam
már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét.
Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a melyek
mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak
még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a
hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra
csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania
s ha leült, kedves, de megsántúlt zsölyeszéke ide-oda biczczent. A
falakra sem nézhetett felindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak
többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá;
nagyanyjának tisztes arczára épent bajúszt festett valaki szénnel,
nagyatyja szájába pedig makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott
a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában
foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából
keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s
annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus
raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a
régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar
belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol állott
hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a
hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel
lenyomtatva.
Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy
miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott
hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap;
szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták hogy’ s aztán
egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.
– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki a záros, s
most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a családi
okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott
darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta,
önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és számlálgatta ujján a
kötelezvények összegeit – mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná –
aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer
pengő forint! – hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s
ijedtében szaladt lefelé.
A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta
napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki sehol sem tud
nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei
visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes
jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit
nézzen és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú
ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét,
a hova az óra volt akasztva, e régi és derék szerzemény, a mely mindig
pontosan járt s ütése az egész házban meghallatszott.
A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái sokkal több
és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva
hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés.
Ő mégis mindent megismert és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne?
Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a
maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától
örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán
vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha
házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és
szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei
annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos. Radnóthy
elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt
minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly kimélettel tett helyre,
mintha még hasznukat venné.
Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány
kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, a melyekből
juratus korában censurára készűlt s a családi bibliát, a melyet a buzgó
I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját
kezével írva be nevét, a mint azt most is láthatni némely protestáns
egyház ily ajándékbibliáján. Leült és forgatta a bibliát, a mely azon
módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvencz helyein magától
megnyilt mint régen, a czímlap előtti tiszta papir is megvolt, a hova a
családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának,
házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata
is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három
meghalt, kettő él – Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban,
mint apjokat – csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is
írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh
ez el nem mulasztható kötelesség.
És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos
szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett. Neje
halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény
asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől
egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott
ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen
volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem minő napok voltak ezek – de
hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették
illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le
holttetemeit s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja
mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán
sohasem gyógyul meg egészen.
E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje
maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny
különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni;
mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor visszasülyedt bosszúságába
és merengésébe, a mi aztán egész elemévé vált.
Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen
látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett,
harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte,
bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és
szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordúlt a beszéd;
Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a
vármegye, az ország dolgait és szivökből elkeseredtek. Radnóthy nem
olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el mindentől, a mi az új korszak
szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember, vagy nyomtatvány;
egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar
hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély
kormányzója, hány kerületté olvasztották össze a magyar megyéket,
székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt,
német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik.
Az ily s ezekhez hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte,
mindig szörnyű méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá
szelidűlt, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet
és királyt.
A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és
búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát
hallott az idegen, leginkább Galicziából Erdélybe rendelt
tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, a ki a
megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot
sóhajtott s el-elmormolta fogai közt:
Galicziát kisöpörték,
A szemetet kiöntötték,
A szemétből gomba termett,
A gombából bezirker lett.
Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az
egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha
ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult.
Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem
találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanúl
áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő
zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel együtt vénült
meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit sehogy sem tud
megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas arczát, rövid
imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias
prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s kivált azt a sok új
szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit
teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítni
valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze. Ez több volt
bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már
csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.
Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként
hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással,
ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények
között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, a ki
ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást
hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel
fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte
számadását, levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet oly
törvényszék, a mely tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és
távollétét felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja
fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó
keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s
minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga
akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl,
a kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez
csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat adott
ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent a régi
lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik
jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert
neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy
tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét,
kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy
meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a
konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori
csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi
méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt.
Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új
kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta
építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, a melyekkel
hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket otthon talált.
– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe adott
földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy
adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket,
katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új
bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd
a közmunkát sürgető falusi birót kergette ki szobájából vagy pedig
búskomoly mélájába sülyedt s napokig nem lépte át küszöbét.
Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még
egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai
elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai
nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed óta oly
szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem
volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva
hajlott a conservatismushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok
felé ragadták. Becsületes táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki
büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék
sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat
tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri
ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a
vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg
visszariadt a kihívó, koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott,
kevesett beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában
áldozatra kész hazafi, a ki egész optimismussal csüngött nemzete
jövőjén. Most pessimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte
át, s csak egy pár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen
megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki
benne, de egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő
is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti
jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel
udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek
érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok
rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta
a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az
ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt; kegyelettel olvasott át
minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt s az
állambölcseség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan
tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében
szemlélődővé vált. Visszaélte magát a multba s mindarról álmodozott,
hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé
lőn, hogy a democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a
jelentől s gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a
nemesség örök dicsőségét.
– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában – nyolcz századon
át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani,
sohasem vesztette el egészen, egyszer került a democratia kezébe s ím
örökre elveszett.
Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene s
már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját.
Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan, saját szemével
lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem
meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott
rajtok, s elballagott meg sem mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A
csűrben mindazokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a
melyek seholsem voltak s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről
okoskodott. Némely cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna,
restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza
földulatásáról és ismételve megkérdett minden apró részletet. A
napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott
hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet
a beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s
midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize,
fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy megtanítja
becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte ösvényeken, s
csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő
jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz
moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy
egyet-mást valahára rendbe hozott.
Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy kongó
ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új
gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a miért sokat
zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig
volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn
nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, a kik hajdan
körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik
jó barátja, túl a tiszteletes, a ki mindennapos volt a háznál, jobbról
fia, a kit, Isten tudja, mikor lát, balról leánya, a ki Bécsben van, s
így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének,
hallani képzelte őket, a mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A
látomás eltünt, megjelent, újra eltünt, és nem látott senkit, csak az
asztal végén ülő juratusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen
megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének,
felköszöntések hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján.
Valóban nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó
szokás szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal
hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította
félbe:
– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel.
Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig
elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj
fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a nap
lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A mint
sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte
magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, a hol világosodtak az
ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar
kioltotta a gyertyát s édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn
ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el,
nem engedték kisérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj.
A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos
rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem
hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú
bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi,
aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: jaj! s valami lehull, vakolat
vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, a
melynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor
egyhangú kip-kop dobogások hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh
üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk
nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként
tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart
érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat
ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, a kik
nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak, gyönyörködve tépik föl
sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóúl. Hánykódásai közben
eszébe jutott minden, a mi szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és
szenvedései; a megyei pártharczok és ellenségeinek cselszövényei,
rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló
neje; honvéd-huszár fiának harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy
ágyugolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s
trombitahang és ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s
félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom
irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz,
mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.

III.
Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái.
Meg-megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad benne
a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar hadseregben
szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor
megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy
leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes
özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor, vitte
volt el magával, hogy lásson egy kis világot s gyakorolja magát a német
nyelvben. A leányka egész ott mulatását nehány hónapra szabta, de a
háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt
oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak,
kétszer küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres
kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága
jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a
postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből
odadob neki legalább egyet.
Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldícsérték,
elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak
már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők jobb’ szerették
így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben
hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott
hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából
más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy épen főispán;
István tábornoknak szánta, hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő
látta mint hadnagyocskát s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis
Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa
– a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette,
hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének
tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás
alkalmával, hogy’ nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára,
pedig az meg tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.
Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték
untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen
összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a