Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 08

változott. Csak rosszul aludtam az éjjel, csak nem öltöztem föl. Ennyi
az egész.
Könnyelműen hajlott újra tükréhez s öntetszőleg nézett belé. Félre
simítá haját s mosolygott. Azonban egyszerre csak elkomorúlt, közelebb
vonta magához a tükröt s hosszasan nézte magát. Arczát eltorzítá
indulatjának rohama s a fájdalom csengő hangján kiáltá: «A redők, a
redők!»
Egy darabig nem mert a tükörbe nézni, mozdulatlan ült, egészen
megalázva, lesujtva, semmivé téve. De a mint fölpillantott, mintha
vonzotta volna magához a tükör, megint bele nézett s valamennyire
nyugodtabban kezdé vizsgálni arczát.
– Csak halvány, finom, alig látszó redők. Mindegy. Ha én látom, más is
látja s egy év mulva élesen fognak kiemelkedni. Egy pár év alatt kész
vén asszony vagyok. Oh Arthur, nincs a természetnek és mesterségnek oly
szere, mely visszaadja ifjúságomat, szerelmedet!
Fölkelt, hogy ne láthassa magát a tükörben. A mint megindult, szeme fia
arczképén akadt meg, ki nagyon hasonlított atyjához. Megállott. Mintha
vádat érezne multjáért, mintha egy eddig ismeretlen érzés szállaná meg,
mintha férje gúnyját, kárörömét olvasná fia arczképéről. Bosszúsan
fordult el tőle s lyánya arczképére nézett, mely szintén ott állott az
asztalon.
– Szegény leányom, beh rég nem láttalak! De miért sajnálnálak, te nem
vagy szegény, mert ifjú, szép vagy. Te mondhatnád inkább: szegény anyám!
Csak te tudnál megvigasztalni, ha mellettem volnál, ha benned élném
vissza még ifjúságomat, feledném, hogy vénülök. Egy jó anyához, ki
férjhez adó leányát vezeti a bálba, jól illik az ősz haj. Oh ennek
örökre vége! Istenem, hogy el vagyok hagyatva. Ma karácson este, a
családok ünnepe. Egyedül kell töltenem. Arthur tegnapelőttre igérte,
hogy visszajő, s még ma sem érkezett meg. Oh máskor mindig előbb jött
egy nappal, mint a hogy igérte. Vénülök, ő jól tudja, hogy vénülök.
E végszót többször ismételte, aztán egész szenvedélylyel tört ki:
– El akarják tőlem szakítani, testvére, rokonai barátjai, az egész
világ. Ő titkolja előttem és szeret. Jó Arthurom, te hű vagy hozzám. De
hű maradsz-e akkor is, midőn azt fogják mondani: vén asszony kedvese
vagy, ki anyád lehetne, egy elhagyott teremtésnek udvarolsz, ki már
senkit sem érdekel? Ezt nem fogod elbírni, szegény gyermek, te nem
érted, hogy érzésünk fest minden bájt szeretteink arczára; még nagyon
ifjú vagy, hogy mélyen szerethess. Pedig Arthur, senki sem fog úgy
szeretni ez életben, mint én. Senkit sem szerettem kívüled igazán, most
érzem, mi a szerelem; hiúság, vetélykedés, szeszély, ábránd, kaczérság,
tévedés voltak eddigi hajlamaim, csak most szeretek először. Oh, mint
utálom a világot, mint óhajtanék veled magányba vonulni s boldog lenni,
elfeledtetve, fény és zaj nélkül.
Újra leánya arczképére esett szeme, kezébe vette és nézte.
– Szép leány, hasonlít hozzám. Ilyen voltam én ifjú koromban. Még sem
ilyen, ez a vonás itt atyjáé, megrontja a többit. Ha férfi volnék, még
most is érdekesebbnek találnám anyját… Eh, minő gondolat! Hála Istennek,
édes leányom, te nem ismered Arthurt, mi nem lehetünk vetélytársak. Oh,
tőled nem féltem, másoktól féltem, kik oly sokan vannak. De miért
féltsem és féljek? Hány korombeli nő uralkodott a férfiakon, vetett
igája alá hősöket, királyokat! Esküszöm, tőlem senki el nem rabolja
Arthurt. Ki tud közületek úgy öltözködni, mint én? Ki ismeri úgy a
férfiak gyöngeségét? Éveim ellenére is, egyetlen tekintetemben,
mosolyomban, szavamban több báj van, mint a ti bárgyú képeteken, mely
csak ifjúságával dicsekedhetik. Oh, nem félek tőletek, ártatlan
báránykáim, tőletek sem, agyarkodó farkasok, Arthur rokonai, barátjai.
