Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 14

ifjú szenvedélyek angyalával alkura lép.
Ti nem tudjátok, mi a szinésznek a taps. Az, a mi a kártyásnak a mámoros
izgatottság, ingerlő hevület, rettentő felindulás, a mely a játék
gyászos asztalához lánczolja; a mi a hadvezérnek a csata, a haldoklók
jajai, s az élők tomboló diadaléneke; a mi a bor, zene, és élvsóvár nők
nevető hangja annak, a ki élni, élvezni akar, nehány napban egy egész
életet. Istene, álma, ördöge, kedvese, költészete. A pályabér, a melyért
küzd, a melyet megnyerve megvet, s elvesztve nem kiván élni; a varázsos
balzsamcsepp, a mely egész fájdalomtengert megédesít; egyetlen és egész
dicsősége, mert nem költő, szobrász vagy képíró, hogy a jelen hálátlan
gúnyait feledtessék a jövendő koszorúi – legalább a síron. Ő nehány
évhez, egy városhoz, egy házhoz van kötve. Azontúl senki sem emlékszik
reá, azon kívül alig tudják, hogy él. A közönségnek, melyet majd imádnia
kell, majd megvetnie, királya, egyszersmind rabszolgája. Ritkán emelheti
magához, többször hajlik lába alá. Oh, hányszor kell lemondani
eszméiről, meggyalázni lángeszét, hogy el ne veszítse ez ingatag kegyet,
e szeszélyes jutalmat, hogy érezhesse azt a felindulást, mámort, mely
élteti, fenntartja, bódítja, megemészti.
A második felvonásban még inkább tombolt a sokaság, s egy virágbokréta
repült lábamhoz. Furcsa, bolond történet ez, de reám száz kritikus
dicséreténél lelkesítőbben hatott. A szinpadtól alig tíz lépésnyi
távolságra egy szende, ártatlan leányka ült. Egész előadás alatt a
legnagyobb figyelemmel csüngött a szinpadon. Némely félelmes perczeimben
könnyei adták vissza bátorságomat, tapsai lelkesítettek. Ő volt az is,
ki művészetem, vagy Moor Károly szenvedéseitől meghatva, virágbokrétáját
majdnem öntudatlan a szinpadra dobta. E bokrétát most is szívemen
hordom, mint őt magát szivemben. Szegény szende, ártatlan leányka. Csak
szárnyai hiányzottak, hogy égbe repüljön. Angyal volt ő, de Byron égből
földre szállt angyalai közül. Homlokán mennyei fénykör, a melyet
Istentől nyert, szivében bűn, a melyet a Kainok maradékaitól tanult.
Hah, a szép asszony, a csalfa asszony! Miért szerettem én úgy? Mért
félek most tőle? Éjfélenként eljön hozzám, fejér éji ruhában, zilált
hajjal, s kezét összekulcsolva sír: ölj meg holnap, hagyj még ma élni.
Ilyenkor megmozdul szivemen a bokréta, szúr, mint a tövis, fojt, mint a
mérges növények illata… Vegyétek el a gyertya hamvát. A szellemek
sötétet szeretnek, futnak a világosságtól. Így van megírva, valamelyik
szerepemben… Adjatok bort, mert elfáradtam, mert félek, mert reszketek.
Hol is hagytam csak el? Úgy… Ebből nagy história, roppant zaj
kerekedett. Az anyák reá s anyjára támadtak, hogy elhárítsák azt a
gyanut, mintha a bokrétát leányaik hajították volna. Ki volt az? Nem
szégyelli! Egész közönség szeme láttára! Én Istenem, mily romlott a
mostani világ! hangzott mindenfelől. Az anyák sápítoztak, a leányok
sugdostak, a férfiak nevettek, – szóval: a közönség játszott, s mi nézők
lettünk.
Alig áll helyre a csend, alig hevülök újra szerepembe, s ime, újabb
intermezzo! Legkedveltebb jelenetemet játszom, s a düh legmagasb pontján
kiáltva: «Bosszú, bosszú, bosszú, oh meggyalázott, megszentségtelenített
öreg, így tépem szét örökre a testvéri köteléket!» egyszersmind a
vállamra szélesen kihajló galléromhoz kapok, hogy utasításom szerint
széttépjem. Ekkor az igazgató a szinfalak mögül reám kiált: – Nehogy
elszaggassa! a nótáriusné tensasszonytól kértük kölcsön, nehogy
elszaggassa, megfizeti. – Én elvesztém lélekjelenlétem, merőn, szótlan
nézek körül, – a közönség zúgni kezd s már-már a bukás pontján állok,
midőn a szende, ártatlan leánykára esik szemem. Nem tudom, mosolygott-e,
sírt-e, intett-e, – csak azt tudom, hogy Amáliának képzeltem, ki
megérdemli, hogy folytassam az átkozódást és széttépjem a nótáriusné
gallérját. A közönség tapsolni kezd, győzelmem kétségtelen. Többi
jeleneteim még jobban sikerülnek. Számtalanszor megtapsolnak, kihívnak.
