Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 06

gazdája elaludt.
Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi
haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni s nagy garral
magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy
méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét,
de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan
nézett rá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször
csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, a mi mindkettőjöknek jól
esett, bár sok szomorúság vegyült belé.
– Ugyan István – mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében – te
egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát
még nem írtam be ide. Kimélni akartál úgy-e? Hát a halál megkimélte-e
szegényt?
Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort
s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött és engedte beszélni
Istvánt, a ki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón,
oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan kis Géza, midőn a hű cseléd
esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem
aludt el, álmodozott s reggel panaszolt, hogy rosszúl érzi magát.
– Azt sem juttattad eszembe – mondá máskor – hogy egy szép sírkövet
csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön s még fejfa sem
őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől úgy-e? Igaz, nincs pénz. A
mit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a
számtartónak adtam belőle a gazdaságra s az ügyvédnek perköltségre, a
többit még nem fizette ki az örmény, majd tavaszszal fizeti. De van még
egy pár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom. Temetésemre is kell
valami, nem szeretném, ha czudarúl temetnének el. Élni – arra nincs
gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorúlunk, eladjuk az
erdőt, a földet; nincs kire maradjon.
Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milanóba
Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e
jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, a ki most
soha sem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy
nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös
költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság
kerekét.
– A pör – sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint a ki valami újat hall s
kissé fölélénkült arcza – úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én
folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most
ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik;
mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a
királynak… Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német
fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit
barátságból. Ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy’
állnak pöreim. Jőjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk.
Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne
hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok… érti! Vigyázzon!
Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte
Istvánnak a pör folyamát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden
lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és
a számtartóra, a kikre gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi
mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt,
mert Erzsi számára szándékszik megtakarítni minden nélkülözhető
jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a
végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor
nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magánál
hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez
megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét,
úgy örült a hálának, szeretetnek, mintha ilyesmit életében most
tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje
örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat,
s nyújtott lelkének szűntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte
valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az
emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, mindennap haldokolva.
A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s
panaszolt a muszkákra, a kik Sziberia hidegét hozták magokkal Erdélybe.
Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszkökre, s
gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban,
s a vaskanállal meg-megütögette az égő-vörös szenet. Már akkor este lőn,
midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre,
mert vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom
kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. – Hadd fújjanak, nem fázunk
meg – mondá ilyenkor, hátra dűlt karszékén, megvidult és beszédessé
vált.
– Emlékszel-e István, épen ma négy esztendeje, hogy utolszor
választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a
többi mind az enyém lett. Hogy’ fölemeltek, hogy’ éljeneztek, hogy’
énekelték azt a nótát – hogy’ is van csak?…
Egy életem egy halálom,
Radnóthy lesz alispánom;
felelt István dudorászva.
– Úgy úgy; te jobban emlékszel reá.
– Hogy’ ne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt
nekem azt a szép új dolmányt, a melyet csak solemnis alkalmakra volt
szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben
álljon. Hát rajta a csillogó, fényes gombok! Most is megvan, de nem
használjuk többé.
– Nem használjuk többé – viszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú
szünet után hozzá tevé: – Hátha mégis, nem… nem… én nem vállalok többé
hivatalt; de ha Isten még egy közgyűlést ad, tudom elpanaszolok mindent.
Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban résztvevő hallgatóra
talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta
feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját,
István megemlékezett a nagy ebédre, a melyre ő hívta meg a vendégeket;
Radnóthy kocsijában képzelte magát, a mint ovatiókkal fogadják a
kortes-csapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett
le, mintha érte történnék minden.
Úgy eltelt az idő ily beszélgetések közt, feledték a korán elhúnyt jó
fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot, s
Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett.
– István tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor
tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel,
keresd ki atilámat, kardomat s a sastollas fövegemet. Közgyűlésre
megyünk. Biz’ úgy. Épen most olvastam a körlevelet – mondá egy reggel
Istvánnak, a ki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura
megzavarodott elméjében.
– Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép
dolmányt? Bizony még elhiszi… Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te István,
hogy az Isten akárhova tegye dolgodat – s lelkéből nevetett, hogy
mennyire rászedhette a jó öreget.