Hát oly kevés eszem volna, hogy ne tudnám veletek összevesztetni
Arthurt? Elsötétítem körüle a világot, hogy gyűlöljön, megvessen
mindenkit, csak engem szeressen s egyedül legyek menedéke, vigasza,
öröme. Hah! egészen megifjúltam… Érzem a diadal előérzetét. Ifjú vagyok,
még sem vénül oly hamar az ember.
Büszkén sietett tükréhez, mintha daczolni vágynék vele, mintha ki akarná
csikarni tőle, mit az elébb megtagadott. Hiába! A mint odaért és
beletekintett, elvesztette bátorságát, székére hanyatlott és zokogva
sírt.
Szegény asszony, szánjalak-e vagy bosszankodjam reád? Oh, most még te
nem vagy szánalomra méltó! Holnap felszáradnak könnyeid, mosolyogni
fogsz s még egy pár fényes diadalt vívsz ki. Eltiprod ellenségeidet,
magadhoz bilincseled Arthurt. Ki állhatna ellent egy vénülő asszony
cselszövényes erélyének, rajongó erőszakának, ki utolsó udvarlójáért
küzd életre-halálra, kétségbeesve?
E küzdelemhez semmit sem hasonlíthatni, oly bátor, szenvedélyes,
elkeseredett. Lehetetlen, hogy pillanatokra ne vívjon ki sikert. Még
élvezni fogod pillanatokra a hiúság, gyűlölet és szerelem diadalait, még
boldog lehetsz pillanatokra, bár folyvást aggódva, remegve, de annál
rettentőbb lesz, midőn végkép hanyatlani kezdesz, midőn ellened fordul
minden, Arthur meggyűlöl, elhagy, egyedül maradsz a világ gúnyjai közt,
egyetlen emléked sem lesz, mely megnyugtathatna, midőn ama szent érzések
bosszúját fogod érezni, melyekkel eddig játszottál, midőn le kell
mondanod mindenről és nem vagy rá képes s még gyermekeid sem lesznek
körüled, hogy vigasztaljanak. Vajha a szegények és szerencsétlenek
fohásza, kikkel annyi jót tettél, megmentene az öngyilkosságtól,
enyhíthetné halálra sebzett lelkedet! Szegény asszony, sajnállak, de
megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem
látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis
alakjában, ellenünk fordulva is?

II.
Ezzel lábujjhegyen odahagytam a szobát s egy kisebben át a folyosóra
jutottam. Ez a vendéglő folyosója, még pedig földszint. Tehát csakugyan
Párisban vagyok, tehát csakugyan eltévesztettem szobámat! De hogy nem
vettek észre? Aztán az a szegény nő karácsony estét emlegetett, pedig
áprilisban vagyunk. Megfoghatatlan! Im itt a vendéglős lakosztálya.
Beszólok hozzá, talán az orvost is ott találom. Benyitottam; az
előszobában nem volt senki. A másik szobába is benyitottam. Ez nem a
vendéglős szobája, az a nő sem a vendéglős neje, ki ott ruhákat
rakosgat. Hisz ez Katalin, az árva. Ő is Párisban? Hát minden ismerősöm
Párisba jött-e már s e vendéglőbe száll?