Társaim irigy szemmel néznek; Eliza egy második csókkal szentel
művészszé; Bodáki pedig, kinek különben nem egészen tetszett e roppant
dicsőség, méltósággal így nyilatkozik: – Hat év mulva remélheted, hogy
talán még engem is meg fogsz közelítni.
Nem soká hires ember lettem! Ismert az egész város, beszélt rólam a
vármegye. Igaz, azon túl azt sem tudta a világ, hogy élek-e; de hát én
tudtam-e róla? Miért is tudtam volna? A nélkül is nagy férfiú lehettem,
hisz erre úgy sem kell egyéb, mint sokat hinni magunkról, mert mindig
találkoznak emberek, kik ezt épen úgy elhiszik, sőt még jobban. Büszke
is voltam ám! Az hittem, hogy az utczán minden ember engem néz, a
társaságokban csak rólam beszélnek. Volt is okom rá. Hívtak ide, hívtak
oda, most ebédre, majd bálba. Mennyi bók, mennyi szerelmes pillantás!
Húsz szeretőm is lehetett volna! Hát még mennyi ajándékot kaptam ismert
és ismeretlen kézből. Félre vágtam a kalapom, s vígan énekeltem: Az ég
alatt a föld szinén, nincs oly derék legény, mint én. Mind e mellett a
nők iránt érzéketlen maradtam. Hadd epedjenek, majd inkább tapsolnak;
hadd maradjak távol tőlök, annál több idejök marad koszorúkat fűzni.
Szép, fényes élet volt ez, mint a szivárvány, mint a páva farka. Kár,
igen kár, hogy oly kevés ideig tartott. Jól mondják, hogy az ember élete
hasonlít a vadász álmához, ki verőfényes napon alszik el és zivatarban
ébred! Miért is szeretem én jobban a művészetet, mint egy becsületes
komédiáshoz illik?
Elfáradtam a dicsőségtől, meguntam a zajt. Modorom szerényebb, lelkem
büszkébb lőn. Később a büszkeség is fájdalomba veszett; elégedetlen
voltam magammal. Ez idő óta többször fölkerestem a magányt, a
természetet. Az alkony óráiban újra meglepett az álmodozás, eljöttek
látományaim, épen oly ingerlően, épen oly bodítón, mint hajdan. De az
ébredés kínosabb volt. A könnyek most nem enyhítettek, hanem égettek, a
fejemnél nyíló koszorú megalázott, a patakzúgás bosszantott, a vén
sziklák gúnyosabban nézlek le rám, s mögülök ördögien hangzott: vajjon
oly nagy művész vagy-e te Dávid, mint magad hiszed?
Nem volt többé nyugalmam; oh a szinpad kínpaddá vált. Utáltam magamat,
mert kontár vagyok, gyűlöltem a közönséget, mert ostoba. A legzajosb
tapsviharban is éreztem, hogy ha a költő jelen volna, lekorbácsolna a
szinpadról, a műértő pedig ezt kiáltaná: menj szántani, fiam szántani
menj! Egyik leghiresb magyar szinész játéka épen kétségbe ejtett. Ez
átutazóban egy pár vendégszerepben lépett föl társaságunknál. Szép
alakja, mozgékony arcza, s nagy terjedelmű hangja volt, de én leginkább
azt bámultam benne, hogy minden magyar szinész között leginkább tudta
játékában egyesíteni úgy a fönségest, mint a nevetségest, az egyéniesen
jellemzővel. Vizsgálni kezdettem magamat őszintén, kérlelhetetlenül, s
minden nap újabb gyötrelmeket termett. Ha ittas szerepet játszottam,
valamelyik tagom mindig józan volt: mint Romeo, csak hangommal voltam
szerelmes; Brutus helyett Petur bánt személyesítettem; ó- vagy jelen-kor
mindegy volt nekem, épen úgy, mint a szalmás kunyhó, vagy szalon.
