Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 16

arczkifejezését, mozdulatát. Saját életemet éltem át az Othellóéban s
Othellóét az enyémben. Érzém, minő fájdalom a megcsalt, kijátszott
szerelemmé. Érzém, mily kéj lehet halva látni Kornéliát, hogy többé
senkit ne szeressen, hogy többé senki ne szeresse, csak én.
Eljött az est. Átfutottam még egyszer szerepemet s felöltözve, Kornélia
öltöző szobájába siettem. Zárva volt.
– Nyisd ki. Valaki van nálad?
– Mily lármát ütsz.
– Nincs senki? Jó, ártatlan lehetsz. Tudod-e szerepedet? Desdemona
vagy-e?
– Szinte félek fekete arczodtól s fehérben forgó szemedtől.
– Othello vagyok – mondám, fáradtan leülve – talán a miért fekete vagyok
s mint édeskés piperkőcz nem tudok enyelegni, nem szeretsz?
– Szerepedet szavalod. Beteg vagy, Dávid. Jobb lesz, ha ma nem játszol.
– Nem hallod-e, mint nyugtalankodik, zúg a közönség? várja Othellót. A
városban minden virágot koszorúnak fontak számomra. Ma koszorúk párnáján
aluszunk. Kornélia, az éjet nálad töltöm.
– Nem tréfálsz?
– Szinház után haza kisérlek, ne hogy nélkülem menj el. Többé nem is
válok el tőled. Karjaimba szorítva mint fogom nevetni a nyomorultakat, a
kik el akarnak rabolni tólem.
– Igazán eljösz, Dávid?
– Talán nem akarod, tán légyottot adtál másnak? Hah, csalfa asszony!
– Ne kínozz engem s magad. Jer, ölelj meg inkább.
– Nem… nem! elég hosszú az éj. Most öltözködjél! Halld, csöngetnek. Zúg
a közönség. Menjünk; de Desdemona légy, Othello féltékeny.
Elkezdődött a színmű. A két első felvonásban szerelmem boldog napjait
álmodtam vissza. Csak a páholyban ülő gróf képe ingerelt olykor.
Többször kaptam kardomhoz, hogy bele hajítsam. A harmadikban éreztem a
jól ismert kínokat, melyeket már egy év óta érzek. Minden költőnek van
költeménye, melyre egész lelkét ráleheli; minden szinésznek szerepe,
melyben önmagát játszodja s önmagát mulja fölül. Az enyém Othello volt.
Nem hiába félt tőlem Kornélia már a harmadik felvonásban is. Nyomorultan
játszott. De játszhatott-e máskép? Hah, ő nem Desdemona! mégis
koszorúkat, bokrétákat dobnak neki, s engem a negyedik felvonás végén
éles fütty jutalmaz. Fütyüljetek, dobáljatok, csak ő maradjon Desdemona;
fütyöljetek, dobáljatok, csak a gróf legyen Roderigo, fütyöljetek,
dobáljatok, csak én ne legyek Othello! Különben még hátra egy felvonás.
Megmutatom én nektek, mi a művészet hatalma. Vagy én vagyok kontár, vagy
a ti szivetek van kőből. Sirni, jajgatni fogtok s én nevetni
együgyűségteken.
Az ötödik felvonás előtt sietve jött hozzám a sugó.
– Itt a bizonyság. Fogd e levelet. Épen most vettem el a szinházi
szolgától. Sietnem kell, kezdődik az ötödik felvonás.
A levél a grófnak szólott. Kornéliától volt aláírva, s körülbelül ide
ment ki:
«Kedvesem! Ma ne jőjj el! Dávid szinház után hozzám akar jönni. Ő sejt
valamit és ingerült. Meg kell nyugtatnom… Holnap nem fogok vele
elutazni. Megakadályozom. Beteg leszek s találni fogok módot, hogy újra
tudósítsalak. El kell válni a dolognak. Ments meg ez embertől. Én
követlek akár jószágaidra is… Csak messze menjünk. Oh, ha még ma
elmehettünk volna! Nehezen várhatom a holnapot. Lovaid minden
pillanatban készen álljanak. Hátha valami váratlan esemény jő közbe? Én
reszketek, de reád gondolok s erős leszek. Köszönöm a bokrétát, keblemen
fog alunni, rólad álmodom.»