Újra tünődtem, de nem volt elég időm reá, mert Katalin, a ki, mióta nem
láttam, igen szép hajadonná fejlődött, egészen elfoglalt. Mindig
rokonszenvvel viseltettem e szegény árva iránt. Szülői a forradalomban
gyilkoltattak meg, egy kis város feldúlásakor. Őt szerencsére egyik
rokonuk vitte volt magával ünnepelni s így életben maradt. Atyja elég
híres és keresett ügyvéd lévén, kényelemben éltek. Fekvő birtokuk nem
volt, csak egy ház, egy kert, inkább pénzben és kötelezvényekben állott
minden vagyonuk. Házukat lerombolták, pénzük elveszett, a kötelezvények
odaégtek, Katalin árván és szegényen maradt, azonban a rokon, a kinél
ünnepelt s ki jó birtokú ember volt, magához vette. Neki is volt egy pár
lyánya valamivel idősebbek, hadd növekedjenek együtt. A tiz-tizenkét
éves gyermek eleinte nem igen érezte sorsa változását, de lassan-lassan
kezdé tapasztalni, hogy többé nem vendég, hanem a ház komornája,
szakácsnője, mindenese. A jó néni nem úgy járatta ugyan, mint saját
leányait, de megosztotta vele a ház egész gondját, a jó bácsi pedig
felszámította, hogy valóságos nyereségük van az árvában. A jó néni
váltig dicsekedett vele, hogy mily jól neveli a kis rokont. Hála
Istennek, elég módunk van benne – szokta mondani – hogy úgy neveltessük
Katalint, mint egy kisasszonyt, de ugyan mire, szegénynek semmije sincs,
legfeljebb annyija, a mivel kiházasíthatjuk, jobb, ha korán dologhoz
szokik, nem lát nagyra s bele tanulja magát jövendőbeli állapotjába,
mert bizony nem veszi el rangbeli ember. A vendégek nagyon dicsérték a
jó néni nevelési elveit, Katalin pedig tűrt mindent, hála Istennek, elég
jó kedélye és sok ideje volt, hogy hozzászokjék. Csak unokanénjei
szeszélyeit tűrte nehezebben, a kik mind parancsolóbbak, gorombábbak
kezdtek lenni irányában, kivált mióta megtudták, hogy a városban egy pár
fiatalember azt beszélte volna, hogy Katalin sokkal szebb, mint ők. De
ezt is eltűrte, még sem vált rúttá, sőt arczát a koraérettség s a
szomorúság némi gyöngéd árnya szebbé, vonzóbbá tette.
Mily csöndes a ház! A szomszéd szobákból nem hallatszanak se a jó néni
zsémbelései, se a jó bácsi kopogása, se a lyányok vihogó zaja.
Alkalmasint a bácsi falura rándult, a néni pedig lyányaival látogatóba
ment. Senki sincs otthon a háznál, azért van csend és szegény Katalinnak
ünnepe. Vajjon miért rakosgat szekrényében? Úgy látszik, új ruhát varrt
nénjeinek, legalább azt mutatja az a két selyemruha, melyek ott az ágyon
vannak kiterítve. Úgy látszik, most magának akar dolgozni, régi ruháiból
valami otthonkát szándékszik összeütni s rongyai közt keresgél
egyet-mást.
Azt a szép rózsaszín ruhát, melyet épen összefog, még anyja vehette volt
neki valamely gyermekbálra, az a pompás kis mantilla atyja ajándéka
lehet, azt a kis karpereczet keresztszülői küldhették. Beh kár, hogy
abból a szép rózsaszín ruhából rég kinőtt, a mantilla elrongyollott, a
karperecz nem éri be már gömbölyű karját. Volt neki akkor még több szép
ruhája, de minden házuk romjai közé égett szép kis étagerjével együtt,
melyen annyi tarka-barka dolog állott, bronz emberkék, porczellán
állatkák, szines kagylók, egy svájczi cottage, viaszgyümölcsök, két
ezüst kosárka s annyi minden. Egy könnyet törült ki szeméből. Megsiratta
a mit elpusztítottak, megsiratta a mi megmaradt s tovább nézegette
későbbi ruháinak maradványát, melyek éles ellentétben voltak a
gyermekkoriakkal. E rakosgatás sok elfojtott érzelmet, keserű emléket,
behegedt sebet téphetett föl, mert arcza mind szomorúbb lett s lassan
mélázva folytatta rakosgatását.
Egyszer a mint felpillantott, önkénytelen a tükörbe nézett. Elijedt
magától, pongyolája mi izléstelen, haja mi rosszul fésült, keze hogy
elbarnult s arczán mennyire meglátszik a munka, fáradság és virrasztás.
Nézte magát a tükörben, igazított valamit ruháján, lesimította kibontott
haját s kaczérkodni akart alakjával. Ártatlan és szomorú kaczérkodás
volt, könnyekbe került. Megkönyezte rózsaszín ruháját, melyből rég
kinőtt és sok más ruhát, melyekből nem nőtt ki s melyeket még a szabó
sem csinált meg. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét,
halvány arczát. Szeretett volna már egyszer szépen felöltözni, vígan
szökelni a tükör előtt s örülni az életnek. Sanyarú, megalázott,
hervadni készülő ifjúságának egész fájdalma fölébredt benne.