Mindegyikben szavaltam, dühöngtem, a mint Bodáki megtanított. Ezek után
mihamar észre kellett vennem, hogy egyetlen egyént sem tudok ábrázolni.
Minden szerelmest, hőst, ármánykodót egykép játszom. E modort még
szörnyebbé teszi a nagy pathos, mely nélkül lélekzeni sem tudok, a soha
sem nyugvó arczjáték, melyet megtapsol a karzat, az édeskésen szerelmes
és mesterkélten hősies mozdulatok, a melyekben a nőknek kedve telik.
Sirtam, kétségbeestem, majd reméltem s az akadályok új erőt öntöttek
belém. Figyeltem az emberekre, vizsgáltam az életet, tanulmányoztam
Shakspere-t. Oh mi mást olvastam ki most soraiból, mint hajdan, mikor
nehány merész kép, vagy szenvedélyes kitörés, egy-két hatásos jelenet
volt minden, a mi megkapott. Megnyilatkozott előttem a szenvedély
változatos természetessége, a jellemrajz mesteri ereje s a tragikai és
komikai küzdelem nagyszerű költészete; kezdettem sejteni, mi a drámai
művészet Behatoltam a különböző jellemek titkaiba, felfogtam a typus és
egyén lényegét, s mindkettőben az alapvázlat főbb pontjait, a vegyület
alkatrészeit, a fejlődés fokozatait, a melyekbe a hang, arczjáték és
taglejtés ezer árnyalatával kell elevenséget, életet lehelni a
szinésznek, s mintegy újra teremtenie a költő gondolatát. Azonban
eszméimnek nem tudtam alakot adni. Olyan voltam, mint a rejtezött, ki
lát, hall, eszmél s tagjait nem mozdíthatja. Ki old fel ez átok alól?
kiáltoztam sokszor elkeseredve; összetörtem tükrömet, mely előtt napokig
próbálgattam valamely jellemet, s benne mégis mindig csak magamat
láttam. Csupán az a gondolat vigasztalt: sokat tudok már, mert nem tudok
semmit; nem soká mindent fogok tudni, mert feledni kezdem, a mit ezelőtt
tudtam.
Így telt el egy év; ez alatt társaságunk bebarangolt egy pár vármegyét,
s télre újra visszatért abba a kis városba, a melyben először fölléptem.
De nem csak a magány termett kínokat, a közönség is megtette a magáét,
pályatársaim sem voltak fösvények. Mert több mérséklettel és
müvésziebben játszottam, ritkán fogadtak tapssal. Hiába kerestem
szememmel a szende, ártatlan leánykát is. Szokott helye már hetek óta
üres. Sehol egyetlen résztvevő arcz, egyetlen könny, egyetlen sóhaj!
Ezer gúny, ezer baj, ezer ármány mindenütt. Bodáki úr, mióta a közönség
kegyében hátra toltam, ellenségemmé lőn, s tán elcsap, ha jó remény
fejében már azelőtt el nem adósít. Így még néhány hónapot kellett
lejátszanom. Örökségem, anyám ötszáz forintja, rég elfogyott; részint
elpazaltam, részint elcsalták tőlem. Elszökhettem volna ugyan, de buta
eszemhez soha sem férhetett az az elv, hogy a mi más embernél bűn,
művésznél genialitás. Eliza tensasszony, a kinek szerelmét nem
viszonozhattam, a rég kiszabadult Romeóval fáradatlanul üldöz. Az egész
személyzet, le az utolsó szinházi szolgáig, bosszantásomra esküszik.
Csak a kis súgó fogja pártomat, ki társaságunkban rendesen az ellenzéket
alkotta. A becsületes, a jó ember! Neki sem szenvedélye, sem hiúsága.
Néhány pohár borban s egy-két jó barát körében leli minden örömét.
Szinésznek pályatársai közül különben is csak a súgó lehet barátja.
Nekem ő jó barátom – áldja meg az Isten! – jó barátom volt! Szerepeimen
kívül még azt is híven megsúgta, hogy jó lesz összébb húzni magamat, nem
reggeliznem, nem vacsorálnom, mert csak így fizethetem ki egy pár hónap
alatt adósságomat s mehetek vele együtt egy nagyobb társasághoz, hova
meghítták, s hol nekem is helyet szerez. Megfogadtam tanácsát. Böjtöltem
és tanultam, s ezt jó minden kezdő szinésznek megtanulni.
