Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 04

méltóságos urat lyukba teszik, mint Marczi czigányt, száraz kenyeret és
vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál
innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod.
A faluban szintén sokat beszéltek ez eseményről. A megkezdődött vallatás
végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött
vissza s rendesen a falu házánál állott meg, a hol őket a falu szájai
még egyszer, s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban
kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát,
nem úgy, mint a méltóságos úr, a ki sokat veszekedik a biztossal és a
csendőrtiszttel; alighanem örökös tömlöczre ítélik. A másik mint
szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta mikor
orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta
elő, hogy a curialis földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig
függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri
eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy’ dűljön el a dolog –
tette hozzá kiderűlve – a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem
volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el,
megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy
mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy
szekér papirt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az
ötödik azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy
kiszabadúl, nemsokára haza jő, hijába nincs többé vármegye, az úr mégis
csak úr marad s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nem igen
talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig
azt mondta, hogy mindent, de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem.
Pedig e hír csakugyan igaz volt. Radnóthy két havi vallatás és fogság
után kezességre szabadon bocsáttatott s cselédjeivel együtt hazatért.
Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonkép nem is pöre, hanem pörei
voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől s az
úrbéri törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak, s a
kertészen elkövetett véres bántalom, mint külön bűnvádi pör indúlt
folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai
hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot levén, kétes volt
hovatartozása s épen azért az illetőség eldöntése végett följelentetett
a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta,
de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot
csakugyan Radnóthy rejtegette vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a
dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott
rejtve tartott kardját hozta falura s így bűnösebb, Kolozsvárott is
nyomozást rendelt meg. Ide járúlt még egy negyedik pör is. Az elcsapott
tiszttartó hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt
saját sérelmével is előállani; számadása alól fölmentést és kárpótlást
követelt s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval
Radnóthy nyakig úszott a pörben s helyzetét nagyon megnehezíté a
vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen s nem ismerte el
a hatóságok törvényességét, a mi aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvre
vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette
újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre
kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett
kiszabadítására, de mind hijába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei
közűl senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné,
segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben
állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához, folyamodott s fölkérte
Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon
nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb
tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a
lábbadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező
fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság
megszeppent, s most ez enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt
kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet.
– Nem lesz belőle semmi – mondá ügyvédének – majd megmutatom én, kivel
van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes bezirkereket, hogy mi
a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy soha sem
volt birtokuk. A mi az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot
meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad
elvennünk, a mit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel?
Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, a
kik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot – mindent.
S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard
nélkül nemes embert, s ha a király magához hivatna ad audiendum verbum
regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is
pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok.
Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom nem teszik ablakukba. Ha ez
sem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez,
fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet rá
költöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jött-ment
emberrel, mint egy országos impostorral. Égbe kiáltó igazságtalanság,
hallatlan gyalázat!
Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte,
hogy hagyja reá pöreit s ne elegyedjék semmibe, nem tudta
lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség- és szenvedés-fokozta
ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő
is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden
időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött s elmondá neki, a mit
eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének
köszöni. Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította
ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az
ezredesnének írt s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy
nevet.
– Nekem nem kell kegyelem – folytatta mind hevesebben – kérjen,
könyörögjön az úr magának. Ha annyira kedveli ezt az új rendszert,
álljon be bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez
az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi
ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti
az úr?
Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, boszúsan vált el tőle.
Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára és lázas tevékenységgel fogott
ügyei védelméhez. Ezenkívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s
magansérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében.
Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint
olyan, a ki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte
magát. A mit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott
el, rendszeresen és bőven akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon
dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be
hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:
– Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a
curialis földeket s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.
Ekkor aztán tűzbe jött s elmonda mindent, a mit ír s a mit még írni fog.
Ha István a postáról levelet hozott fiától, a ki már gyógyulófélben
volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, a kik Erdélybe indulásuk napját
is megírták, hirtelen átfutotta s csak azt mondá: – Oh ezek a gyermekek
nem is tudják, mennyit kinlódom értök! – Ha vendég vetődött hozzá,
bocsánatot kért tőle és szobájába vonult, mert sok dolga van, nagy pörei
vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját,
elfojtott évődését örökös és kitartó harag váltotta föl. Járt alá és föl
szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyülési
jegyzőkönyveket, beszélt magában s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét
papirra öntötte s midőn bepecsételte, czímezte s a postára küldötte,
enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl: – No meglássuk, mit
tudnak mondani erre!