– Oh, Kálmán – sóhajtá – hogy szerethetnél te engemet, szegény,
míveletlen, elhagyott leányt. Te is szegény vagy ugyan, de nagy reményű
ifjú, a ki sokra mehetsz az életben. Én itt vénülök, mint a ház
komornája, gazdasszonya. Alig van időm, hogy valamit olvassak, a
zongorát, a nyelveket, mindent elfeledtem, mire gyermekkoromban
tanítottak. Te szives vagy hozzám, bizonyosan szánsz. Oh, talán szeretni
fognál, ha lehetne egy szabad napom, ha felöltözhetném egyszer nem
pompás, nem drága, de szép s egészen új ruhába s így tölthetnék veled
egy délutánt. Istenem, ha élnének szülőim!
[: Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét,
halvány arczát.]
Valóban, e szép szőke fürtöket mint megilletné egy kitanult komornakéz,
e karcsú termetet mint emelné egy legújabb divatú váll és selyemruha, e
fehér telt karokat mi előkelőkké tenné egy gyémántos karperecz, ez okos
és érzelmes szemekre, ez élénk, szelíd arczra mi tündérfényt, mi érdekes
sápadtságot vetne a viaszgyertyák fénye. Mi szép alaknak illenék be,
nemcsak a megyei székhely, hanem az ország fővárosa szalonjaiban is.
Hány kiégett szív hitetné el magával, hogy szerelmes belé, míg itt a
szegény Kálmán is csak szives hozzá, legfeljebb szánja. Mi czifra bókok
közt neveznék ki divatlapjaink bálkirálynőnek, míg itt csak a
szomszédság pletykái emtegetik s a jó néni zsémbel reá. Szegény Katalin!
Ha nem is ily fenhéjázó, de velök valamennyire rokongondolatok
támadhattak Katalin lelkében. Soha sem volt boldogtalanabb életében,
mint most. Mi boldoggá tette volna a gondviselés egy kalmár vagy szabó
alakjában. Szegény, mennyire igyekezett elfeledni, hogy valaha
kisasszony volt s most mi fájdalmasan jut eszébe. Mennyire óhajtott
valakit, a kihez ragaszkodjék s most, midőn feltalálta, hogyan fél tőle,
mert az ifjúság első izgalmai ébredeznek szivében s valami olyat érez, a
mit az egész világ szerelemre magyarázna. Pedig minő szégyen fiatal
leánynak szeretni, midőn nincs udvarlója, viszonzás nélkül szeretni,
általában Istennek oly teremtését szeretni, a kit férfinak neveznek. A
jó néni kérlelhetlenül elitélné, unokatestvérei gúnyolnák, a szomszédság
rágalmazná. Ő meghalna szégyenében… Titkos, önmagának is csak most
bevallott szerelme majdnem együgyűvé tette; a mély kedélyű és ártatlan
leányt a szerelem sohasem is teszi eszessé, csak igen félénkké vagy
bátorrá, csak igen boldoggá vagy boldogtalanná.
Odahagyta a tükröt, mintha félne tőle, varrni indult, de maga sem tudta,
hogy unokatestvérei ruháit kezdé vizsgálgatni.
– Beh szép ruha! Ha nekem ilyen volna… Csak egy… Ha talán nem volna is
ily szép, csak új lenne, egészen új divat szerint. Eszti épen olyan
termetű, mint én. Az ő ruhája épen jó nekem. Felpróbálom. Miért ne? De
ha az ember szépen felöltözik, úgy illik, hogy haját is hozzá
alkalmazza. Persze!… Ugyan milyen lennék e szép ruhában?…
Máskép rendezte haját, felöltözött Eszti ruhájába, fejéket, csipkés
ujjakat és gallért tett föl, melyek szintén az Esztiéi lehettek, mert
csinosak és úriasak voltak. Mindez néhány pillanat műve volt. Úgy
látszott, hogy a házi körülmények miatt egész második természetévé vált
a hirtelen öltözködés s e szokásáról most sem mondott le, midőn szépen
és kényelmesen akart felöltözni, mint egy kisasszony, a ki bálba készül.
Úgy örült, midőn az új ruhában egy egészen más, egy csinos, vidám,
valódi kisasszonyi alakot láthatott tükrében. Sokat igazított ruháján,
hogy jobban álljon, mihez jól értett, mert unokatestvéreit rendesen ő
szokta felöltöztetni. Itt egy redőt simított el, ott épen redőbe szedte
az egy kissé engedni nem akaró kelmét, emitt egy megtüremlett részt
hozott rendbe, amott karján szépen hihúzogatta és késztette, hogy
bugyokat vessen. Mi szép ruha volt, mi jól állott rajta! Az a szép fejék
is egészen más alakot adott neki. Hogy mosolygott, örvendett; sokkal
boldogabb volt, mintha az övé lett volna a ruha. Mi sok ily szép ruhája
volt Esztinek, mégis mi haragosan szokott öltözködni! Ha neki csak
egyetlen ily ruhája volna!