Szállásban egy tudákos csizmadiánál voltam, ki először mint atyamester,
másodszor, mint egyházfi nem a közönséges csizmadiák közé tartozott;
gyakran járt szinházba, nagy pártfogója volt társaságunknak. Engem
különösen szeretett: s ha vitéz, derék, becsületes embert személyesíték,
másnap meghívott ebédre és a tisztelet minden nemével elhalmozott.
Egyszer valami rossz német drámát adtunk, s nekem egy szörnyű gazember
szerepét kelle játszanom. Jó szeszélyben voltam, s a közönségnek egy kis
mulatságot kívántam szerezni. Borzasztó rút arczczal s öltözetben
jelentem meg. Túloztam, a mint csak lehetett. A közönség egész
magánkívül volt. A karzat szidott, a földszint átkozott, a nők nem
mertek reám nézni. Ha! ha! ha! – Az istentelen! A gonosz! Ki hinné róla,
hisz szelid embernek látszott! sóhajtá a lágyszívű közönség. Tapsról
persze szó sem volt, mert az ily szerepeket játszó köszönje meg, ha meg
nem hajigálják; de a nagyszerű hatás, a művészet varázshatalma, – mint
mondaná Bodáki; de az én fölséges mulatságom és ez az együgyű kisvárosi
közönség!
Másnap az én csizmadiám fontos képpel beáll hozzám és így szól:
– Uram!
– Állok szolgálatjára.
– Álljon az ördögnek, minthogy úgy is van.
Elbámulok, ő folytatja:
– Én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok.
– Egyszersmind csizmadia.
– Hát Böhm Jakab, ama vallásalapító, nem volt-e csizmadia? hát – hogy
városunkból se menjek ki – papunk nem csizmadia fia? Bizony mondom, nem
is komédiásokból telnek ki a belső emberek.
Itt elhallgatott s a többi fontos okokat arczával fejezte ki.
– Ámbátor én eddig az urat becsültem, mindazonáltal igen rosszul tettem.
Ki a gazembereket úgy játszsza, mint az úr, az otthon sem lehet
becsületes ember. Ennélfogva, mivelhogy én istenfélő, virtusszerető,
belső ember vagyok; tehátlan házamban sem lakhatik olyan, a ki nem az:
azért keressen az úr más szállást.
– Jól van, jól – mondám nevetve – egyébiránt: ne sutor ultra crepidam.
Elindultam szállást keresni. Csakhamar egy ház kapuján e feliratot
olvastam: itt szállás van kiadó. Valami iskolás gyermek alája firkálta
volt: ki kiveszi, nagy bohó. A gyermeknek igaza van. Bolond valék. Talán
nem is a gyermek írta azt oda, hanem a sors titkos keze. – Mindegy!
elég, hogy bolond valék. Mindjárt meglátjátok, miért. Különösen te
csaplárleány, figyelj, téged érdekel leginkább: szerelemhistória.
A ház, hol szállást fogadtam, egy özvegyasszonyé volt, a ki valaha szép
lehetett, s modoráról itélve, még most is szépnek tartja magát. Nem
sokat törődtem se ezzel, se egyéb körülményeivel. Beköltöztem szobámba s
tovább bőjtöltem, tovább tanultam. Egy szép tavaszi reggel korábban
felköltött a madarak éneke, mint máskor. Fölnyitottam az ablakot, hogy
jőjjön be a friss lég, s kikönyökölvén, elmerengtem a hajnal sugarán,
mely a szomorúfűz lombjain oly résztvevő, oly szelid fénynyel remegett,
mintha bánatát akarná enyhíteni. Enyhe fényt, résztvevő sugárt szomjuz
az én lelkem is. Oh! a midőn kétségtől kínzatva, küzdelmeimben
kimerülve, összerogyok tükröm előtt; oh, a midőn állapotom gyalázatán
sirva, önszenvedélyemtől gúnyolva, a közönség zajában alfáradva, hideg
nyoszolyámra hajtom fejemet: hol a kéz, mely letörölje szememről a bánat
könnyét, homlokomról az utczák sarát, lelkemről a hő izgalmak
nyugtalanságát? Űrt érzek szívemben, s fáj, hogy a művészet cultusa nem
tudja betölteni. Határzatlan vágy, édesbús sejtelem nyugtalanít.
Egyedül, elhagyatva érzem magamat. Ifjúságom rideg napjait egyetlen
örömsugár sem deríti fel, egyetlen édes emlék sem koszorúzza. Némely
szerepemből képeket sző az ábránd, s az álmatlan éjeken könnyező szemem
elébe tartja. Esengek, mint a szomjú föld, hervadok, mint a hévütött
virág. Vajjon ama felhő, mely láthatáromon képződik, mit rejt?