Egy pár hét mulva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy
írjon a hivatalos német nyelven, valamely ügyvéd signálása alatt;
egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s
meghagyatott, hogy a 8/12 krajczárig pontosan kiszámított birságot
executió terhe alatt fizesse be, a mint ezt az újabb törvények rendelik.
– Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diætán hozták, melyik
közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket – kiáltott öklével
a válaszra csapva s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának,
folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai
olvasásába merült, s valahányszor kedvencz helyeit olvasta, fölriadva
mormolta:
– Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják,
hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis épen azt kívánják. Jól tudják, hogy
ügyvéd nem ír alá ilyesmit s épen erre akarnak szorítani. Ho hó! Nem
addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök
ügyvédem, úgy is kedveli őket, azokhoz folyamodom, a kik nekik
parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz. Még jobban
és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd
szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország
valódi állapotját.
Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak
s még felét sem írta le annak, a mit akart. Mindent oda írt a mi szívén
feküdt és sok olyant, a mi szorosan nem tartozott a dologra, de szíve
legmélyéből buzgott föl. Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták
viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza
földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét,
veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket
írt össze arról, hogy mikép kell rendezni az ország ügyeit, s
visszaállítani a régi rendet. Elpanaszolta a személyén ejtett sérelmet,
s bebizonyítni törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb
támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egy pár ívet
áldozott, előszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és francziát,
a melyekben azt ősei villogtatták.
Sokszor emlegette, hogy harmincz évig szolgálta a megyét s alispánsága
alatt jobban folyt minden, mint most s felényibe sem kerűlt. Védte a
megyei rendszert s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a
_Corpus Juris_t, Verbőczyt, az _Approbata és Compilata Constitutió_t, a
_Pragmatica Sanctió_t, az 1791-iki törvényeket s Anonymustól kezdve
rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet,
meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy
olyasmi ne legyen bennök, a miért a magyar törvények szerint
megpörölhetnék. Oly erős szenvedélylyel csüngött a multon, hogy föl nem
foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, a melyben csak az volt való,
hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.
Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: külön ben is kopott ruhája úgy
állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja
és szakála még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon
dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem
adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s
Istvánt is csak reggel fölkelésekor, estve lefekvésekor szidta meg néha.
Egészen irataiba merűlt; egy szép nyári délután még azt sem vette észre,
hogy udvarháza előtt kocsi áll meg s a Bécsből megérkezett ezredesné és
leánya szobájába lépnek.
– Ejnye csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? – sipított az
ezredesné, egy idős száraz asszony, a kinek hosszú vendégfürtei igen jól
összehangzottak kissé festett arczával; aztán föltette szemüvegét s oly
bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot.
Radnóthy megfordult és föltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát
nézte, hoszszasan nézte és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és
elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában,
érzéketlen arczczal s útias pongyolájában is czifrán és tetszelgőn.
Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves
lyányát, a ki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s tele csevegte
fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a
vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott
atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arcz, hosszú ősz haj és
szakál oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit
csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen
megzavarta, s a helyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólitotta meg,
hol németül, hol francziául kérdezve tőle: Vajon mi lelte szegény papát?
Az apa előtt még idegenebbé tette a lyányt ez idegen nyelvű csevegés.
Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult s azt sem tudta mit tesz,
ölébe vonta lyányát s elkezdte simogatni.
– Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele
beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért? Lásd miattatok vénültem
meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgoztam éjjel-nappal… Erzsike,
kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból,
olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már!
– Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? – mondá az ezredesné – olyan
mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát. Ez nem illik
egy jónevű és előkelő nemes emberhez. Um Gottes Willen, miért nem
vágatja le azt a nagy szakált? Legalább borotváltassa be az állánál, a
hogy’ most viseli minden úri ember.
– Nem hosszabb az a szakál, mint a sógorasszony nagy bolond vuklija, azt
sem ártana levágni – csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy
kiöntheti reá mérgét.
– Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök,
megteszem a nagy útat Bécsből – így fogadni! Minden követ megmozdítok
kiszabadításáért, öt hosszú levelet irok – így fogadni, hálátlan –
fakadt ki sírva az ezredesné s félájultan rogyott a karszékbe, mikor
aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s francziára fordítá a
beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény
fejének a hang is.
– Hallgasson édes papa, hallgasson, ne boszantsa a jó nagynénit. Nem
látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! – szólott közbe
Erzsi, szemrehányón tekintve atyjára s kifejtőzve karjai közül, hogy az
ezredesné ápolására siessen.
– Hát a gyermek leczkézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre
tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt?
Ezért jöttél haza? Te, te, te!… – kiáltá Radnóthy fölugorva székéről s
még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete
kutyájára nem lép, a mely oly csunyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen
volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.
– Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat – sikoltá az ezredesné.
– Papa, az Istenért, ne rugdalja szegény Figarót! – esengett Erzsi
sírva.
– Ember, mit csinálsz? – ismétlé nagy páthoszszal az ezredesné.
– Megbolondulok! – fuldoklott Radnóthy.
A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta
Radnóthy lábát, a ki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven
sikoltozott, németül a kutyához, francziául Erzsihez, magyarul
Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné
cselédei ijedve rohantak be s velök együtt Maros, a házi komondor, a
mely pártul fogta gazdáját s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos
pokoli lárma keletkezett, a melyben senki sem tudott szóhoz jutni s
mindenik kapott legalább egy oldaldöfést.

V.
E jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái
örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn
otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az
ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta
Elisabethet – a hogy’ az ezredesné nevezte Erzsit – komédiásnő ruhákban
látta maga előtt, többször boszankodott a világ fölfordulásán, a mióta
sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában.
Most már nemcsak a kertészszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle
pörölnie, hanem két nővel s egy kis kutyával is.
Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy
nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást önkénytelen,
akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye
Radnóthyt Erzsi férjhez adására Kahlenberger kapitányhoz, a ki ugyan még
forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a
cautió letétele okoz egy kis nehézséget, a melyet Radnóthynak kellene
lefizetni. S im utazása czélját sehogy sem képes előhozni, mert bármiről
beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, a mi igen rossz bevezetés ily
kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette
magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rá tekintett is haragos
arczára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig épen nem tudta
elszánni magát, hogy máskép öltözködjék, fölhagyjon a német csevegéssel
s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni
velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a boszúság. Az ezredesné
mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házi
gazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben
lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az
ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette,
lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő
megindulással, az ország állapotján épen nem búsult s az asztal fölött
legtöbbet arról beszélt, mi ujság Bécsben s mindent elmondott, mit
kedves lapja, a _Fremdenblatt_, legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig
öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott
a ház gondjaiban való részvételre, a helyett érzékeny német regények
olvasásával töltötte az időt vagy Saphir _Wilde Rosen_jei mellett
ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá,
hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lyányával, de az épen
fölbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdé, hogy a
börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta,
s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy minden nap
megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában
tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most
már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna
németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt
hitte, hogy róla beszélnek, a mikor nem is beszéltek róla, azért néha
szörnyen rájok mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s
kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott.
István egy párszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét,
mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek
összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket s
egész grófnőt játszik. Mindennap történt valami olyas, a mire az
ezredesné közel volt az ájuláshoz, Erzsi sírt és Radnóthy szitokra
fakadt.
E miatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi
erélylyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen
volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt
az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként
minden erdélyi nemes ember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt
belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűléseknek
tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok czifra szónoklatot és
fölterjesztést, betyároknak a kardos juratusokat, vén bolondoknak a
tisztes táblabirákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte
az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle
több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné
ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, a ki már tíz év óta
nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, a ki saját udvarházában mer
ilyeket beszélni, leányát, a ki elég istentelen nénjének fogni pártját.
Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent s midőn még sem
szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat s
földhöz vágta az Erzsi _Wilde Rosen_jeit, az ezredesné
_Fremdenblatt_ját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok
istentelenséget; ő nem olvas mostani ujságot, se németet, se magyart,
mind hazugságot és ostobaságot írnak s ha ide kapna vagy egy
szerkesztőt, bár soha sem volt kegyetlen ember, Isten úgyse’ lehúzatná s
huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az
ezredesné természetesen elsikoltotta magát s még aznap el akart utazni,
– de azért ott maradt harmad napra is.
Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész
bécsi leányt nevelt belőle s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már
anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért s
otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak
nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, a kit akármely
tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi betyár erdélyi úrfi
számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelytt temesse el
magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is
szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert,
soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr
kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az
asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse,
megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös
hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a franczia és német csevegést,
különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit,
megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után s úgy elfelejtse
Kahlenbergert, mintha soha sem is született volna, különben kitekeri a
nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és
migraine-t kapott, Erzsi beteggé sírta magát s Radnóthy fölrúgta a
ráugató Figarót.
Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az
egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert
Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába s csak
irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás,
mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában.
Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben
akkor mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott.
Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalább is
vagyonán. Majd minden család magába vonult és sebeit kötözgette.
A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánynyal
temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a
két mulatni vágyó nőt. Ide járult még, hogy, bár gyöngédebb változatban,
mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, a mit Radnóthy beszélt,
vitatkoztak is egy keveset s némely helyt az elváláskor épen hidegséget
tapasztaltak. Találkozott oly táblabiró is, a ki az ezredesnét nagyon
gyanús szemmel nézte s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy
másik épen kémnek hitte, a ki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék
érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész
társaság, a midőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily
szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele.
Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága
ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé
idegenszerű s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogy’ is ne, midőn egy
kapitány az udvarlója. Egyszóval nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az
ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen
Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a
természet szépségében, a melyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy
búskomor szeszélyeit, a melyeket napról-napra tűrhetetlenebbeknek
tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir _Wilde
Rosen_jeit és sóhajtani Kahlenberger után.
– Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok,
mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám,
nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt
igérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a
néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő – és még sem jő…
Ah, jól mondja Saphir:
Nicht beglückter Lieb’ ist eigen,
Schweigend lieben, liebend schweigen?
– Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger épen úgy szeret
téged, mint engemet boldogult férjem. Épen abban az ezredben szolgál.
Mein theurer Carl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor
voltam úgy, hogy
Der unbeglückten Lieb’
Nichts als die Träne blieb!
s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utána
mentem. Hogy’ dobogott szívem, mind azt dobogta:
Doch hab’ ich noch ein Vaterland,
Ein zweites, theures gefunden,
Sein Herz ist jetzt mein Vaterland,
Woran ich wurzelnd bin gebunden.
Ach ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála
jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is épen úgy
szenvedtem, mint te, s épen oly boldog voltam, mint te lészsz.
[: Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal
boldogtalanabb vagyok, mint édes néném!]
Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról,
boldogtalanságról. Az ezredesné vígasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő
csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri
ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi
Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja
akkor sem egyezik belé, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai
részt. A megvígasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta,
fölvidult, de minthogy nagyon bele jött már a boldogtalanságba, azért
mégis egész nap sóhajtozott és szavalta Saphir kétségbeesett verseit.
Szerencsére nagy boldogtalanságában épen nem hervadt, folyvást jó
egészségnek örvendett s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan
szerelem, mint kedvencz költőjeét.
A mit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült. Kahlenberger megérkezett.
Nem kellett szabadságot kérnie; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába
rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magán
kívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egy pár régi
barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és
leányaikat is, a kiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok
is bemutattatá magát az ezredesnénél.
Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné
rendezett, csinosított s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem
varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott s
panaszolt a kolozsvári szabókra, a kik elrontják pompás kelméit. A
vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét,
Kahlenberger pedig épen _Siebenbürgens Perle_nek nevezte Erzsit, mire az
ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos _Schöngeist_. Most
nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egy párszor estélyt is adtak.
Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egy pár zenészt és tánczoltak
reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok
örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a
rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet s a zaj
siketen hangzott végig a csendes udvaron.
Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi
kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében
fekvő zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt s rendesen
haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével
alkuba bocsátkozzék, a ki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret
minden fordulása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak
vett jószág s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkítja meg.
Csak Erzsi szenved kárt, de annak ő maga az oka, mert miatta szaporodtak