Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 09

Matild hirtelen fölkelt s becsöngette az inast s tudakolta, hogy férje
haza jött-e már; megtudva, hogy nem, ingerülten járt föl s alá a
szobában.
– Ödön most nem tartja meg úgy szavát, mint vőlegény korában, mint
Olaszországban, Párisban. Ott Olaszországban… Istenem, milyen szép élet
volt az. Oh! ha még egyszer menyasszony lehetnék!… Hát ha nem is jő haza
ma este, hát ha egyedül kell mennem az estélybe? Ez csunyaság, hazugság,
hűtlenség volna, az, az, az…
Az óra hetet ütött.
– Hiszen csak hét óra! – folytatá megkönnyebbedve – milyen gonosz,
zsémbes, féltékeny asszony lettem. Szégyen! megérdemelném, hogy Ödön ne
szeressen. Csak hét óra, bizony nem csoda, hogy még nem jött haza. Jobb
is, ha később jő, mikor egészen fel vagyok öltözve. De ha nem jőne is
haza, ha egyedül mennék az estélybe s ő majd később jőne is oda, az sem
lenne valami nagy dolog. Nem, nem, az még sem illik. A férj járjon
nejével, mert különben megitélik, rágalmazzák. Egyébiránt én nem
csodálkoznám, ha ma elkésnék. Szegénynek annyi dolga van. Más férfinak a
világért sincs félannyi is. Mennyi ismerőse, barátja! Most a kaszinóba
kell menni, hogy egy fontos politikai ügyet közöljön egyik barátjával,
ki hajdan miniszter volt, majd a lóversenyre kell készülni, vadászni
menni, gyűlésekbe járni, mennyiféle gyűlés van, Isten tudja szerit
számát. Neki sehonnan sem szabad kimaradni; azt mondanák, hogy a
felesége nem engedi, otthon tartja. Isten mentsen! A peres ügyekkel,
jószágainkkal is mennyi a vesződsége, hol ide, hol oda utazik; csaknem
azt kivánom, hogy bár szegényebbek volnánk. Szegény Ödönre az atyja sok
adóságot hagyott, aztán Ödönt is megcsalta egy pár barátja Párisban;
érettök váltókat írt alá, nagy mennyiség pénzről. Most neki kell
megfizetni. El kellett adni jószágai nagy részét, hogy adósság nélkül
lehessünk. Azt nagyon jól tette. Az egészen más, hogy az én jószágaimra
sok pénzt vettünk fel, azt Ödön a gazdaság berendezésére fordítja. Azt
mondja, kétannyi jövedelmünk lesz. Szegény anyám, mennyire örülne, ha
látná, hogy Ödön mily jó gazda. Mégis mennyit rágalmazta előttem a minap
az az Emma. Mind azt mondotta nekem, hogy ügyeljetek Ödönre, mert
vesztegető, könnyelmű. Csak a rossz szivű és csúf szájú barátnőktől
őrizkedjünk. Elhisz a szegény asszony nekik mindent, azután búsul és
sír, a míg jó és okos férje fel nem világosítja. Hányszor hoztak ezek
már engemet síróba. Flóra is Párisban mindazt beszélte nekem, hogy Ödön
azt a szép énekesnőt szereti, pedig Ödön csak tisztelte művészi
lelkesedésből. Természetes, mert Ödön szépen énekel, érti az operákat,
nem úgy mint az ő férje, az a medve. Flóra irigyli tőlem Ödönt, neje
óhajtott volna lenni, szerette leánykorában, de Ödön engem szeretett,
engem vett el. Ezért irigykedik reám, rágalmazza férjemet, ezért
mondotta nekem a mult héten is, hogy Ödön Turkevynét szereti. Mindent
rosszra magyaráz az a rossz Flóra. Gyűlölöm, utálom. Hát hiszen tehet-e
róla szegény Ödön, hogy olyan eszes, mulatságos ember s örömest beszél
vele Turkevyné?… Oh, én akár senkivel se beszéljek Ödönön kívül… Lehet-e
azért hibáztatni, hogyha fölkérik énekelni, Turkevyné oly szivesen
énekel vele?… Oh, ha ha én tudnék énekelni, mennyit énekelnénk együtt!…
Oka-e Ödön annak, hogy ha a Városligetbe lovagol s történetesen
találkozik Turkevynével, udvariasságból haza kell kísérnie? Oh, én is
megtanulok lovagolni, Ödön megtanít, megigérte, a jövő tavaszszal együtt
fogunk lovagolni. Akkor aztán még Flóra sem rágalmazhatja Ödönt. Azt
hiszem, tökéletesen hiszem, hogy Turkevyné szereti Ödönt s el akarja
tőlem csábítani. Ki ne szeretné Ödönt? Oly deli, jó, okos, gyöngéd. Oh,
én igazán csodálkozom, hogy ily férfiú engem szeret, engem, ki nem
vagyok szép…
Épen a tükörnél ment el, egy pillanatra megállott, bele nézett, mintha
óhajtott volna szebbnek látszani, azonban úgy tetszett neki, hogy
életében talán most találja magát legkevésbé szépnek. Elszomorodva
fordult el tükrétől és gyorsan tovább sietett.