Szélvészes záport, vagy szellős permeteget, sujtó villámot, vagy
mosolygó szivárványt? – Szerelem! szerelem! susogtam öntudatlan.
Ablakom csinos kertre nyílott. Csak most veszem észre, hogy tőlem alig
nehány lépésnyire egy leány virágokat öntöz. Nem a házi asszony, mert ő
nem ily karcsú, nem ily fiatal. Mily bájosan hajlong! Bár arczát
láthatnám! Ekkor a leány, mintha gondolatomat sejtette volna, felém
fordul, majd hirtelen, távolabb virágágyakhoz szalad, s eltűnik a kert
fái közt. Én is, mint szemérmes gyerek, elkapom magam az ablaktól.
Ő az, az ártatlan, szende leányka, a ki bokrétát hajított nekem! Hogy
tudhattam ennyire elfeledni? Nem csoda, épen nem csoda, hisz hetek óta
nem látom már a szinházban! Mégis, hogy tudtam feledni? Ily szende
arczot, ily tündéri termetet, ily ártatlan szemeket lehet-e feledni? Én
ostoba! De ki ő?… Később, kérdezősködéseim után megtudtam, hogy
háziasszonyom leánya, s hosszas betegeskedéséből nem rég üdült föl.
Ez esemény fölvert fásultságomból s életemnek új színt kölcsönzött. Még
nem voltam szerelmes, csak az érzést szerettem, a mely gyönyörrel
töltött el; a felindulást, a melyre rég sovárgok, magát a a szerelmet, a
melyről annyit álmadoztam; szobám remetéje, s a kert őre lettem. E
kertben termett az a koszorú, mely a művészt jutalmazta; itt virul az a
másik is, mely az ifjút fogja boldogítni. Lebocsátott függönyömön
nyílást vágtam, s azon át, tőle látatlanul, figyeltem jövetelére,
ellestem minden mozdulatát. Tudtam, melyik virágágyat öntözi előbb, minő
virágokból köt bokrétát, melyik fa alatt pihen, mikor áll meg a kerten
átfolyó patak partján, hogy nézze magát tükrében s felfúván orczáját,
nevessen visszatükröződő torzképén, s tapsoljon kis kezével. Fehér
ruhájában mint vadgalamb rebbent föl a parti virágok s magas fűszálak
közül; majd a házeresz alatt megállva, mint együgyű pásztorleány,
játékos hangon hivta a galambokat buzaszemeire; majd versenyt csattogott
a madarakkal, hogy csengett belé a lég; majd kis gyermekként bejövő
anyja elébe futott, s enyelgő tréfákkal csevegte körül.
E napok voltak életem legszebb napjai, teliek örömmel, titokkal,
költészettel. Újjá születtem. Miként szivembe életkedv, úgy szállott
művészetembe, mi eddig hiányzott, élet, elevenség, egyszerűség,
emelkedettség. Megnyílt az érzések kristálytiszta forrása, lehullottak
az eszmék koporsófödelei. Tavasz szívemben, tavasz lelkemben, élet
szobámban, élet a szinpadon. Boldog ember voltam. Szobám függönyei
mellől a szinpad függönyei közé léptem, s mindenütt – a kertben, a
földszinten – őt láttam. Ott lebegő fehér ruha, vidám dal, mosolygó
arcz, itt tapsoló kis fehér keztyű, a tetszés jelei közt megingó
kalaptoll, a felindulás drága könnyei; s ha fárasztó szerepeim után néha
későn ébredtem, ablakomban virágbokréta, hasonló ahhoz, a mely első
föllépésemkor lábamhoz hullott. Vajjon a művészt illeti-e, vagy a hő
szívű ifjat? Tán épen mindkettőt. Vajjon érti-e a virágnyelvet? Hisz e
bokrétában babérlevél és rózsa van együtt.
_Romeo és Juliát_ adtuk. Életemben most voltam először elégült magammal.
Mily szép a világos és mély művészi önérzet. Nyugodt boldogság,
megtisztult lelkesültség, szűzies öndicsőülés. Mennyivel többet ér, mint
a taps és koszorúk zajos, szennyes mámora. Oh, ha inkább szeretnők a
művészetet, mint a közönséget, ha kevésbbé volnánk hiúk, s több lenne
büszkeségünk! Csöndes, tiszta gyönyörben lépdeltem haza a kihalt
utczákon. Világos volt az éj, fénylett a hold, ragyogtak a csillagok.