– Az ötödik felvonás második jelenete – kiált a rendező hátam mögött –
Othello föllép. Siessen ön.
Mennydörgő taps üdvözöl, mintegy kárpótlásul az előbbi füttyért. Én a
zajban az egész világ gúnyhahotáját hallom s a gróf mosolygó arcza a
páholyban őrjöngésbe hoz. Hátra tekintek, hah! ott aluszik Kornélia.
– Van rá okod, van rá okod, szívem! sugja a sugó.
Játszani kezdek.
– Van rá okod, van rá okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondani,
szemérmes csillagok! Van rá okod. De nem, vérét nem ontom s nem sértem
bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, minő az alabástrom a sírokon.
De meg kell halnia, hogy mást meg ne csaljon. Kioltom a világot, aztán –
kioltom e világot. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt,
visszaadhatom előbbi fényedet; de a tiedet eloltván, oh remeke a teremtő
természetnek, nem tudom hol van az a prometheusi láng, mely meggyujtson
megint. Ha rózsáidat leszakasztom, soha nem adhatok neki többé
életszínt. El kell hervadniok. Hadd szívjam illatod még ágadon…
Balzsamos lehellet, majd rábeszéled az igazságot, hogy eltörje kardját…
Még egyszer, még egyszer! Oh légy ilyen, ha halva vagy: megöllek – és
szeretlek. Még egyszer, utoljára! Ily édes sohasem volt, ily halálos!
Sirnom kell. Kérlelhetetlen könynyek! Búm olyan, mint Isten haragja.
Sújt, midőn szeret. Hah! ő fölébred!
– Ki van itt? Othello?
– Én vagyok.
– Le akarsz feküdni?
– Imádkoztál éjtszakára, Kornélia?
– Imádkoztam.
– Ha vétek van sziveden, melyért az Istent még nem engesztelhetted meg,
úgy imádkozzál.
– Férjem mit akarsz?
– Egymás után!… Én félre vonulok: lelked ne szálljon el készületlenül.
Nem! Ég óvjon, hogy lelkedet megöljem!
– Megölni mondod?
– Azt.
– Úgy Isten irgalmazz nekem?
– Ámen rá, szívemből.
– Ha így beszélsz, te nem fogsz megölni.
– Hm!
– De mégis félek tőled, iszonyú vagy, ha szemed így forog. Félelmem okát
nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem.
– Gondolj bűnödre.
– Szerelmem irántad, más semmi sem.
– Úgy azért halsz meg!
– Természetelleni, – szerelemért megölni valakit. Mért harapdosod úgy
ajkidat? Bősz szenvedély dúl szivedben! Gonosz jel ez, de remélem, nem
illet engemet.
– Halgass, szót se szólj.
– Jó, hallgatok; szólj hát te, mit kivánsz?
– Levelet írtál hozzá, gyalázatos szerelmes levelet.
– Nem, lelkemre, nem, küldj érte s kérdezd meg.
– Óvd magad kedvesem, a hamis eskütől, halálos ágyban fekszel!
– Oh talán még nem oly hamar.
– Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert bárha mindent esküvel
tagadj, ki nem irtod gyanúm, meg nem ingatod szándékomat. Meg kell
halnod!
– Hát az Isten legyen irgalmas nekem!
– Ámen.
– Légy te is irgalmas. Az életben soha sem vétkeztem ellened, soha sem
szerettem Cassiót, csak mint Isten és világ előtt szeretni lehet. Soha
sem adtam neki szerelmi zálogot.
– Nem Cassio, nem a kendő; a gróf… a levél. Oh hitszegő, kővé edzed
szivem s gyilkolni kényszerítesz, a midőn áldozni készülék. Én olvastam
a levelet.