– Jaj, Turkevyné szép asszony, sokkal szebb, mint én. Oh, ha Flórának
igaza volna, ha megcsalna Ödön… Jaj, megölném magamat, megölném abban a
perczben!
Oly erős, megrázó volt ez átvillanó gondolatról felköltött indulatroham,
hogy tántorogva rogyott karszékébe s eszébe sem jutott kímélni ruháját.
Kétségbeesve kulcsolta össze kezét s nyomta fejéhez, mintegy elnyomni
akarva gondolatait. Majd keze alá hullott mereven, mint egy darab fa, de
arcza égett, keble hullámzott! Idő telt belé, míg kisírta magát, míg
enyhült. Mátkagyűrűjét forgatta ujján s oly jól esett, hogy a mult édes
emlékeihez menekülhet.
– Nem, nem lehet! Ez arcz, e szem, ez ajak nem csalhatnak. Akkor
semminek, senkinek nem lehetni hinni a világon. Oh, mikor Ödön
megvallotta nekem szerelmét, e gyűrűt ujjamra húzta, örök hűséget
esküdött az oltárnál – Istenem! mennyi érzés rezgett hangjában, égett
szemében! Most is, ha néha jobb kedvében reám tekint!… Nem, nem lehet. Ő
nem csalhat meg engemet. Igazán, vétettem ellene, hogy ilyesmit
gondolok. Egész féltékeny lettem. Megbántottam Ödönt, nagyon
megbántottam. Hogy örülne most Flóra, ha látna! Elbeszélné az egész
világnak. Csak azért sem hiszem, csak azért sem, pedig nem csodálnám, ha
Ödön egy kissé reám unna. Hibás vagyok. Elhanyagolom a világot, magamat,
mindig otthon ülök, mindig vele szeretnék lenni. Jól mondotta Ödön, hogy
leljek több örömöt a világban, járjak szinházba, bálba, fogadjak
vendégeket, költsek többet. Az ő jó szive nem akarja, hogy pénzbeli
szerencsétlenségeiért én szenvedjek, pedig épen azért akartam
takarékoskodni. Ő szeretné, hogy én legyek a világ legboldogabb
asszonya. Oh, kell-e annál nagyobb boldogság, hogy nőd vagyok? De igazad
van, kedvesem. Tudom, mi a vágyad, bár nem mondod. Óhajtod, hogy én is
ragyogjak a társaságokban, mint te, hogy ne csak szerethess, hanem
büszke is lehess reám. Jól értelek, tudom, mily öröm látni téged
mindenkitől szeretve, bámulva. Úgy fogok tenni. Meglásd, feleséged nem
lesz utolsó asszony, leánykorában sem volt az. Most már nem vagyok oly
félénk is, mi régen kissé ügyetlenné tett. Még egy pár udvarlóm is akad.
Unni fogom őket, de érted szivesen eltűröm. Az lenne furcsa, ha félteni
kezdenél tőlük, mint én most téged Turkevynétől. Nem bánnám, de mihelyt
észrevenném, többé soha se szólanék hozzájuk. Oh, a mai estélyen meg
fogsz elégedni velem, szép, vidor, beszédes és még egy kissé kaczér is
leszek, tánczolni, vigadni fogok…
A tükörhöz szökelt, vidáman, mosolyogva, mintha nem is ő volna, ki az
elébb kétségbeesve rogyott össze. Most szebbnek találta magát, mint
valaha. Illegette ruháját, hajlongott, nézte magát a mint előre, hátra
lép, mint egy szinésznő, a ki szerepét próbálja.