– Istenem! ha Kálmán most látna, tudom, hogy még szivesebb volna hozzám.
Most igazán szép vagyok. Épen illik hozzám e kék szín. Ha így bálba
mehetnék, hogy tánczolnék! Oly rég nem tánczoltam már, oly rég… Utoljára
a bácsi nevenapján tánczoltam ezelőtt egy évvel. A vacsora után egy kis
tánczot rendezett a fiatalság, de már csak a végére mehettem be. Nekem
kellett ügyelni mindenre, mennyi bajom, mennyi dolgom volt. Istenem,
mihelyt bementem, Kálmán mindjárt fölkért… kétszer tánczolt velem. Oly
barátságos, oly nyájas volt. Azt mondotta, hogy nagyon jól, nagyon
szépen tánczolok. Olyan könnyű vagyok, mint a pehely. Hogy röpített a
polkába, hogy megforgatott a csárdásban. Kár, hogy csak rövid ideig
tartott mindkét táncz. A vendégek már oszolni kezdettek, a zene
elhallgatott, Kálmán is búcsút vett tőlem. Oly kedvesen mosolygott reám,
még egyszer ismételte, hogy milyen jól, milyen szépen tánczolok, olyan
könnyű vagyok, mint a pehely… Most, ha látna, talán azt mondaná: szép is
vagyok. Igazán, most oly szép vagyok.
Gyönyörködve nézegette magát, gyönyörrel néztem én is ott a szögletben,
egy székhez támaszkodva. De az ő gyönyöre nem tartott oly soká, mint az
enyém. Mélázni kezdett és lassanként elkomorodott. Egyszerre, mintha
égetné testét a ruha, csipkés ujj és gallér, letépett magáról mindent.
– Oh, mi irigy, hálátlan, rossz teremtés vagyok én! – kiáltá zokogva. A
más ruháját veszem magamra, irigykedem unokatestvéreimre, mert nekik
szebb ruhájuk van. Az igaz, rosszak hozzám, az Isten bocsássa meg nekik,
a néni is zsémbes, a bácsi is egy kissé durva, sokat is kell dolgoznom,
de mégis hálátlan vagyok. Mi lett volna belőlem nélkülök, a szegény
árvából, kinek senkije sem volt a világon. Oh, Kálmán, ne szeress engem;
irigy, hálátlan, nagyravágyó vagyok. Mindenedet elpazarlanám, ruhára
költeném, hiába szereznél, nem lenne láttatja, mindig szebbeket
kivánnék, mindig a másét irigyleném, koldusbotra juttatnálak. Jaj
Istenem, ments meg a kísértettől!
Sírva ült le varróasztala mellé és varrni kezdett gyorsan,
szenvedélylyel, mintha erőszakos munkával igyekeznék elnyomni föllázadt
érzelmeit. Majd félénken az új ruha felé pillantott, melyet összegyűrve
lökött az ágyra, ijedten szökött fel, odament és szépen összefogta,
kiterítette. Újra varrni akart, de mintha valami eszébe jutott volna,
hirtelen fejéhez kapott, levette a fejéket, helyére tette s a tükör elől
szekrényébe rakott mindent, a mit öltözésekor előszedett. A szoba
egészen olyan volt, mint azelőtt, csak Katalin nem. Újra varrt, de most
már nem oly gyorsan, sőt néhány pillanatra félbe is hagyta és
elgondolkozott. Egy-egy tiszta fényes csepp lopózott szemébe, hiába
törülte le, megint egy új csillámlott föl. – Oh, Istenem, mennyi könnybe
került egy pár vidám mosoly a tükör előtt.
Jó Katalin, ne búsulj! Csak így tévedj mindig csak ennyi bűnöd legyen az
életben. Ha Kálmán látna, most szeretne igazán beléd. Ne hidd, hogy a
férfiak mind oly hiúk és léhák. Bizonyosan Kálmán becsül, szeret és nőül
vesz. Szép és jó vagy, mi kell több egy valódi férfiúnak, oh, még
kevesebbel is megelégszik.