– Nem igaz. Hivasd ide, hogy vallja ki az igazat.
– Megvallotta már.
– Mit?
– Hogy veled élt.
– Hogyan? törvénytelen?
– Úgy!
– Azt nem mondhatja.
– Néma lesz.
– Istenem, meghalt tehát?
– Ha minden szál haján egy élet volna, elnyelné bosszúm.
– Elárulák őt s én elvesztem.
– Hah, szajha, még előttem siratod?!
– Oh férjem, űzz el, oh csak meg ne ölj!
– Meg kell halnod, gyalázatos!
– Ölj meg holnap, az éjjel hagyj még élni.
– Hah, vonakodol?
– Csak félóráig.
– Vége, habozni nincs idő!
– Csak míg imádkozom.
– Már késő.
Oda rohantam s megfojtám. Sikoltott, vonaglott, meghalt… igazán. A
közönség eszeveszetten tapsol… koszorúk hullanak lábainkhoz!
– Ma koszorúk párnáján aluszunk. Nálad töltöm az éjt Kornélia!… Meghalt…
Irgalmas Isten, mit míveltem? Hah, a gróf ott a páholyban!… Volt rá
okom! Többé nem csal meg… Oh kegyetlen könnyek! Volt rá okom!…
– Dávid, te gyilkos vagy! – kiált elszörnyedve a sugó.
– Gyilkos! – viszhangozza a közönség.
– Gyilkos! – hangzik alant, fenn, égen, földön, levegőben. Megijedtem,
rohantam a szinfalak közé, onnan a hátsó ajtón ki, aztán föl a hegyekre.
Sokáig, két évnél tovább bujdostam, majd elfogtak, börtönbe vetettek,
elitéltek mint gyilkost, később szabadon bocsátottak mint őrjöngőt. Újra
bujdostam, a vihar megkeresztelt vén komédiásnak, bolond Dávidnak.
*
Hát már mindnyájan elaludtatok? Kiáltsam-e mint a római szinész:
plaudite? Derék, műértő közönség! derék, ájtatos hallgatóság! Csak a
falaknak beszélek, csak az erdő vadainak játszhatom. Pedig nagy kedvem
van még egy szerepet az egész világ előtt eljátszani, azt, a mely annyi
szinműben előfordul, mikor a boszúálló szerető kedvese csábítóját
megöli.
A grófot nem átkozta meg anyja. Talán most boldog családapa, magas rangú
tisztviselő, talán épen biró, a ki itél a gyilkosok fölött. Mindegy!
Nekünk valaha találkoznunk kell. Ha eddig nem tudtam föltalálni,
föltalálom ezután. Nem vagyok én vén, csupán a hajam ősz. Még nincs vége
a drámának, – még egy jelenet hátra van. Lesz tapsoló közönség, koszorú
is – a síron.
A szinpad… a szinpad!…
Ti nem tudjátok, mi az? Csak én tudom, én, ki éltem, örültem, szenvedtem
rajta. Ott haljak meg. Desdemona ágya legyen koporsóm, a taps halotti
dalom, a lehulló függöny szemfedőm. De ne sirasson senki, csak a fekete
sugó. Csupán ő szeretett a nagy világon. Csöngessetek, vége a
tragédiának!…
Mégis alusztok? Nem látjátok, hogy hajnalodik már? Napsugár süt be az
ablakon; ébredjetek! Föl élni: sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni,
alunni… Oh, ha egy óráig alhatnám, mint a gyermek, mint a halott! De
hijába húnyom be szememet, a lelkiismeret mindig ébren tart, még
álmomban is. Akarnunk kell, csak akarnunk! Hanem hiú komédiás vagyok, ki
erőnek erejével Hamlet szerepét játszsza; gyáva ember, ki irtózik a
vértől. Ne öljünk mást, de magunknak szabad meghalni… Meghalni,
elalunni… talán álmodni is… itt a bökkenő: itt itt. Mert minő álmok
lehetnek a sírban!… Oh az a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg
utazó… Oh jaj! Csöngessetek! vége a tragédiának!