Eszembe jutott a mai darab második felvonásának második jelenete.
Szerepem néhány sora lebbent el ajkamról, s öntudatlan a kertben
találtam magamat, hova eddig soha sem mertem belépni. Valami vonzott
mint beljebb, beljebb ahhoz a fához, hol a szende, ártatlan leányka
szokott megpihenni. Egyszer csak föltekintek s im előttem áll. Ha ekkor
mint Julia, azt kérdi: ki vezetett ide? tán Romeóval felelek… a
szerelem. De ő ijedten fölsikoltott.
– Bocsánat… nem akartam… megijesztém.
– Inkább ön bocsásson meg, hogy minden ok nélkül úgy megijedtem.
Mondani akartam valamit, de nem juthattam szóhoz. Más szinész eddig
szerelmes szerepeinek legszebb helyeit szavalta volna el. Én
elfogultságomban csak Romeo szavaira emlékeztem: igen merész vagyok, ő
nem szólhat velem.
– Szép idő van – mondám később.
– Nagyon szép.
– A csillagok oly fényesen ragyognak.
– Én épen választék közülök. Nézze ön, azt a fényest, mely most épen
fejünk fölött ragyog.
– Az esthajnal-csillag. Én a mellette levőt választanám, ha
választhatnék. Mindig eszembe juttatná e szép éjet, e szép órát.
A leány nem felelt. Én megijedve bátorságomon, kettőt hátra léptem.
– Nemde, szép virágaim vannak?
– Oh, szépek, kivált a liliomok.
– Az a tiszta szív jelképe. Nekem a rózsák is tetszenek.
– Az a szerelmet, s ha babérlevél is van mellette: szerelmet és
dicsőséget jelent.
A leány elpirult, jól láttam a holdfénynél. Én újra megijedtem, s
indulni akartam. Ő marasztott. Helyet foglaltam tehát egy gyeppadon, de
tőle távol egy pár lépésnyire.
Oly tiszta idő volt, hogy az Istent lehetett látni az égben; oly
csöndesség, hogy az angyalok éneke lehallatszott. Az égbe néztünk,
hallgattunk, s éreztünk annyit, oly mélyen, hogy nem tudtunk szólani.
Oh boldog, boldog éj! Csak attól félek, hogy mivel éj van, álom az
egész, hizelgőbb, édesb, mintsem való lehetne.
Majd a lány megszólalt. Beszélt a szinházról, a mai darabról, rólam,
önmagáról, virágairól, madarairól s mit tudom én még, miről. Én keveset
szólottam. Az ámulat varázskört vont körülem, honnan nem szállhatott ki
lelkem, se szó, se sóhaj szárnyain. Egy gyöngygyé nem alakulható, egy
megtört könnyben olvadt föl mindkettő. Oh, ha egy virrasztó angyal
fölfogva a könnyet, mennybe viszi, talán Isten, örömében, hogy boldog
embert láthat, megszán s álomba szenderít, mély álomba, melyet a
balgatag ember halálnak nevez.
Az éj már messze haladt. – A lenyugodni akaró anya leányát kiáltozta. A
leány felszökik s jó éjt kíván. Én nem mozdultam, vártam, hogy visszajő,
mint Julia s még egyszer jó éjt kíván. Később szobámba léptem s
lenyugodtam, de nem tudtam elaludni. Nem szenvedély, nem lángoló vágy
tartott ébren, hanem egy nyugodt, néma boldogság Majd lassú álom kezdett
szememre szállani. A függönyön átszűrődő holdfény gyöngén arczomra
világít, – egy közel bokron a csalogány föl-fölcsattog szakadozva,
álmadón. A holdfény és csalogánydal álmaimhoz vegyül. Az lelkemre
képeket rajzol, ez szívem legtitkosabb húrjain átrezg. Mintha æolhárfa
zendülne, mintha tündérország kapuja nyílnék.
Elaludtam.

V.
Bodáki keressen magának más szinészt, a közönség más bolondot,
háziasszonyom más leányt. Kocsis hajts sebesebben, hadd vaduljanak meg a
lovak, szikrázzék a patkó, dobogjon a föld, repüljön a kocsi. Hanem te
szelid galamb, ne félj, borulj keblemre s aludjál. Az égen mindjárt
kiderülnek választott csillagaink, a földön két barát őrködik fölöttünk:
a fekete súgó és a fekete éj. Átkozhatsz megrabolt anya! nem félek az
átoktól, megszoktam már, s akár milliók átkát hordozom e millióktól
irigyelhető áldásért.