Örvendj, hogy sokkal szebb arczod van, mint ruhád; hány nő cserélne
veled, kinek szép ruhája van, de rút arcza! Örvendj, hogy megtanultál
tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz.
Ne tartsd magad míveletlennek. Ne búsulj, hogy nem tudod kínozni a
zongorát, elegen teszik, igen is sokan, legalább minden ember panaszol,
a kinek egy kis hallása van. Ne bánd, hogy nem beszélsz annyiféle
nyelven. Elég magyar nő van, ki sok nyelvet tanult, de tulajdonkép egyet
sem tud s legkevésbbé a magyart. Aztán mi hasznát vennéd? Dicsérnéd,
mint a többiek, Shakespearet és Miltont, Molièret és Racinet, Schillert
és Goethet, kiket unnál, nem értenél és rontanád magad Dumasval, Paul de
Kockkal és Suevel. Írnál franczia leveleket tele hibával, fecsegnél
németül, folyvást csak németül, bécsiesen s azt hinnéd, hogy mívelt
hölgy vagy.
Oh, maradj annak, a mi vagy és légy boldog, szivemből kivánom!

III.
Szerettem volna mindezt fenhangon mondani, de nem tettem, megzavartam
volna szegényt. De vajjon tehettem volna? Hiszen ha nem látott, hallani
sem fogott volna. Nem lát, nem hall engem senki. Mi vagyok, élő lény
vagy kísértet? Midőn kiléptem a szobából, éreztem a kilincs vasának
hidegét, a konyha küszöbén épen megbotlottam, tehát élek, de a kapu közt
hiába kértem egy kis vizet a kútról jövő szolgálótól, hogy oltsam
szomjamat, nem hogy felelt volna, még meg sem állott, pedig épen
mellettem ment sl. Párisban vagyok-e vagy egy magyar kis városban, hol
Katalin lakik? Hiszen ez Pest! Valóban Pest egyik utczáján lépdeltem.
Nem értem, nem segíthetek rajta, nincs más mód, mint megnyugudnom benne,
végre csak kifejlik belőle valami.
Az utczán emberek jöttek-mentek, de egy ismerős arczot sem találtam
köztük. Csak a házak voltak a régiek. Aha, ez épen egyik barátom lakása!
Odafordultam és fölsiettem a lépcsőkön.
Az emeletre érve, úgy tetszett, mintha nem jó helyen járnék. Sokkal
csinosabb itt minden, mint azelőtt. Ez az előszoba legalább is nagyságos
úri, pedig az én barátom csak tekintetes úr, sőt még neje sem engedi
magát nagyságoltatni, pedig irodalmunkban már rég eldöntött kérdés, hogy
minden valamire való nő nagyságos, mint az erdélyi fejedelemasszonyok.
Furcsa egy divat biz’ ez, de még furcsább az, hogy én nem tudom, hol
járok. A házat nem véthettem el, azonban a háznak két udvara van; lehet,
hogy az alkony szürkületében a jobbfelőlibe léptem be s nem a balba, hol
barátom lakik, lehet, hogy barátom azóta nagyságos úr lett s neje is
eltűri a fejedelemasszonyi czímet. Lehet… hisz’ velem ma minden
lehetséges, csak az lehetetlen, hogy ébren legyek. Valóban, nekem
álmodnom kell. Már este felé jár az idő, ma még egy falatot sem ettem,
még sem vagyok éhes. Mindig máshova nyitok be, mint a hova akarnék,
mintha láthatatlan kéz vezetne s játszanék velem, mint valami bábbal.
Egy pár óra alatt megjárom Párist és Pestet, még a vidékre is jut időm
kirándulni, pedig tengerlépő bocskorral nem ajándékozott meg a mesebeli
tündér. Mindig nőkkel kell találkoznom, látnom, hallanom őket a tükör
előtt, mintha botrányvadászó ember volnék, pedig Isten látja lelkemet,
annyi nyilvános botrányt láttam akaratlanul is, hogy nincs kedvem
vadászni a titkosakra. Ez nem lehet más, mint álom játéka, ily
képtelenség még a magyar beszélyekben sem fordul elő. Legalább én nem
olvastam. Úgy van, álomnak kell lenni. De hiszen nyitva a szemem, látok,
hallok, érzek, minden arra mutat, hogy ébren kellene lennem. Mi lehet ez
az én állapotom? Jaj, csak erről ne! Ha gondolkozom felőle, úgy megfájul
a fejem, oly zavarba vesz minden gondolatom, mintha épen a szép fogalmát
akarnám meghatározni.