– Ej uram, tréfaság! – dörmögte István.
– De az nem volt tréfaság – folytatá Radnóthy tüzbe jöve – midőn ezelőtt
husz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem
országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor!
Az «éljen»-nek nem volt vége-hossza. Tudod ki állott föl, hogy engem
megczáfoljon? Az a kis fekete báró, a kit czigány herczegnek csúfoltak.
Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl s így
kezdtem beszédemet: «Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza
türelmünkkel ez az ember?» A czigány herczeg ekkor beszédembe vágott s
kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: «Igaza van
nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondatlan voltam embernek
nevezni.» Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hejh István, szép
idők voltak azok! Emlékszel-e?
– Hogy’ ne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az
ezüst gombos atillában, azzal a derék ősi karddal, a melyet a tavaszon
elvittek a csendőrök.
– Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk István –
sohajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, a melyet István nem mert
megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába
mélyedt. Azalatt kialudt a tűz, Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a
muszkákra panaszolt és átkozta Szibériát.
Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak
lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte, a mit tegnap
mondott, s a mit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem
emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek
épen nyelve alatt volt, a mit mondani akart, s ha hosszas főtörés után
sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha
megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap.
Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra
tértek. Radnóthy diák és juratus kalandjait emlegette, s megsiratta a
földúlt nagy-enyedi főiskolát, a melynek növendéke volt, az elvesztett
királyi táblát gyászoló Maros-Vásárhelyt, a hol juratuskodott. Istvánnak
is kedvencze volt e két város; ő is járt a nagy-enyedi főiskolába,
végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, a mint mondá, a classis
præceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért
elkeseredett, kibújdosott; ekkor kerűlt először Maros-Vásárhelyre, a hol
sok ifjú urat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, a kitől
csak az ásó-kapa választja el.
Radnóthy arcza kiderűlt; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei,
s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Annyit beszéltek, hogy
nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és
nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s
azt határozták, hogy már késő az éjtszaka, ideje volna lefekünni, majd
megálmodják holnapra, a mire ma nem emlékeznek.
– Istenem, hogy eltelik az idő! – szólalt meg Radnóthy Sylvester
estéjén. Tudod-e István, ma épen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba
fogadtalak. Milyen karcsú piros legény voltál akkor.
– Rég volt uram, talán nem is igaz – felelt kedvetlenűl István, mintha
titkolni akarna valamit ura előtt.
– Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is
előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagy-Enyeden, a legkihágóbb
juratus Maros-Vásárhelyt. Diák korában egyszer elaludt a leczkén, épen
revocatió volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert
felelni szólítja a professor. Fölkelt és kiűlt. A professor csak nézte.
«Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiűlt, domine, hát feleljen». Ha!
ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették,
lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani
ezt a tréfát – az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátus korában
mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye no! Nem jut eszembe. Segíts István,
te jobban tudod.
– Ideje már lefekünni uram, rég elütötte a tízet.
– Hogy’ is ne? Hiszen ma Sylvester éjtszakája van. Ki látta ily jókor
lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a
tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel,
ki fog nekem új esztendőt kívánni?
István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állott a lábán, azonban
habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura
éjtszakáját.
– Engedelmet kérek, rosszúl aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van
szükségem – hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor
beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett csókolta ura
kezét, köszönte jótéteményeit s Isten áldását kérte reá.
– Hát te is el akarsz hagyni már? – kiáltá Radnóthy ijedten.
– Oh dehogy édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, a
milyen én vagyok, jó, ha minden este elbucsúzik, mert ki tudja, nem
hal-e meg holnap reggelre.
– Meghal… holnap reggel! Hát én egyedűl haljak meg? – kérdé Radnóthy
elmélázva.
– Oh az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb
nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedűl, lesz a ki ápolja.
Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó
szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a
méltóságos úr! Az öreg István kéri, a ki soha sem csalta, a ki mindig
javát akarta.
A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére s gondoskodni
kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit csinál. Radnóthy
meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem levén elég ereje
hozzá, csak elfordúlt búsan s e szavakat rebegte: – Te is az ő pártját
fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál!