A szende, ártatlan leánykát elszöktettem.
Oh, ő hamar felfogta s még hamarább megtanulta a szerelmes Julia
szerepét s Lorenzo áldása nélkül is karjaim közé hanyatlott, szendén,
ártatlanul, mint áldozatra szánt bárány, mosolyogva, reszketve, mint Io,
midőn a felhő csókját érzé. Mit nevetsz oly kétértelműen, te
csaplárleány! Ne hidd, hogy én is oly ember voltam, mint a te első
kedvesed, ki meglehet, szeretett, de nem becsült. Én szerettem,
tiszteltem s még gondolatban sem vétkeztem ellene: imádtam őt. Hah, én
őrült! Bálványt alkottam belőle s sanyargattam magamat dicsőítésére. Már
öreg vagyok, idő előtt megvénített a bú, kihűtötte szívem a csalódás,
megfagyasztotta vérem a nyomor; de ha most még egyszer elém lebegne
hullámos kebelével, mely, hogy megtörjék, nyugtalanul mintegy partot
keres – reám emelné könnyes szemét, melyben szemérem és vágy küzdenek, –
kebelemre temetné arczát, mely pirul és csókért sóvárog, – körülfogna
reszkető karjaival, melyeknek már csak ölelni van erejök: oh, érzem, még
egyszer megifjulnék, és többé – nem kimélném. Szilajon, dobzódó hévvel
szorítnám magamhoz, letépném homloka liliomát, kiszívnám ajkimmal édes
ifjú lelkét, s midőn egy hosszú óra alatt megutáltam, eldobnám magamtól,
mint egy kifacsart czitromot, s ha utánam rohanván, kiáltaná: add vissza
ártatlanságom, nyugalmam, fiatalságom kincseit, vagy vedd le rólam a
gyalázatot, a lélekvádat, a világ gúnyjait: hangos hahotával kaczagnék
föl, hogy csődüljön össze az utczanép és szégyenítse meg hazugságaiban.
A harmadik éjjel már közeledtünk Kassához, hová szándékoztunk. Kornélia
– igen, Kornélia, nem nevezem többé szende, ártatlan leánynak, – átok
rá, hogy valaha annak hittem! – tehát Kornélia keblemre hajtva fejét,
csöndesen aludt. Karjaim közé tartottam, köpenyemmel takartam,
lehelletemmel melengettem. A kocsis egy szomorú népdalt énekelt; a
fekete súgó pipázott, nézte a holdat, s elmélkedett. Én alvó kedvesem
arczvonásain merengtem, s jövőnkről álmadoztam. Majd hirtelen egy
gondolattól megkapatva, rákiáltok a fekete súgóra:
– Súgó, te bölcs ember vagy: súgd meg: hihetni-e a szerelemben? Te rég
ismered már a szinpadot, súgd meg: lehet-e a szinésznő hű és jó feleség?
– A szinésznő csak szeretőnek való. Hű és jó feleség, – minő gondolat!
Dávid, ezt mások előtt ne mondd, mert kikaczagnak. Egyébiránt, mi
bölcsességemet illeti, az Jago szerepében van megirva s körülbelől ide
megy ki: nincs oly ostoba és rút nő, ki épen úgy ki ne rugjon, mint a
szép és okos.
– Ostoba vagy.
– S te szerelmes.
E szóváltás közben Kornélia fölébredvén, csevegni és enyelegni kezdett.