A szobából, a kissé nyitva hagyott ajtón, élénk beszélgetés hangzott ki.
Mind női hang, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, de mindenik hadar.
Jól esett, hogy valami elvonta figyelmemet. Az embernek máskor sem jó
sokat foglalkozni magával, hát még az én állapotomban. E közben mind
előbbre léptem s egyszer csak a szobában találtam magamat. Minden fesz
nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög
kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok s hallhatok s engem senki.
Egyik nő a komorna lehetett, abból ismertem reá, mert viseltes, de
czifra és drága ruha pompázott rajta, melyet hihetőleg úrnőjétől kapott
ajándékba. Aztán érezte rangját, komolyabb s méltóságosabb volt, mint a
másik, kiben már szelességénél fogva is szobaleányt fedezett föl
világismeretem.
– Még egyszer mondom, ez a czipő egy kissé bő; jó itthon, de estélyben!
Menj, siess, hozz egy mást – mondá a harmadik, az úrnő.
– De nagyságos asszonyom, hiszen a mult hónapban ilyenben ment volt…
– Mit fecsegsz, az Isten áldjon meg, csak ezt hagynád el. Ti mindent
jobban akartok tudni, mint én, persze én nem tudom, milyen lábam van, ti
jobban tudjátok. Csak ne fecsegnétek, az embert egész beteggé teszi ez a
sok beszéd, még elkésem miattatok az estélyből. Csak ne fecsegnétek…
– Jól mondja a nagyságos asszony – vágott közbe a szobalány – nem is
tudom, ez a Klári okosabb akar lenni az egész világnál.
A komorna egy megvető pillantást vetett a szobalányra.
– Küldjön engem nagysád – folytatá a szobalány – hozok én épen olyan
piczit, mint a nagysád lába, eszem azokat a piczi lábakat.
– Te keztyűért mégy – mondá az úrnő, bókjáért egy jóakaró pillantást
vetve a kis szobalányra – hozz egy új tuczettet, valamivel kisebb
legyen, mint ez.
– Hiszen ez mind a nagysád száma, eddig mind ilyen keztyűket viselt –
szólt közbe a komorna.
– A nagysád száma, hogy is ne? Nem csak a számról van itt szó, hanem
finomabb kell, aztán valamivel kisebb is. Neked jól esik, ha az embert
bosszantod. Klári, ne bosszants, mert olyat teszek, hogy magam is
megbánom. No hát mit álltok itt? Takarodjatok! De megállj, Klári,
megállj az Istenért, mit sietsz: Hát a fejék? Már elfeledted? Ha az
ember nem mond meg mindent, semmi sem jut eszetekbe. Hiszen megmondtam
már. Bizony még nem mehetek ma estélybe… Nem, nem, nem… onnan nem lehet
elmaradnom. Mondd meg a divatárusnőnek, hogy nem ilyet rendeltem. Csak
most az előbb vettem észre, hogy nem egészen olyan, a milyent Turkevyné
visel. Hiszen megmondottam neked már az előbb is. Siess hát az Istenért!
Igérj kettős árt, hogy legszebb legyen az olyanformájúak közt. Talán ezt
is kijavíthatja, talán kész is van olyan. Ha nincs kész, csináljanak
újat, másfél óra alatt megcsinálhatják. Még nincs hét óra. Hogy is nem
néztem meg jobban, midőn tegnap reggel elhozták. Hiába, annyi a dolgom,
a fejem is fáj bele! Siessetek, siessetek lelkeim, kérlek szépen:
igazítsatok el mindent, nagy jót tesztek velem, megjutalmazlak
benneteket. Siessetek. Megállj, Julcsa! Mondd meg az inasnak, hogy
tüstént jelentse, ha a nagyságos úr haza jő. Kilencz felé be legyen
fogva. Mit álltok itt? Siessetek, hamar, hamar…
A komorna és szobalány kisiettek. A már nagyjában felöltözött úrnő
kimerülve ült le egy karszékre, mindamellett ügyelve arra, hogy pompás
báli ruhája össze ne gyűrődjék. Kezébe hajtotta fejét, pihent,
gondolkozott, álmadozott és búsult. Arczán zavar, szemében tétovázó
tekintet s ajkai körül az izgatottság reszketegsége. Egy báli öltözék
adna-e neki ennyi gondot? Igaz, nemcsak czipő, keztyű, hanem egy
megtüremlett szalagocska is szerencsétlenné tehet némely nőt, de ez
arczon több van a hiúság bosszús felindulásánál. Ő szenved szegény és
szenvedése nem ma este kezdődik.