– Ez a ruha csakugyan illik nekem. Szegény anyám mindig azt mondotta,
hogy kerüljem a kiáltóbb szineket s a nagy pompát, mert az nekem nem jól
áll, hozzám csak az egyszerű illik, ez tesz kedvessé, széppé. Egészen az
ő izlése szerint öltözködtem még asszonykoromban is. Ezután felhagyok
vele. Oly férfiú nejének, mint Ödöné, illő, hogy divatban és pompában
versenyezzen Turkevynével, kinek bizony félannyija sincs, mint nekem. Ez
a ruha valóban jól áll. Ebben méltóságosb, valódi asszony vagyok,
hajdani ruháimban csak olyan leánynak nézhettek.
Azonban öröme nem tartott soká, valami megzavarta. Úgy látszott, hogy
nem tartotta magát elég karcsúnak; két kezét csípőjére téve, szorította
derekát, a hogy csak tudta.
– Ah, az a Klára nem fűzött be elég szorosan. Majd ha visszajő, segítünk
rajta. De bizony arczom is halvány, nem illik ehhez a ruhához. Miért ne
lehetne azon is segíteni? miért ne pirosítanám ki magamat egy kissé?
Épen itt van egy kis pirosító, ez a bolond Julcsa hozta a minap, azt
gondolta, hogy olyan vagyok, mint az ő grófnéja, a hol tavaly szolgált.
Én nem hiúságból, tetszelgésből akarom használni, csak férjem kedvéért,
csak ma. Mi van abban vétek? Hányszor vagyunk képmutatók szóval,
arczczal, hányszor mosolygunk a szalonokban, midőn sírnunk kellene,
hányszor rebegjük a szeretet szavait, midőn gyűlölünk, hányszor tagadjuk
el az igazat érdekből, udvariasságból, rosszakaratból. Oh, mindez
nagyobb bűn, mintha arczunknak vissza kivánjuk adni azt a pirosságot,
melyet lehervasztott róla a bánat.
Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát, sőt
szemöldjét is megfeketítette egy kissé. Látszott, hogy nem tanulta be
még a mesterséget, oly durván festette ki magát, hogy a gyakorlatlan
szemet sem lett volna képes megcsalni. Úgy örült arczának, úgy élvezte
magát, mint babáját a gyermek. Épen azon perczben hitte magát
legszebbnek, midőn kivetkőzött majd minden bájából. Anyjának igaza volt;
nem illettek hozzá a kiáltó szinű és pompás ruhák. Kaczérrá tették a
kaczérság bája nélkül s elrabolták tőle a kedvességet. Így felpiperézve,
kifestve egészen elvesztette egyéniségét. Nem volt több, mint egy
rosszul kifestett viaszbáb s oh! szép szeme, mely mosolyogni akarva is
bánatos volt, oly visszataszítón hazudtolta meg arczának képmutatását.
[: Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá
arczát.]
Azalatt megérkezett a komorna, szobalány; mindent hoztak, a mi kellett s
hozzáfogtak az öltöztetés befejezéséhez. Föltették fejékét, fölrakták
ékszereit s mindent elkövettek, hogy asszonyuk különös szeszélyének
eleget tegyenek. Matild szép, legszebb akart lenni a mai estélyen s
egész erővel dolgozott azon, hogy ne lehessen az. Aggodalma,
féltékenysége, fájdalma megzavarták józan eszét, izlését. Másokat akart
utánozni, mások szíve, mestersége és szépsége nélkül.
A komorna mindent tűrt, nehogy a szobaleányt új diadalra juttassa, de
midőn asszonya felpróbálta az ujonnan hozott czipőt, nem tehette, hogy
ismét ellent ne mondjon.
– Igen szűk ez, nagyságos asszonyom, szorítani fogja lábát, nem
tánczolhat.
– Épen jó, épen ilyet kívántam – erősíté Matild, próbakép egy lépést
téve hol előre, hol hátra.
– Ez a Klára a maga lábáról itél meg minden lábat – jegyzé meg a
szobalány, kapva az alkalmon, hogy a büszke komornát ismét
bosszanthassa.
Klára most sem szólt többet, de midőn azt parancsolta asszonya, hogy
jobban fűzze be, megint ellentmondott e kívánságnak.
– No jó, hát hadd el, jer Julcsa, fűzz be te.
Julcsa egész diadallal fogott a fűzéshez s már azt hitte, hogy holnaptól
fogva ő lesz a komorna. Nagy bosszúságára nem kedvezett neki a sors; nem
értette még eléggé ezt a különben nem bajos mesterséget, csak kínozta
szegény asszonya derekát, mire aztán Klára meglehetős durván félrelökte
s művészi kezével néhány percz alatt végrehajtotta az egész műtétet.