Én komoly maradtam a min ő csodálkozott, s elbúsulta magát. Ekkor
elmondám neki, hogy már nem messze a város, s közelg az elhatározó
percz. Kérdém: elszánta-e magát valósággal a szinésznői pályára, s
pillanatnyi lobbanat, vagy erős szenvedély költötte-e föl benne e
gondolatot? Gondolja meg jól. Még van idő. Ha átlépte a küszöböt, többé
vissza nem léphet. A közvélemény, a nagy világ bosszús cherubként űzi
vissza a szinpadra, s a szinpad megízlelt varázsa, mint az első embert a
bűn, örökre megrészegíti, elbűvöli. Aztán lefestettem a szinpad
nyomorát, mely nagy, örvényeit, melyek szédítők, nehézségeit, melyek
számtalanok. Elmondám, hogy szinésznőre nézve mindez kétszerte nagyobb,
szédítőbb, számtalanabb – kivált Magyarországon. A szinésznő előtt zárva
majd minden jobb társaság, s mégis az egész világé. Minden, ki megfizeti
a belépti díjt, számot tart nem csak művészetére, hanem szívére is. Ő
többé nem önmagáé már, hanem a közönségé, a szeszélyes, a gyáva, a
kegyetlen közönségé. Ma a nőnek tapsol, holnap a szinésznőt fütyüli ki;
most a nő kegyéért eseng, majd a szinésznőn bosszulja meg magát. Előbb
megkoszorúzza, mint a régiek az áldozatot, aztán megöli boldogságát,
becsületét. Elrabolja ifjúsága tavaszát s az élet telén kidobja a
zivataros éjbe. És ez mind nem elég! A szinésznő – fájdalom! – kivételes
lény, s gyalázat – külön szempont alá esik. Hozzá mindenki más modorral,
gondolattal, igénynyel közeledik, mint rendszerint becsületes férfiú
becsületes nőhöz. Sebeit koszorúval hiszik elfödözhetni, boldogság
helyett dicsőséggel fizetik ki. S minő keserű gúny! Merészeljen erényes
lenni, rágalmazzák, gyűlölik; legyen kaczér, könnyelmű, kigúnyolják,
megvetik. Ha még e mellett a tehetséget a vágygyal, a művészet szerelmét
a hiúsággal téveszti össze s egy eltépett élet árán még dicsőséget sem
vehet, mihamar össze kell rogynia a csalódások súlya alatt. Előtte
gúnyos közönség, mögötte fájó emlékek; csak egyetlen rövid szerepe
marad, melynek végén e zárjel közti utasítás áll: megőrül vagy
meggyilkolja magát. – Kértem, ne legyen szinésznő, maradjon nőm. Hadd
szenvedjek, küzdjek egyedül, vigasztalódjunk, enyhüljünk ketten. Tegyen
boldoggá, úgy is életemnek csak fele enyém, másikat a közönségnek adtam
el. A terhet, a mely reám nehezül, ketten elbírhatjuk, de kettőnkének
hol a harmadik váll. Maradj keblemen – esengék átölelve, – ne dobd magad
a közönség, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönség karjaiba.
Kornélia sirni kezdett, aztán rám emelvén könnyes szemét, így szólott:
– Látom, te nem szeretsz már, meguntál. Egykor magad bátorítál s most
lebeszélsz. Így fogod meghazudtolni szerelmi vallomásod is, mert e kettő
elválhatatlan. Emlékezzél csak az eltünt szép napokra. Én benned a
művészetet s a művészetben téged szerettelek. Kettőtökért hagytam el
anyámat, meg virágaimat, meg mindent. Te nem szeretsz már, bizonyosan
tudom. Kétségbe vonod tehetségemet is. Igen, én ostoba liba vagyok, s
tán rútabb Eliza tensasszonynál. Erényemben is kételkedel. Igen, én
kaczér vagyok, elszöktem veled. Ez minden bűnöm. De mindent tűrnék, csak
ne untál volna meg. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom.
Itt elcsuklott szava. Én mély fájdalomba merülve néztem magam elébe, míg
a súgó gúnyosan tekintett felém, a mi lelkem fenekéig hatott. Ekkor
Kornélia mellém csúszott, átölelt, letörölte könnyeimet s azon az édes
hangon, melylyel első szerelmi vallomásomra felelt, suttogni, enyelegni
kezdett. Mit tudom én, mit? E sátánnő megbűvölt, elvette eszemet.
Nyomorult valék, mint egy rabszolga, szánandó, mint egy tébolyodott.
Az igazgató – egy mosolygó képű csinos ember, kihez ajánlva voltunk,
nagy örömmel fogadott. Hamar szerződtünk. Én megköszöntem jóindulatát és
nejét egyszersmind megkértem, hogy Kornéliát vegye magához szállásba.
Elmondám neki egész titkomat, hogy szeretem, hogy nőül veszem, mihelyt a
szükséges iratok kezemben lesznek; addig véde, őre, tanítója, testvére,
atyja akarok lenni. Az igazgatóné beleegyezett, min aztán férje jobban
örült nálam. A derék ember, gondolám.
A társaság, melynek tagjává lettünk, az állandó társaságok legjelesbike
volt. Igaz, itt sem volt még ekkor a szinésznő nagysád, a férfiak közül
is csak a nemes embert hítták tensúrnak; igaz, finomabb alakban itt is