Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 10
Total number of words is 4170
Total number of unique words is 1991
33.5 of words are in the 2000 most common words
46.9 of words are in the 5000 most common words
53.3 of words are in the 8000 most common words
hitte, atyja; hirtelen lecsatolta a karpereczet, a nyaklánczot is le
akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt,
hanem valamelyik lakó.
– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert
cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom
kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani
a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan
hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik
legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap
nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon
orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt
mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen
hazugság szabad.
Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe
nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának.
Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte
suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui.
– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni
Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a
méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára
rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra,
estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak
commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a
jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm,
asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe
jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni,
irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly
szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő
adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne
valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért
épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez,
nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba,
melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának,
tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné
lenni. De vajjon lehetnék-e?…
[: Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett.]
Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát.
Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott
eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot,
philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női
arczra tekint?
Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette
valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves
úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és
szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja,
legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen
legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka
nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet
nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha
baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki,
elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még
azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen
okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő
csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv,
mely eltiltaná.
E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő
nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy
csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De
mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne
gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak
a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen
megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket?
– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind
hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik
báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e?
Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a
negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a
dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot
fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy
Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok
kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének
bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az
ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton
elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem;
másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak,
megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom…
Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk
együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja,
attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!…
hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk.
Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren,
elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában
gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a
smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény
ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem
ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a
fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan
késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy
darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha
felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három
krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő
Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az
olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n
kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei
fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la
baronne.
Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere
s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is
kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább
mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit,
öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon,
elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte
volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg
francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha
összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem
bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát…
Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég
sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál
durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a
ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!…
V.
A gyertya véglobbot készült vetni, siettem ki a szobából. Az átkozott
lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem.
Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát.
Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam
a felső lépcsőzet aljáig.
Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a
fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a
kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy
kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban
fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám.
Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és
mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants
de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami
későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő
felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert
éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s
egészen elvesztém eszméletemet.
Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem,
fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem
egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is
láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy
álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel
elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded
tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt,
kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult
újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni.
Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint
elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e
lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség
osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s
nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a
lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy
újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon
érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi
hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem
kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy
titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még
kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben
házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő
hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e
földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl
szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek
köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg.
Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék
becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól
megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan,
midőn Árpádinát nőűl vette.
Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon
kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte,
hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát
képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt
ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége
szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina
szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily
szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres
ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres
nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre
előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak
kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett,
mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében
küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez;
jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a
felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett,
hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset
küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta.
Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden
lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így
híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba
kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép
szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból.
Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre
beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és
fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a
divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és
kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal
irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt
volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép
verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt,
még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig
Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze
kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen
szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta.
Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek.
Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami
művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt,
mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább
azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem
tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s
mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az
életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem
ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós,
író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett
volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az
estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon
vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában
mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói
nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly
tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak
eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem
érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a
divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a
baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem
tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd
viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési-
és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a
könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége
költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát,
mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak,
kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és
sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek
mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor
is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét,
azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt
senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy
feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak
megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű
falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani
más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több
a becsület, mint a boldogság.
A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én
elmélkedésemet, mind Árpádina írását.
– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a
szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta.
– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne
búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a
gyermeket.
– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a
sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán
becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s
nagy páthoszszal olvasni kezdte:
Nem tudjátok, mi az anyaérzés,
Örökös gond, aggodalom, féltés,
Mégis a legnagyobb gyönyör a világon,
Gyermekemben mennyországom’ látom.
– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy,
mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam
magamat; ezt nem adom se a _Szivárvány_nak, se a _Csillag_nak, se
_Hölgyek lapjá_nak, az _Ibolyá_nak adom, szerkesztője leglelkesebben
méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a
caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is
olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség…
Ebben mind megvan. Az _Ibolya_ szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag
nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig
olvashassák…
Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s
belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig
új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott,
hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői
munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak
sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a
fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik
botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik
kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta
magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy
nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve,
elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a
lelkesülést.
Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes,
hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben,
változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe
hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e?
Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a
többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra
ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett
gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett
tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne,
mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ
megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet
igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje
természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott
az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a
költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén
oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét
kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen
megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól.
– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent,
hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig.
– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta
után – nem is gondoltam, hogy az _Ibolya_ annyira siet arczképem
kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell
sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a _Szivárvány_ban jött ki.
Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés
rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert
egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni…
De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem
le magamat.
Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina,
hanem a nagy állóhoz.
Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette
kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki.
– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is
nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a
_Csillag_ szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal
és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában
óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar
ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik
a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó
ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös
zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom,
kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet
adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly
prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos
karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni
akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és
dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a
kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra
épen jól találnak egyik versemnek e sorai:
Oh Istenem, oh Istenem! miért,
Hogy a nőszív nem adhat drága vért,
Csak könnyeket, hazám, szerelmedért?!
Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis
asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta
az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok
büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő
helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre,
mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a
nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából
a mai ebédre.
– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett
boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara
kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt
világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti.
– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön
ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit
sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell
fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a
hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy
nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy
szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A
rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt
csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére
nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek
ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg?
Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot.
Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus
fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az
imént bevégzett költeményre.
– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze,
akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert
lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy
jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem
vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly
embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly
elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem
szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű
szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok,
hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire
földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre,
ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi
az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják,
hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz.
Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés
hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se
hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben.
Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult
el tükrétől.
– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem
fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis
fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a
hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a
kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a
hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan
hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem
gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség!
A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis
tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart
merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben
tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe
eszméjét.
– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas
szárnyalású:
Oh nem ért meg ez a világ,
Meg nem érthet engemet!
Megvetettem a mi földi,
Szállok a felhők felett.
Az eszmények menyországa
Szenvedő lelkem világa.
Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész
szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt
szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben
e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam.
S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis
tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem
végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a
varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell
fizetni.
– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot
sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt
ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a
szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és
háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája.
Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után
sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be,
mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly
ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti
eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi
tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni
úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet
mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az
íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát.
– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a
mind beljebb lépő szobaleány.
– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál,
vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene,
mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok
terhelni.
Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az _Ibolya_
közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a
könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a
kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget.
Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a
gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész
kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét.
– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem
illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon
megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt
minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy
mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán
ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi
jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar
elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem.
akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt,
hanem valamelyik lakó.
– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert
cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom
kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani
a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan
hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik
legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap
nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon
orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt
mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen
hazugság szabad.
Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe
nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának.
Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte
suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui.
– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni
Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a
méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára
rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra,
estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak
commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a
jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm,
asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe
jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni,
irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly
szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő
adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne
valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért
épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez,
nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba,
melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának,
tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné
lenni. De vajjon lehetnék-e?…
[: Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett.]
Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát.
Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott
eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot,
philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női
arczra tekint?
Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette
valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves
úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és
szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja,
legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen
legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka
nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet
nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha
baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki,
elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még
azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen
okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő
csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv,
mely eltiltaná.
E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő
nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy
csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De
mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne
gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak
a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen
megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket?
– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind
hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik
báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e?
Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a
negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a
dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot
fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy
Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok
kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének
bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az
ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton
elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem;
másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak,
megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom…
Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk
együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja,
attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!…
hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk.
Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren,
elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában
gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a
smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény
ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem
ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a
fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan
késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy
darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha
felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három
krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő
Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az
olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n
kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei
fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la
baronne.
Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere
s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is
kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább
mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit,
öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon,
elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte
volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg
francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha
összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem
bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát…
Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég
sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál
durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a
ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!…
V.
A gyertya véglobbot készült vetni, siettem ki a szobából. Az átkozott
lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem.
Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát.
Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam
a felső lépcsőzet aljáig.
Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a
fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a
kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy
kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban
fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám.
Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és
mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants
de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami
későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő
felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert
éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s
egészen elvesztém eszméletemet.
Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem,
fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem
egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is
láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy
álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel
elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded
tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt,
kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult
újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni.
Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint
elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e
lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség
osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s
nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a
lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy
újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon
érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi
hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem
kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy
titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még
kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben
házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő
hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e
földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl
szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek
köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg.
Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék
becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól
megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan,
midőn Árpádinát nőűl vette.
Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon
kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte,
hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát
képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt
ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége
szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina
szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily
szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres
ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres
nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre
előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak
kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett,
mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében
küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez;
jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a
felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett,
hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset
küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta.
Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden
lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így
híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba
kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép
szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból.
Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre
beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és
fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a
divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és
kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal
irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt
volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép
verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt,
még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig
Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze
kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen
szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta.
Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek.
Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami
művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt,
mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább
azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem
tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s
mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az
életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem
ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós,
író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett
volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az
estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon
vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában
mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói
nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly
tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak
eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem
érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a
divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a
baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem
tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd
viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési-
és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a
könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége
költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát,
mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak,
kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és
sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek
mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor
is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét,
azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt
senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy
feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak
megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű
falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani
más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több
a becsület, mint a boldogság.
A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én
elmélkedésemet, mind Árpádina írását.
– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a
szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta.
– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne
búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a
gyermeket.
– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a
sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán
becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s
nagy páthoszszal olvasni kezdte:
Nem tudjátok, mi az anyaérzés,
Örökös gond, aggodalom, féltés,
Mégis a legnagyobb gyönyör a világon,
Gyermekemben mennyországom’ látom.
– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy,
mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam
magamat; ezt nem adom se a _Szivárvány_nak, se a _Csillag_nak, se
_Hölgyek lapjá_nak, az _Ibolyá_nak adom, szerkesztője leglelkesebben
méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a
caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is
olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség…
Ebben mind megvan. Az _Ibolya_ szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag
nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig
olvashassák…
Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s
belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig
új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott,
hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői
munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak
sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a
fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik
botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik
kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta
magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy
nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve,
elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a
lelkesülést.
Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes,
hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben,
változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe
hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e?
Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a
többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra
ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett
gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett
tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne,
mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ
megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet
igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje
természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott
az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a
költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén
oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét
kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen
megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól.
– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent,
hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig.
– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta
után – nem is gondoltam, hogy az _Ibolya_ annyira siet arczképem
kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell
sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a _Szivárvány_ban jött ki.
Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés
rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert
egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni…
De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem
le magamat.
Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina,
hanem a nagy állóhoz.
Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette
kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki.
– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is
nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a
_Csillag_ szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal
és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában
óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar
ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik
a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó
ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös
zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom,
kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet
adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly
prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos
karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni
akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és
dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a
kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra
épen jól találnak egyik versemnek e sorai:
Oh Istenem, oh Istenem! miért,
Hogy a nőszív nem adhat drága vért,
Csak könnyeket, hazám, szerelmedért?!
Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis
asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta
az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok
büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő
helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre,
mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a
nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából
a mai ebédre.
– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett
boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara
kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt
világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti.
– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön
ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit
sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell
fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a
hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy
nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy
szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A
rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt
csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére
nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek
ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg?
Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot.
Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus
fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az
imént bevégzett költeményre.
– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze,
akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert
lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy
jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem
vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly
embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly
elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem
szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű
szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok,
hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire
földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre,
ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi
az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják,
hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz.
Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés
hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se
hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben.
Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult
el tükrétől.
– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem
fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis
fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a
hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a
kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a
hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan
hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem
gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség!
A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis
tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart
merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben
tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe
eszméjét.
– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas
szárnyalású:
Oh nem ért meg ez a világ,
Meg nem érthet engemet!
Megvetettem a mi földi,
Szállok a felhők felett.
Az eszmények menyországa
Szenvedő lelkem világa.
Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész
szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt
szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben
e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam.
S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis
tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem
végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a
varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell
fizetni.
– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot
sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt
ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a
szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és
háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája.
Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után
sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be,
mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly
ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti
eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi
tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni
úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet
mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az
íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát.
– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a
mind beljebb lépő szobaleány.
– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál,
vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene,
mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok
terhelni.
Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az _Ibolya_
közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a
könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a
kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget.
Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a
gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész
kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét.
– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem
illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon
megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt
minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy
mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán
ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi
jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar
elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 11
- Parts
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4045Total number of unique words is 205728.1 of words are in the 2000 most common words39.6 of words are in the 5000 most common words46.2 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4067Total number of unique words is 208130.7 of words are in the 2000 most common words42.4 of words are in the 5000 most common words49.0 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4133Total number of unique words is 194531.7 of words are in the 2000 most common words44.3 of words are in the 5000 most common words49.9 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4072Total number of unique words is 199830.6 of words are in the 2000 most common words42.6 of words are in the 5000 most common words49.1 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4165Total number of unique words is 199832.4 of words are in the 2000 most common words46.3 of words are in the 5000 most common words52.8 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4212Total number of unique words is 191032.2 of words are in the 2000 most common words45.9 of words are in the 5000 most common words52.6 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4145Total number of unique words is 215730.4 of words are in the 2000 most common words42.5 of words are in the 5000 most common words49.5 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4215Total number of unique words is 195534.7 of words are in the 2000 most common words48.3 of words are in the 5000 most common words55.1 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4227Total number of unique words is 190735.6 of words are in the 2000 most common words48.4 of words are in the 5000 most common words53.8 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4170Total number of unique words is 199133.5 of words are in the 2000 most common words46.9 of words are in the 5000 most common words53.3 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4148Total number of unique words is 199332.5 of words are in the 2000 most common words45.1 of words are in the 5000 most common words51.0 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4211Total number of unique words is 203231.8 of words are in the 2000 most common words44.0 of words are in the 5000 most common words50.3 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4021Total number of unique words is 202831.4 of words are in the 2000 most common words43.1 of words are in the 5000 most common words48.9 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4068Total number of unique words is 212329.8 of words are in the 2000 most common words41.3 of words are in the 5000 most common words48.6 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4010Total number of unique words is 201130.9 of words are in the 2000 most common words44.3 of words are in the 5000 most common words51.1 of words are in the 8000 most common words
- Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 1366Total number of unique words is 77039.4 of words are in the 2000 most common words50.0 of words are in the 5000 most common words57.5 of words are in the 8000 most common words