István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy
gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi
ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából. Radnóthy
megfordúlt a neszre, nézte a becsukódott ajtót s várta visszatérő
cselédjét.
Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az ó év és nem jött
senki, a ki új évet köszöntsön. Oly egyedűl érezte magát és félni
kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett
volna alunni s nem bírt lefekünni. Hiányzott körűle valami, a gondos
kéz, a mely lefektesse, a negyven év óta megszokott arcz, a melynek
durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az
elmúlt idők egyetlen visszhangja.
Maga is érezte ezt, a nélkűl, hogy tudná, s egy párszor elkiáltotta
István nevét – hasztalnnúl.
– Nem jő, haragszik reám – mondá magában elszomorodva – igaza van,
nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öreg emberek
vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsuzatlanúl
váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá?
Hát Erzsikeért. Az a kigyó is még most mardossa szívemet. Pedig István
csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg
napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félre értettem. Hijába! Nem igen
tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagy-Enyeden,
ellenségei voltak a classis præceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze,
aztán nem tanult, elkeseredett, kibújdosott. Szegény István!
Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vídáman ébredünk.
Vette a gyertyát s István szobájába indúlt, azonban nagy megdöbbenésére
a szoba ajtója félig nyitva volt s belőlről az István nyögése s a kis
Mányi sírása hallatszottak ki.
– Úgy… úgy kis Mányikám – folytatta a haldokló István hagyakozásait –
neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel
ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl
reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Soha se
erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit s varrd meg, a hol
elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla és
leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt s töltsd meg poharát. Mikor
vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este soha se feküdjél le
addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s
azt az öreg orvost hivasd, mást a világért se, különben nem veszi be az
orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, a melyet nappal mindig zsebében
őriz s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa iró-asztala fiókjának, a
melyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyisd
föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete
galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre s add át a
főtisztelendő református püspöknek, a ki most oda szorúlt Enyedről. Ő
bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát s eltemetteti mint illik.
– Ne bolondozzék István bácsi! Úgy-e csak tréfál? Hogy’ megrémíti az
embert – kiáltá az ágyra boruló kis Mányi, folyvást zokogva.
– Nem tréfálok gyermekem! – viszonzá István szünet után, a mely alatt a
beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhűlt – meghalok az éjjel, nem
élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor
is. Apám is igy halt meg; ez a familiánk természete.
– Ne hozzak egy pohár borsos meleg bort? Csak a hideg borzogatja István
bácsit! Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött István bácsi –
dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget s megigazítva a párnát feje
alatt.
– Ne gondoskodjál te rólam – kezdé újra a haldokló – gondoskodjál a
méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne
kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körűlte, soha se
ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne
emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért
nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is azért haragudott meg. Oh,
hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd
meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Oh én bolond fejem,
miért is haragítottam meg az én jó uramat.
– Nem haragszom, nem haragszom István! – nyögé Radnóthy belépve;
gyertyáját elejtette, oda lépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és
tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó
kézcsókra s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsura.
Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsuszó. Betelt utolsó
vágya és fájdalom nélkűl halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy
édes mosoly s a homályosuló szemekből még fölcsilloghatott a szeretet és
hála utolsó szikrája.

VIII.
István halála oly váratlan, megfoghatatlan volt Radnóthy előtt, hogy meg
sem sirathatta. Némán nézte a halottat az ágyon, a terítőn, megindulás
nélkűl hallgatta a koporsó beszegzését, a lelkész imáját, a halotti
éneket. Még mindig vele volt István; együtt mentek ki a temetőbe is, az
semmi, hogy István a koporsóban feküdt, ő a koporsó után tipegett – még
mindig együtt voltak: de a mikor a temetésről haza tért s üresen látta a
széket, a melyet alkonyat felé a hű szolga mindig elfoglalt; a mikor
leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával s nem volt senki, a
ki megszakítsa az irtóztató csöndet; a mikor gondolkozni, emlékezni,
beszélni akart s nem volt, a ki segítse és meghallgassa; a mikor István
helyett a kis Mányi lépett be, hogy őt levetkőztesse, a ragaszkodó, de
vele bánni nem tudó árva, a ki alig ért derekáig s csak a majorság
őrzéséhez értett, megeredtek könnyei és soha sem száradtak föl.