– Oh, nekem, nagyságos asszonyom, mindegy, de azt hiszem, nem fogja
kiállani sokáig; ilyenkor könnyen el is ájulhat az ember, kivált, ha
táncz közben felhevül.
– Ej, dehogy!… Ah, most már jó minden – mondá Matild, egész diadallal
tekintve tükrébe s még egyszer szemlét tartva öltözéke felett. Elégült
volt; piczi lába és karcsu dereka nagyon hasonlított a Turkevynéjéhez.
Semmi sem hiányzott, csak a férj; már a kilenczet is elütötte s még sem
jött haza. Ez nagyon nyugtalanította Matildot. Keresésére küldötte a
cselédeket: a legényt a kaszinóba, a komornát egyik, a szobalányt másik
barátjához.
– Oh, ha nem jő el, ha nem tartja meg szavát! – kiáltá az aggodalom és
szűk czipő, a féltékenység és a nagyon befűzött derék szorongatásai
között. Egyedül kell mennem. Tudom, mindjárt kérdeni fogja Flóra, hol
mulat Ödön. De ha az estélybe sem fog eljönni, ha Turkevyné sem lesz
ott? Akkor tudni fogom, hogy megcsalt, hogy együtt vannak. Jaj!…
Megeredtek könnyei, sírt, zokogott, majd egy negyed óráig. Végre léptek
hallatszottak.
– Ez ő, ismerem lépteit. Édes Ödönöm! – sikoltá kitörő örömmel és
sietett tükréhez, hogy még egyszer megnézze magát, igazítson valamit
öltözékén s egész díszben fogadhassa férjét. De oh! mit kelle látnia
tükrében! Könnyei felolvasztották arczfestékét, szemöldje feketéjét
csipkeujjával homlokára törülte. Alig ismert magára, rút volt, mint egy
kísértet. A szégyen és félelem elnémították s a testi és lelki fájdalmak
kimerültségében áiulva rogyott tükre elébe.
Miért kellett látnom még egyszer e nőt? Maradt volna lelkemben az a kép,
melyet esküvőjén láttam. Vajjon ha még egyszer látandom, bálban fogom-e
látni, pompás ruhában vagy a templomban, szegényes öltözetben,
megvénülve még ifjan s imádkozva minden remény nélkül. Férje még sokáig
fogja hitetni mézes-mázos beszédével, egész addig, míg vagyonát mind
elpazarolja; barátnői még sokáig fogják ingerelni férje ellen, egész
addig, míg férje el nem hagyja Ő ma barátnőinek hiszen, holnap férjének
s örülve, szenvedve, ámítni fogja magát minden nap új reménynyel, új
tervvel mindaddig, míg férje el nem szökik valamelyik szeretőjével. Ő
még sokáig fogja játszani a gazdag és divatos nő szerepét, hogy a
szánalom és nevetség tárgya legyen, egész addig, a míg egy reggel arra
ébred föl, hogy semmije sincs, még az a párna sem az övé, melyen
gondterhes feje nyugszik. Jó Matild, drágán fizetted meg, hogy a főváros
legdelibb férfiának lehettél neje. Szegény anyádnak igaza volt. De ő is
hibás, nagyon hibás, miért nem vitt magával a sírba.

IV.
Mindezt nem Matild szobájában gondoltam; midőn elájult, siettem ki a
szobából s nem voltam kíváncsi: vajjon férjét lesujtja-e a bánat vagy
örvendeni fog, hogy megszabadult egy pár napra nejétől. Mentem gyorsan,
gondolataimba mélyedve, nem tudva hová s egyszer csak egy sötét
lépcsőzeten találtam magamat. Mintha az első vagy második emeleten
járnék valamely nem díszes utcza dísztelen házában. Miféle háziúr lehet
ez, a ki ily sötét este sem gyujtat mécset? Lemenjek-e vagy fel?
Kevesebb veszélylyel jár, ha fölfelé megyek, lefelé könnyebben
eleshetem. Talán találok valakit. Tapogatózva kapaszkodtam mind
feljebb-feljebb. Egy ajtóhoz érve, benyitottam, konyha volt, az asztalon
mécs égett, a szolgáló aludt. Benyitottam a másik szobába is; ott is
gyertya égett az asztalon, de senki sem volt a szobában. Mindegy. Ott az
a kényelmes karszék, beleülök, úgy is elfáradtam azon az átkozott
lépcsőn. Leültem s unalmamban vizsgáltam a szobát.