Már beléptemkor megismertem benne Matildot, a gazdag örököst, a nem
szép, de kedves és ritka jó szívű, a nem nagyon eszes, de művelt
hölgyet. Ezelőtt egy pár évvel ment férjhez, esküvőjén is ott voltam. Mi
boldog volt az oltár előtt, talán kevély is lesz vala, ha tudja, mi a
kevélység. Bezzeg anyja szomorú volt. Bár gyöngélkedett, mégis eljött a
templomba. Oly buzgón imádkozott szegény, sejtette, érezte, tudta, hogy
e deli vőlegény, a ki díszmagyar ruhájában a lovag eszményképének tünik
föl, nem fogja boldogítani lányát, de remélte, hinni akarta, hogy Isten
elfordítja e csapást, megakadályozza a dolgok természetes folyamát.
Matild atyja előkelő nemes és gazdag földbirtokos volt, a ki rég
meghalt, midőn ő még alig volt hat éves. Özvegy anyja azóta mindig falun
lakott; nagy gonddal neveltette egyetlen lányát, egy gouvernante s
három-négy mester foglalkozott a kis Matild kiképzésével s a magányba
vonult anyának minden öröme abban telt, hogy egy perczre sem válik el
lányától s egészen neki él. Midőn lánya betöltötte tizenhetedik évét,
Pestre költözött, vontatva, kénytelen, aggódva. Búsult, hogy meg kell
válni magányától s nemsokára talán lányától is. Oh, ha egy derék, jó
ember venné el lányát! Ő maga elbetegesedvén, egyik rokonára bízta
Matild bevezetését a társaságba, a ki igyekezett minél boldogabbá tenni
a falun növekedett egyszerű leányt s hurczolta bálról bálra, estélyről
estélyre. Mi boldog és boldogtalan volt Matild. Mennyire élvezte a
fővárosi élet örömeit s mennyire fájlalta, hogy ő nem kitünő szép, kissé
ügyetlen is s talán inkább vagyonáért udvarolnak neki, mint szépségéért
vagy eszéért. Azonban e szenvedéseknek még emléke is kitörlődött
szívéből, midőn Ödön lépett föl udvarlójaként, egy deli ifjú férfiú,
kinek anyja grófi hölgy, ki jobban énekel, mint a szinház első tenora,
tánczol, vív, mint akármelyik táncz- vagy vívómester, a lovaglásban
fölülmulja a circus angol lovarait, utazott Afrikában, Amerikában s még
Isten tudja hol, a férfitársaság lelke, a nők kedvencze, a főváros első
gavallérja s e mellett épen oly vagyonos, mint ő. Valóban, kivéve az
utolsó pontot, mindez igaz volt Ödönről. Jószágaiból ugyan még keveset
adott el, de folyvást nagy adósságokkal terhelte, kivált a legközelebbi
években s épen ezért nézett gazdag menyasszony után. A tőkepénzeseken és
uzsorásokon kívül a világ ugyan minderről keveset tudott, de ha tudja
vala, sem tartja azért még szegénynek Ödönt, mert egy öreg és gazdag
nagybátyja volt, a kiről szép örökség nézett rá. Csak Ödön tudta, hogy e
vagyont nem fogja örökölni, mert nagybátyja engesztelhetlen haragszik
reá s egy másik öccsének hagyja mindenét. Azért, mielőtt csőd alá jutna,
sietett megkérni Matild kezét. Az anya nem volt hajlandó beleegyezni,
egyszerűbb férjet óhajtott volna lányának, de Matild halálosan
beleszeretett a deli férfiúba. Az anyának engedni kellett, végre
belenyugodott. Szegény, azután, hogy lánya férjhez ment, nem sokáig élt.
Míg az ifjú pár Olaszországban töltötte a telet, addig ő falun, az ősi
kastély egyik szegletszobájában, hol annyiszor virrasztott Matild
mellett, szép csöndesen elszunyadt, a nélkül, hogy még utolszor
megcsókolta, megáldhatta volna szeretett lányát. Ez nagyon fájt
szivének; de mégis jobb, hogy nem láthatta őt, mintha így elbúsulva
látta volna, mint a hogy most ül karszékén.