Talán ez örökös könnyben úszó szemek gyöngülésből is származhattak, de
legmélyebb forrásuk a fájdalom volt. Istvánban utolsó támasza dűlt ki és
semmi sem maradt, a mi többé az élethez kösse. Ez volt legmélyebb sebe,
mert az idő a helyett, hogy hegesztené, folyvást mérgesítette. Nem volt
az időnek oly pontja, a szobának oly zuga, a mely ne emlékeztette volna
Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy szolgálni, mint István s
akaratlanúl is elhanyagolta. A számtartó, a ki mióta urát sír szélén
látta s Istvántól nem tarthatott, megromlott becsületességében, s csak
arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg a maga számára a
gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát. Radnóthy
mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek fölbomlott a
rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis sánta Mányi követve István
utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt
s néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István
hiányát, a ki oly jóízűen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni,
lebeszélte róla. Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenűl töltögette
poharát s nem egyszer földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset vagy igen
sokat evett, el-elvesztette étvágyát s napról-napra fogyott. Mányi
hijába varrta föl a hiányzó inggombot, Radnóthy ritkán vett tisztát,
mert mindig fázott; megszokott foglalatosságával, a tűzrakással is
fölhagyott, mert néha füstölt a kemencze, a miért aztán tejes kávéját is
sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midőn nem volt az. Sokat
zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára s
emlegette Istvánt, a ki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli
fölöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és
rendetlenűl; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a
mellényt. Jó volt úgy is, nem vette észre, s midőn a kis Mányi sírni
kezdett, hogy semmit sem tehet kedvére, ő is elbúsulta magát és sajnálta
Istvánt.
A számtartó és lelkész, a kik néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon
új legényt. Mind hijába. Radnóthy senkit sem szeretett, senkit sem tűrt
maga körűl, csak a kis Mányit. István végakarata s felesége emléke
kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébről, mint feleségéről és
Istvánról. De mit tudott beszélni vele e kis együgyű lyányka? Emlegette
a boldogúlt méltóságos asszonyt, hogy mily jó volt, mily szép ruhában
járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s hogy’
haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták, István ki is fürkészte, ki
volt a tolvaj s több ehhez hasonlót. Radnóthy mind hallgatta, sohajtott,
siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást beszélt,
mindennap ugyanazt ismételte s ha nem tudott tovább beszélni, ő is
sohajtott és sírt, mint gazdája.
– Te István, ugyan hány esztendős vagy? – kérdé egy estve a sötétben
Istvánnak gondolva a belépő Mányit.
Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.
– Vagy úgy! István meghalt. Szegény épen hatvan esztendős volt, két hét
múlva én is épen annyi leszek, akkor én is meghalok. Nem hallod –
folytatá fölemelkedve székéről – hogyan vonít a komondor? Ez halálomat
jelenti.
[: Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.]
– Jézus Mária! – kiáltá ijedten Mányi, gazdája lábához borúlva.
– Szegény kis Mányi, sajnálsz! – szólalt meg Radnóthy megsímogatva a hű
leánykát – pedig még nem is vettem neked piros kendőt. Tudod, feleségem
vett volt neked, de Erzsike elszakította. Ne búsulj Mányi, ha meghalok
is, a piros kendő el nem marad.
A következő hét egyik estéjén rendkívül erős szelek fúttak. Rengett belé
a vén ház, s egyik elhagyott szélső szoba bolthajtása beszakadt.
– Ez is halálomat jelenti – sohajtá Radnóthy – egy hét múlva az egész
ház összeomlik, akkor én már nem leszek, idézhetnek a bezirkerek,
kereshetnek a csendőrök, a mennyországba nem bocsátják be őket…
A kis Mányi letérdelt, egész éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne
engedje összeomlani az udvarházat és tartsa meg sokáig gazdájával
együtt. Radnóthy is imádkozott és másnap fölvette az úr vacsoráját. Oly
mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendő halálát, hogy a hét végén
csakugyan rosszúl lett, lefeküdt és halni készűlt.