Megvallva az igazat, nem igen volt mit vizsgálnom. Egyszerű, de
tisztességes szoba volt egy benyilóval, egyéb semmi. Azt hiszem, nincs
szükség leírnom a bútorokat, mindenki képzelheti, a ki látott oly
pamlagot, széket, asztalt, ruhaszekrényt, melyeket olcsó áron vehetni a
harmadrendű bútorraktárakban. Az egész szobában leginkább magára vonta a
figyelmet egy nagy, szép és tiszta tükör, mely a pamlag fölött trónolt s
az a tömérdek kép, melyekkel a fal sűrűn be volt aggatva. Vajjon kit,
mit ábrázolnak e képek? tudakolta kíváncsiságom. Fölkeltem s rendre
megnéztem. Mind Napoleon-kép volt: a tűzértiszt, a tábornok, a consul, a
császár, a fogoly a halott; a reichstadti herczeg gyermek és ifjú
korában; aztán az unokaöcs, mint elnök, mint dictátor, mint császár,
lóháton, gyalog, ülve, polgári és egyenruhában, régibb és újabb kő-,
réz- s aczélmetszetben.
Mindjárt tudtam, hol vagyok. Ez az öreg franczia nyelvmester szállása a
Józsefvárosban, ki gyakorlatilag nagyon békés, jámbor ember, de
elméletben nagy forradalmár, katona s mindenkivel összevesz, ki nem
tiszteli a Napoleonokat. Neje, egy alföldi magyar asszony, számba sem
veszi férje forradalmi és háborús szenvedélyét, hanem azért nagyon
haragszik reá, hogy mindjárt-mindjárt egy-egy Napoleon- vagy csataképet
vásárol, pedig már is olyan a szobájuk, mint egy képárús bolt. Még más
dolog miatt is összekoczczannak néha, kivált a hónapok elején. Az öreg
úr szeret kávéházba járni, franczia hírlapot olvasni, sakkozni, költ is,
veszt is, ha nem is épen sokat. E kiadások fedezése végett aztán a hónap
elején, mikor leczkéinek díját átadja feleségének, mindig kénytelen
lehúzni belőle néhány forintot, sőt, a mint egy párszor kisült, egy-két
leczkét még el is tagad. Egyszer magam is tanúja voltam egy ily
összekoczczanásnak. Heves egy összekocczanás volt, de az eset is
rendkívüli vala. Valóságos coup d’état-t követtek el az öreg úron, ő
pedig ezt csak a Napoleonoknak engedi meg és senki másnak a világon.
Tudniillik felesége arra a gondolatra vetemedett, hogy fortélyt
fortélylyal kell visszatorolni s egy este, a míg ő aludt, kimotozta
zsebét s kivett belőle minden eltitkolt jövedelmet. Nagy veszekedés
támadt köztük franczia és magyar nyelven; mert az öreg úr, bár harmincz
év óta lakik Pesten s oly nagy tisztelője a magyarnak, hogy keleti
francziának nevezi, nagyon keveset beszél magyarul, neje pedig
francziául nem tud, noha ő is meg van győződve, hogy a magyar után
mindjárt a franczia a legderekabb nemzet. Elég az hozzá, hogy
dúltak-fúltak, egyik francziául, a másik magyarul, minek aztán minden
furcsasága mellett megvolt az a jó oldala, hogy nem érthetvén és nem
ingerelhetvén eléggé egymást, hamar kibékültek s az öreg úr visszakapta
pénzének felét. Különben jól éltek, szerették s becsülték egymást. Volt
is miért. Az öreg franczia becsületes, víg ember volt teljes életében,
az öreg francziáné pedig egy zsémbes áldott asszony. Így nevezte és
ismerte őket az egész Józsefváros, sőt azon túl is mindenki, a ki
leczkét vett az öreg úrtól vagy sakkozni járt hozzá, a kik közé
tartoztam egykor magam is.
Csodálatos, senki sincs itthon. Azt értem, hogy az öreg úr még nem
tudott megválni kávéházától s még jobban sakkozik vagy magasztalja
Napoleont, de a felesége, az öreg francziáné, hol van? Csak nem ment
szinházba vagy bálba? Hiszen ő nem kap a világ bolondságain s meg vagyok
győződve, hogy húsz év óta mindig otthon találta a kilencz óra, csakhogy
ne fizessen a kapusnak, mikor férje úgy is eleget fizet. Hátha meghalt?
Lehet, sőt már bizonyos. Ha ő élne, az ablakközben nem pompáznának
virágok, hanem befőttes üvegek, az eczetes üveg a kályháról nem
vándorolt volna ki a konyhába, e tiszta, fényes tükör helyett, most is a
homályos, foltokkal tarkázott trónolna a pamlag fölött, a régiek helyét
nem foglalták volna el az ugyan olcsó, de mégis új vagy legalább újságot
mutató bútorok. Úgy van, ő meghalt. Most leánya uralkodik e szobában, ki
nem csak a tisztaságot szereti, mint anyja, hanem a csínt is s talán egy
kis pompára is vágyakozik. Charlotte tehát, a virgoncz kis állat, a mint
anyja nevezte, korlátlan úr a háznál. Csodálhatni, hogy azt a sok
Napoleon-képet egy kissé meg nem dézsmálta. Bizonyosan erélyesen
megvédte őket az öreg úr. Vajjon meg fogja-e őrizni, védeni Charlotteot
is, e szebb képet minden Napoleon-képnél? Bizony félek, hogy az öreg
francziánét nem pótolja ki az öreg franczia s hiába bámulja III.
Nápoleon mély belátását, ravasz politikáját, neki bajosan lesz annyi
belátása és ravaszsága, hogy észrevegye a leányát környező veszélyeket.
Tovább nem elmélkedhettem, mert belépett Charlotte, maga előtt nógatva
az álmos szolgálót. A mint szavából kivehettem, csak a velök egy
emeleten lakó nőszabónál volt valami szabásmintáért. Pirongatta a
szolgálót, hogy addig is elalszik, nem szégyenli; megvettette vele a
másik szobában atyja ágyát, aztán feküdni küldte, maga pedig leült
varrogatni.
Nézésébe merültem, hanem megérdemelte a bámulatot is. Charlotte szép
leány volt, legszebb ismerőseim között. Kár, hogy egy pár nyugodtabb
pillantást sem vethettem reá, mert kopogtattak az ajtón s felköltötték.
Újra a Napoleon-képeket kellett néznem. Azonban csakhamar visszatért, a
házmestertől kisérve, ki egy levelet s egy csomagot hozott neki,
engedelmet kérve, hogy csak most hozza föl, bizony sok dolga volt, nem
ért rá.
Charlotte hirtelen átfutotta a levelet, alig rejthető felindulással
kérdezvén, hogy ugyan ki hozhatta. A házmester egy olyan inasforma
emberről beszélt, kiről nem tudott semmi egyéb jellemzőt megjegyezni,
mint azt, hogy dadog. Úgy látszott, hogy ez Charlottenak elég volt.
Köszönte a házmester szívességét s megnyugtatta, hogy mindent át fog
adni atyjának, mert e levél ugyan neki szól, de a csomag atyját illeti.
– Béla írta! – kiáltá kitörő örömmel a házmester távozása után – az a
dadogó inas az ő inasa, ismerem, sokszor izen tőle atyámnak, mikor
dolgai akadályozzák a társalgó leczke megtartásában. Ő írta. Hogy
elváltoztatta írását, bizony erről soha sem ismertem volna reá. De mit
is írt csak? – s itt újra el kezdé olvasni a levelet: «Fogadja a
kisasszony születésnapján emlékül ez ékszereket atyja egyik régi
barátjától, a ki ismeretlen akar maradni…»
Hangja lassan-lassan suttogásba halt, míg egészen elnémult. A heves
örömön némi lehangoltság vett erőt; zavarba jött s csak kíváncsisága
volt még élénk s öntudatlan-hevesen bontotta föl a bepecsételt csomagot
s nyitotta ki a jól bepakolt szekrénykét, melyből drága nyakláncz,
fülbevaló, karperecz s melltű csillogtak ki. Mohón, de sápadozva s
reszketve nézegetett meg mindent. Szemrehányás, lelki vád kínozhatták.
Egymással küzdő érzések közt hánykódott. Mintha szeretné felpróbálni
legalább a nyaklánczot s nem volt hozzá ereje. Könnyekre fakadt, durván
lökte félre a szekrényt s durczásan vetette magát a karszékbe.
– Ez szemtelenség! Miért küld nekem ékszert. Küldött volna egy bokrétát,
írt volna melléje egy kis levelet s írta volna alá nevét, a mint illik.
Visszaküldöm neki, levelet írok, összeszidom, megmondom atyámnak, hogy
ne adjon neki több társalgó leczkét, tiltsa ki házából. Hadd szenvedjen
vakmerőségeért, hadd boruljon sírva lábamhoz. Majd meglátom,
megbocsáthatok-e neki.
Büszkén vetette hátra fejét, mintha Béla már lábához borult volna s neki
gondolkodni kellene, hogy mit válaszoljon. Nem soká azonban úgy
látszott, hogy valamennyire lágyul iránta. Arcza szelidebb kifejezést
váltott, mélább, álmadozóbb lőn.
– Az igaz, hogy szeretem, jó, szép, csinos fiú. Nem tudom, azokban az
úrfiakban van valami, a mi nincs meg más ember fiában. Azt meg kell
adni, hogy még a csúf is csinos köztük. Szebben kötik nyakkendőjüket,
jobban áll rajtuk a ruha, jobban tudnak járni, ülni, beszélni, ha
mindjárt ostobaságot beszélnek is. Béla kitünő köztük, különösen azt
szeretem benne, hogy oly finom s oly nagy tisztelettel viseltetik
irántam, mintha én is úri hölgy volnék. Olyan szépen köszön, mikor belép
a szobába, kalapját, mikor leül is, mindig kezében tartja, nem mint ezek
a magunkfélék, kik mindjárt lecsapják oda az asztalra. S mennyi mindent
s mily kedvesen tud összebeszélni. Ezek a többi fiatalemberek, kik néha
hozzám járnak, ha egy kissé szemérmesek, csak az időről, a
Császárfürdőről s a Városligetről tudnak beszélni, a kik pedig
bátrabbak, még ingerkedni akarnak, sületlen vicczeket mondanak – a
pimaszok!… Láttam egy párszor lovagolni is, itt ablakunk alatt.
Kinéztem. Mi módosan köszönt, egészen levette kalapját, más csak alig
billenti meg, pedig nem is báró, mint az én Bélám. S mi gyöngéd édes
atyámhoz is; atyámnak kellene hozzá járni, hogy nála vagy az utczán
sétálva, egy pár órát francziául társalogjanak, a helyett a legtöbbször
ő maga jő el, sőt egy félórácskával előbb, talán, hogy el ne késsék,
talán, hogy velem fecseghessen. Azt mondja, hogy tőlem többet tanul
francziául, mint atyámtól. Bámulja, mi szépen beszélek, könyveket hoz
olvasni, pompás kötésű szép könyveket. Ő gazdag, fényes születésű s még
sem büszke. Dicséri Francziaországot, hol egyenlőség uralkodik,
magasztalja atyámmal együtt Napoleont, ki tüzértisztből lett császár,
elkergette a régi urakat s érdemes polgárokat tett herczegekké,
grófokká, bárókká… Bezzeg anyja nem olyan, mint ő. Büszke, nagyon
büszke. Nem is tudom, ezek az úri asszonyok azt hiszik, hogy nincs a
világon más asszony, csak ők, a többi mind komorna, szobalány, szolgáló;
pedig bizony rendesen rútak, csak a drága ruha és ékszer a mi rajtok
szép. Ki nem állhatom őket!… A minap is, mikor atyámmal a Városligetben
sétáltunk s találkoztunk a Béla anyjával, mily büszkén nyujtotta nekem
kezét csókra. Csak atyámért csókoltam meg, oly nagy leánynak, mint én,
már nem kellene kezet csókolnom; az lett volna az illendőség, hogy
megöleljen, aztán nem bántam volna, ha meg kellett volna is csókolnom
ránczos arczát. Ilyen hideg, büszke nő hogy lehet a Béla anyja? Nem
hiszem, hogy szeressék egymást. Fogadni mernék, hogy Béla engem százszor
jobban szeret. De hát ha szeret, miért ostobáskodik, miért küld nekem
ékszert? Hogy fogadjak el tőle ily drága ajándékot? Nem… nem… nem lehet!
Visszaküldöm még holnap, jókor reggel, a házmestertől, levelet is írok,
illemre tanítom. De hátha visszaküldi s azt mondja, hogy ő nem küldötte,
hogy tévedek, atyámnak sok tanítványa van, valaki más küldhette, neki
eszébe sem jutott. Erre nem gondoltam…
Elkedvetlenedve kelt föl helyéről. Nagyon rosszul esett neki az a
gondolat, hogy Béla nem fog lábához borulva bocsánatért esedezni, sőt
talán megbosszulja magát s kigúnyolja az ő begyeskedését. Már most mit
csináljon az ékszerrel? Így is, úgy is baj. Méregbe jött s oly heves
kézmozdulattal nyúlt az ékszerhez, mintha ki akarná dobni az ablakon. De
megsajnálta s nem ok nélkül, mert valóban Béla nem rossz izlésű ember,
oly ékszert választott, mely épen illik neki, finomat és egyszerűt, nem
feltünőt, de olyat, mely emelni fogja bájait. Nézegette, vizsgálgatta
egyenkint s nem tudott betelni nézésükkel. Különösen tetszett neki az a
szép zöld smaragd, mely hol kisebb, hol nagyobb alakban oly kedvessé és
drágává tett minden darabot. Sohasem látott ily közelről smaragdot,
sohasem volt kezében ennyi kincs, soha életében nem volt módja így
fölékíteni magát.
– Igazán keményen itéltem meg szegény Bélát – suttogta, játszva hol a
karpereczczel, hol a nyaklánczczal. Neki sincs semmi rossz szándéka. Ő
csak egy kis örömöt akart okozni nekem. Tudja, hogy bálba készülök, a
jogászbálba, hiszen ő küldette a meghívójegyet, ő negyedéves jogász,
elnöke a bálrendező-bizottságnak, ő mindenütt első. Szeretné, ha nem
csak csinosan felöltözve, hanem valóságos díszben jelennék meg, hogy
minél szebb legyek, hogy büszke lehessen reám, hogy bámuljanak az
emberek, midőn tánczolni látnak vele. Tudja azt is, hogy szegények
vagyunk. Ajándékot nyiltan nem adhatott, nem akart megsérteni, ő finom
ember, gondolta, hogy ha így titkon küldi, mint atyámnak régi barátja,
nem érezhetem magam sértve, senki sem tudja meg. Valóban magam sem
sejthettem volna, ha szolgája történetből nem dadog. De miért küldi
szolgájától? Maga, szegény, csak nem hozhatta, idegenre pedig nem
bízhatni ennyi kincset… De mi ez? – kiáltott, hirtelen a gyertyához
emelve a karpereczet – ide valami van írva, talán a nevem. Nem az… «Aime
celui qui t’aime, et sois heureuse en lui»… Szép, nagyon szép. Ezt abból
a könyvből írta ki, melyből a minap egy verset olvasott föl nekem. Mily
lelkesen olvasta, hogy kiemelte e sort! Mintha most is hallanám, látnám
s hajának rózsaillata lengene körül. Oh, édes Bélám, te sohasem
czéloztál szerelmedre, csak most vallod be s mi gyöngéden. S én mégis
vádollak. Bocsáss meg! Ime, karomra húzom karpereczedet. Mi jól áll… Hát
e fülbevalókat miért nem próbálnám föl? Ah, be fölséges, mi szép leszek
a jogászbálban?
E végszavakat már tükre előtt mondta, a fényes, tiszta, nagy tükör
előtt, mely gyönge világítás mellett is teljes szépségében sugározta
vissza alakját. Megkönnyebbülve, szabadulva az önvádtól, egészen átadta
magát a szerelem, hiúság és kiváncsiság felindulásának. Nem gondolt
semmi egyébre, csak arra, hogy szép, hogy Béla szereti s csak azzal
törődött: vajjon nem volna-e jó báli ruhájában próbálni fel az
ékszereket. Legalább azt sejtettem minden mozdulatából. A fiókból fésüt
és kefét, a szekrényből ruhát vett elő. Újonnan fésülte magát, egészen
máskép rendezte fürteit s egyszerre csak szebb, ünnepélyesb, úribb
alakot váltott, inkább kiemelkedtek halántékának körvonalai s fehér,
kerek nyakának szépsége. A báli s otthoni ruha közt csakugyan nagy
különbség van. Alig lehetett Charlottera ismerni ebben a virágkoszorús
fehér ruhában, mely most van először rajta. Erre már illik az ékszer!
Bátran letekinthet karjára, oly fehér, gömbölyű s oly szépen simul reá a
smaragdos aranykarperecz; bátran hajlonghat, a nyakláncz sárgazöldes
fénye most élénkíti, majd enyhíti nyaka és válla szikrázó fehérségét s
valami tündéri bájt kölcsönöz körvonalainak; azok a fülbevalók mi
kedvesen rezegnek, mint harmatcsöppes zöld levélkék, mintha édes
titkokat susognának neki s a melltű alatt mi örömben dobog a szív,
mintha az a melltű nem is volna egyéb, mint egy szívéből nőtt virág.
Bohó ábrándjából és öröméből a folyosón hallszó léptek verték föl. Azt