A kis Mányi megijedt s ki akart futni a szobából, midőn urát lefekünni
látta.
– Megállj! hová futsz?
– Orvost hívok, méltsás uram!
– Azt a vén orvost hívasd; nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte
István.
– Úgy, méltsás uram!
– Megállj, még egyebet is mondott István.
– A kulcsot.
– Nesze, nyisd ki íróasztalom fiókját, vedd ki belőle a legnagyobb darab
papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa senki, menj be Vásárhelyre s add át
a főtisztelendő püspök úrnak. Megállj, ne fuss, nesze egy arany, több
nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra tartogattam, végy rajta
piros kendőt, tudod a helyett, a melyet boldogúlt feleségem vett s Erzsi
elszakított.
Ezzel befordúlt, elaludt s többé föl sem ébredt. A vén orvos s a
főtisztelendő püspök csak hűlt tetemeit találták. A temetés ez utóbbi
rendelése következtében az elhúnyt végakaratja szerint ment véghez.
Temetési költségre két ezer forintot hagyott készpénzben, a mely összeg
a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve
nyújtóztatták ki diófakoporsóban, a melyet magas ravatalra helyeztek.
Három pap jött el szolgálni: egyik a háznál fog könyörögni, a másik a
templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsuztatja el a
világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy
harmoniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be s festett czímereket
szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival
hintette be a koporsót s egész nap legyezte a halottat.
Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután volt, fényesen sütött
a nap és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a
harang, gyűlt a népség, megzendűlt az ének, sírtak a vén asszonyok,
susogtak a férfiak s az elhúnyt érdemeit emlegették. Egyszer egy
elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki oda tekintett. A
kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva:
«Te kis béka, még zavart csinálsz!» Történt is zavar, de nem a kis Mányi
okozta. Midőn épen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű
bivalos és jelentette, hogy csendőrök vették körűl a házat, a kik el
akarják fogni a méltóságos urat. Ugy is volt. Radnóthy pöre eldűlt s
mint olyan, a ki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított s a
felsőséget több izben a legvakmerőbben megsértette, egy pár évi börtönre
itéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta huzni-halasztani a pört s
fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek
veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy
mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez
küldött íratai mindent fölforgattak, a mit az idő, befolyás és ügyvédi
furfang építettek. E terjedelmes íratok egy darabig olvasatlan hevertek
az illető irodákban, de végre sor kerűlt rájok is. Innen is, onnan is
kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el s
fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne fölújította régi
bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni
elfogatását, kétkedtek betegségében s kiküldöttek érte. Ha az elhúnyt
él, ez itélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így,
legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani
jobbágyai szeme láttára.
A temetési menet megindúlt a templom felé. A kis Mányi, a kinek sánta
lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a
koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a
gazdasszony ruhájába, a miért ez újra megpirongatta. «Te kis béka, itt
is zavart csinálsz!» Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka.
Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot
kurjantván örömében, hogy a curialistákat exequálják. Valóban úgy is
volt. Radnóthynak a curialisták elleni pöre is eldűlt és pedig
kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az
ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri
törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök
épen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból és
elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbbé mert ellenkezni,
de annál jobban átkozta Radnóthyt, a min a féleszű bivalos szörnyen
fölbőszűlt, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt.
Kár, hogy szándékát soha sem merte végrehajtani. A kertész még többet is
érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem boszúból azon éjjel az
udvarházat is fölgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott
reá, de azért az udvarház tökéletes rom lőn, a melyet többé senki sem
látogatott, kivéve a komondort, a mely híven leheveredett a tornácz
romjaira, várta gazdáját és keservesen vonított.
Igy pusztúlt el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja
örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb
pört támasztott. Radnóthy, a mint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála
esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is
sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól
ismerte a köz- és magánjogot, a mi ezután történt, abból semmit sem
tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-ki törvények csak
elvben törülték el az ősiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a
következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy hogy az
országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach
kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallotta a nemesi és nem
nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy
a fiscus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához.