Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész - 11

De az _Ibolya_ új évi első száma mellett akarja szétküldeni. Már
életrajzom kész, a minap maga a szerkesztő olvasta föl nekem. Eh mit
bánom! Csúffá csak nem tehetem magam másodszor is. Egy hónap nem sok,
addig a ruhát is kigondolom, soványabb és karcsúbb is leszek. Hadd
várjon az _Ibolya_, úgy is az egész arczkép az én költségemen fog
megjelenni. De a szerkesztő előfizetőket vár tőle; szegény ember,
mennyit fut-fárad, a nemzetiség, az irodalom, a művészet, a haza
érdekében. Inkább előfizetek száz példányra, de magamat csúffá nem
tehetem, hiú nem vagyok, megvetem a kaczér asszonyokat, de egy költőnő
arczképe csak nem lehet költőietlen; költészete szellemét kell
kifejeznie. Nem, ma a világért sem rajzoltatom le magam…
Becsengette az inast, elküldötte a képíróhoz tudtára adni, hogy ma nem
fog ülni neki, csak a jövő hónapban, majd megizeni mikor; aztán az
íróasztala előtti karszékbe vetette magát hanyagon, elfáradva s
elmélázott.
– Jaj, hogy elfáradtam! – sóhajtá egy pár pillantást vetve a kis tükörbe
– a sok írás, házi gond s ez a sietős arczkép!… Oh, ha ilyenkor egy
enyhe kéz simítaná meg forró homlokom, s egy gyöngéd hang susogná:
«Barátnőm, te szenvedsz!» Hiú vágy. Elkapott levél vagyok, melyet
szélvész hajt sivatagokon át, bujdosó csillag, mely társára nem talál,
szerencsétlen asszony, kinek szenvedéseiről kell dalolnia, míg szíve meg
nem reped. Oh ha föltalálhatnám eszményképemet, egy férfiút, ki szellemi
vágyakkal szeret, titkon, szenvedve, önfeláldozón, ki kisér látatlanúl,
mint védangyalom s egyetlen fájdalma könnyem, egyetlen boldogsága
mosolyom: oh akkor mily örömest tűrném a súlyos házigondokat, zsarnok
férjemet, költői pályám keserűségeit, mily boldog volnék, tudnám, hogy
dobog egy szív, mely engem megért!
Ah nem ért meg ez a világ,
Meg nem érthet engemet!
Még sokáig beszélt boldogtalanságáról, melyhez nincs fogható, a
társadalom zsarnokságáról, mely megigázta a nőt, a férfiak
nyomorúltságáról, kik nem tudnak szeretni, a tömegről, mely tapsaival
üldözi, a dicsőség hideg fényéről, mely nem melegíti a szívet s több
ezekhez hasonló költői themákról, melyeket, azt hiszem, rímbe is fog
szedni. De bizony szóról-szóra nagyon bajos volna elmondanom, mert mint
az elfáradt vadász a mormoló patak mellett, lassan-lassan csöndes
szúnyadásba merültem.

VI.
Mintegy másfél óráig szúnyadhattam s épen azért csodálatosnak tetszett
előttem, hogy ébredtemkor is tükre előtt állt Árpádina. Mi ez? Talán
csak nem ment el az esze, hogy menyasszonynak öltözve rajzoltassa le
magát! Ki lehet az, a ki öltözteti? Nem szobaleány, nagyon is úri
asszony, mintha ismerném hangjáról. Mindkettő háttal levén felém
fordulva, egyik arczát sem láthattam, azért fölkelve a pamlagról,
lábujjhegyen feléjök közeledtem.
Ah ez a tükör nem az íróasztal, hanem az öltözőasztal fölött sugárzik,
ez a szoba is egészen más! Többé nem Árpádinánál vagyok. A menyasszony
Etelka, a ki pedig öltözteti, anyja, a híres orvosné, ki leányát
báróknak, grófoknak, herczegeknek szánta. Beh kár, hogy a derék
orvostudor még akkor meghalt, midőn Etelka alig volt tizenkét éves; beh
kár, hogy annyi vagyont hagyott hátra, a mennyiből Pesten öt-hat évig
valóságos nagyúri életet lehet élni; beh kár, hogy mint híres orvosnak
annyi úri ismeretsége volt, hogy az orvosné azt hitte, félig-meddig ő is
az aristocratiához tartozik. Férje halála után mindent elkövetett, hogy
egészen is oda tartozzék. Nagy házat tartott, bőven költött, utánozta az
aristocratiát. Leányát úgy neveltette, hogy beilljék akár herczegnőnek
is. S valóban Etelka, ha születésére nem is, de öltözékére,
műveltségére, szokásaira, szépségére, modorára nézve egész herczegi nő
volt. Hogy többet ne említsek, oly szépen és jól lovagolt, a hogy
polgári hölgy még soha Magyarországon. A fiatal urak bele bolondultak.
Hogy is ne? Egy szép hölgy és egy szép ló, a fiatal urak e két eszménye
egészen egyesültek Etelkában, midőn a Városligetben tüzes paripája hátán
tova lebegett a fasorok közt. Járt is a házhoz majd minden fiatal úr, ki
a jó társaságban némi szerepet játszott. A bálokban, lóversenyen,
szinházban mindenütt megkülönböztették Etelkát. A nők irígykedtek, a
férfiak bosszankodtak, az orvos régi barátjai pedig épen szemrehányást
tettek az anyának. Szóval a város majd minden körében csak ez ujdonsült
grófnőkről folyt a pletyka. Az orvosné keveset hajtott reá, boldog volt,
s boldogsága teljességéből csak az hiányzott, hogy őket a nagyúri
estélyekbe és bálokba is meghívják. Fájdalom, ez nem történt meg. Egész
nagyszerű pályájok alatt nem vihették többre, minthogy egy öreg gróf,
kinek az orvos megmentette volt életét, hálából mindig szívesen látta
őket kisebb, úgyszólva, csak az atyafiság tagjaiból álló estélyein s egy
párszor jószágaira is meghítta látogatóba. De azért az orvosné nem
hagyott föl a reménynyel, idővel többre vihetni szerencséjét, azt pedig
szentül hitte, hogy valamelyik ifjú báró, gróf, vagy főnemes, kik
házukhoz járnak s már onnan kitoltak mindennemű canaille-t, el fogja
venni leányát; épen azért kíváncsi voltam: betölt-e vágyok s Etelka
bárónak, grófnak vagy épen herczegnek menyasszonya-e? A gazdag ruházat
arra mutatott, de a kedvetlen arcz mást sejtetett.
– Miért vagy oly kedvetlen, édes leányom, hiszen az elébb még elég jó
kedved volt? – kérdé az anya, mintegy gondolatomat tolmácsolva, aztán
föltette rá az utolsó darab ékszert is.
– Oh anyám, még talán visszaküldhetnők a gyűrűt – sóhajtá Etelka
önkénytelenül, mintegy bánva, hogy szól, mintha maga sem hinné
lehetőségét annak, a mit mondott.
– Ugyan, édes leányom, mit gondolsz?
– Nem tudom, de minél inkább közeledik a percz, annál jobban gyűlölöm
Izidort s az a gondolat, hogy egy pár óra múlva neje leszek, beteggé
tesz, megöl.
– Hiszen tudod, magam sem kedvelem, – mondá az anya szintén
elkedvetlenedve – nincs születése, csak kocsigyártó fia, az igaz, hogy
most igen gazdag bankár, de mégsem úriember, nem is ifjú, aztán nagyon
unalmas, atyafisága pedig épen kiállhatatlan. Senkisem sajnál úgy, édes
leányom, mint én, jobban is gyűlölöm őt náladnál. Istenem, ha
meggondolom, hogy te, a ki olyan szép, úri, királyi vagy, egy bankár
neje lészsz – jaj elfut a méreg és szeretném letörni Izidor karját,
melylyel az oltárhoz vezet; de mit csináljak, édes leányom, ha lelkemet
teszem is ki, ha megölöm is magamat, mit csináljak? Egy pár hét alatt
csőd alá jutunk, nem lesz semmink. Isten látja lelkemet, magamra nem
költöttem semmit, rád költöttem, édes lyányom, apád egész vagyonát, hogy
szerencsés, boldog lehess. Tehetek-e róla, hogy azok a gyáva mágnások,
kik halálosan szerelmesek beléd, apjok, anyjok, vagy nagybátyjok miatt
nem mernek szakítani a családi előitélettel? De nem is foghatom meg,
miért ne illenél te hozzájok születésre nézve is? Atyád régi nemes
családból való, régibből, mint a minő az övék, hiszen szegény boldogult
nagybátyám mondotta volt, hogy Albert báró őse csak ügyvéd volt, csak a
Mária Terézia idejében kapott elébb nemességet, aztán báróságot, Jenő
gróf őse pedig közkatonából lett tábornok és gróf a burkus háború
idejében. No bizony van miért büszkélkedni. De mit tehetek róla, édes
leányom, tönkre jutottunk, csak nem mehetünk koldulni. Tudod-e mit
teszen: nem lesz mit ennünk.
Ezzel az anya sírni kezdett, s leányára borúlt. Etelka nem tett
ellenvetést, hallgatott, s megcsókolta anyját, mit ez csöndesülésnek,
sőt belenyugvásnak vevén, félig felderülve, fölemelkedett és szörnyen
sajnálkodott, hogy reáborulásával kissé rendetlenségbe hozta leánya
öltözékét.
– Mindjárt helyrehozom, így ni… most már semmi sem hiányzik, csak a
menyasszonyi koszorú, fél óra mulva az is itt lesz. Jaj beh jól fog
állani! Nem hiszem, hogy valaha szebb menyasszony lett volna Pesten. Így
ni, ne búsulj édes leányom, légy vidám. Ha jól meggondoljuk, nem is
olyan nagy szerencsétlenség egész férjhez meneteled. A legjobb és
legokosabb, a mit tehetünk. Izidor gazdag, bizony nem ifjú már, talán
nem is él sokáig; szép, fiatal és gazdag özvegy lehetsz, édes leányom.
Aztán, ha nem élhetnél vele, ha el kellene válnotok is, van annak okos
módja, majd eligazítom én, csak bízd reám… Ejnye be illik neked ez az
ékszer!… Azt meg kell adni Izidornak, jó ízlése van, magam sem
válogathattam volna ki számodra szebb és drágább ékszert. Bútorzata,
kocsija mind drága, választékos. Csak magatartásán, beszédén,
környezetén vehetni észre, hogy nem úriember, nem jó társaságban
növekedett. Azt is szeretem benne, hogy nem kímél semmi költséget, csak
hogy kielégíthesse igényeidet. Valóságos jó férj lesz belőle. Ha majd a
mágnások látni fogják fényes háztartástokat, hogy fognak bosszankodni;
bizony némelyiknek felényi jövedelme sincs, mint Izidornak. Hanem, édes
leányom, most már mennem kell, nagyon sok dolgom van, soha sem volt
annyi. Mindjárt jönnek a vendégek. Menyasszonyi koszorúdat tüstént
behozom, mihelyt megérkezik. Én teszem föl fejedre, én akarom először
látni, mily szép vagy menyasszonynak. Isten veled, édes leányom! Légy
vidám.
Etelka most is hallgatott, csak egy pillantást vetett távozó anyja után,
de ebben aztán eddig elnyomott felindulása egész erővel tört ki. Volt e
pillantásban vád, megvetés és harag, de mindenik fájdalomba veszve.
Mintha most érezné először igazán és mélyen, hogy anyja tette
szerencsétlenné, mintha fájna, hogy anyját nem becsülheti, vádolnia kell
azt az egyetlen lényt, a ki egyedül szerette a világon, ha nem okosan
is.
Oly kellemetlen hatott reám e jelenet. Gyermeket szülővel, szülőt
gyermekkel, testvért testvérrel, mint ellenfélt, látni szemben,
gyűlölet, harag vagy megvetés felindulásai közt, már természetlenségénél
fogva is föllázasztja érzelmeinket. S még is Etelka iránt, e kellemetlen
benyomások között, ébredt szívemben valami olyas, a mit részvétnek
nevezhetek. Eddig csak a kíváncsiság részvétével viseltettem iránta,
szemcsöveztem a szinházban hideg, büszke arczát, bámultam öltözékét,
szép termetét, lovaglását, s ha néha valamelyik társaságban hozzám
leereszkedni méltóztatott, feleltem oly közönyösen, mintha nem is a
főváros egyik leghíresebb szépségével beszélnék. Most szántam, s azt
hiszem, hogy velem együtt szánta volna az a sok nő is, kik úgy
irigyelték sorsát, melyben nem volt semmi irígylésreméltó, kik most is
irígylik tőle a gazdag vőlegényt, ki annyira szerencsétlenné teszi. A
szerencsétlenségben mindig van valami, a mi engesztel, nemcsak azért,
mert a szenvedés mindig rokonszenvet kelt, még ha megérdemelt is, hanem
mert a szenvedőben majd mindig fölkelt egy-egy szúnyadó nemesb érzelmet.
Etelka talán most volt legjobb egész életében. A csapások alatt
meglágyúlt kemény szíve mélyebben kezdett érezni. Nem tisztelte többé
anyját, sőt megvetette s mégis volt benne iránta annyi kegyelet, hogy
mindezt ki ne mutassa; mélyen meg volt sebezve hiúsága, de e fájdalomnál
egy sokkal élesebbet érzett, érezte azt, hogy alig van nyomorúbb lény,
mint egy nő, ki szerelem nélkül megy férjhez, legfeljebb csak az a férfi
nyomorúbb, ki ezt tudja vagy sejti s mégis nőül veszi.
De nem csak én szántam Etelkát, hanem tükre is; ez pedig mindig
hízelgett hiúságának, táplálta reményeit s most nevetnie kellene
szerencsétlenségén, mint a hogy a hízelgők és csábítók szoktak. Azonban
a jó tükör épen nem nevetett, sőt a mint úrnője öltözőasztalánál ülve
maradt és elgondolkozott, igyekezett együtt érezni vele s minél
fájdalmasabban adni vissza arczát, mint a jó képíró, ki nem csak másol,
hanem eszményítve, lelkéből is tesz hozzá valamit. Annyi sajnálattal
rajzolta le szép szemét, a mely sírni szeretne, s ma mégis oly sokat
kell mosolyognia, finom és bájos arczát, a mely akkor
legkétségbeesettebb, méltóságos termetét, karcsú derekát, a melyet ma
egy gyűlölt férfi fog átölelni, pompás, gazdag ruháját, a mely fényes
gyászpompaként övedzi halálra sebzett szivét, szóvat mindazt, a mi rajta
bús és szép volt, hogy Etelka ijedten fordult el tőle, a karosszék
hátára hajtotta fejét s a földre nézett. De a tükör ott is folyvást
rajzolgatta. Most mélábban emelte ki vonásait, kevesebb fájdalommal, de
több bánattal s némi alig észrevehető gúnynyal ajkai körül. Tudta, hogy
úrnője a multakra emlékszik, s ki ismerte ezt jobban nálánál.
Hány estélyre, bálra készült előtte, mennyit fecsegett anyjával, néha
össze is zördült, hogy melyik ruhát válassza. Akár előszámlálja is
legszebb ruháit, hiszen mindeniket ő tanácsolta, hagyta helyben, sőt
arra a páratlan lovagló öltönyre is ő biztatta s vele együtt mosolygott,
midőn ebben legbájosb volt minden ruhái közt. S nem csak öltözéke
történetét tudta ő, hanem szívének titkait is; jól emlékezett, hogy
midőn Etelka egyszer haza jött a lovaglásból, mely kipirult arczczal
állott meg előtte, mennyivel hosszabban nézte magát benne, mint máskor s
mily boldogan sóhajtotta: Jenő! E nevet most is elsóhajtja, de minő
különbség akkor és most! Ő, a tükör, azt legjobban tudja, érzi, épen
azért mélyen elkomorult s egész búskomolyságát elöntötte az újonnan
lerajzolt képen.
– Oh Jenő! – kiálta Etelka, mintha nem birhatná már némán gondolatai
súlyát – még csak egy órám van hátra, ha te meg nem mentesz, örökre
elvesztem. Mindenből azt kelle hinnem, hogy szeretsz. Vártalak sokáig,
te késtél, négy hónapja már, hogy nem láttalak. Oh ne vess meg! Lehet,
hogy először a grófot szerettem benned, hiú, léha nő voltam, de most
szerencsétlen vagyok, lehet hogy nem voltam érdemes szerelmedre, de
Isten a bizonyságom, hogy szeretlek, jobban, mint a hogy te volnál
képes. Dobd el czímedet, vagyonodat, jőj magad, ragadj ki innen, ments
meg. Mi örömest elfeledném érted és veled a nagy világ minden hiú
örömét, mi boldog lennék karjaid között, elfeledve, a tömeg közé
vegyülve, az élet ezer apró bajával küzdve, mint akármelyik utolsó
polgárnő. Oh Jenő, csak érted, másért senkiért!
E kitörés megenyhítette s arcza szelídebb kifejezést vőn. A jó tükör
örvendett rajta, hogy némi méla örömtől áthatottan sugározhatja vissza
arczát. Mintha Etelka e sötét órában néhány perczre egy idylli jelenetet
álmodnék át, távol a nagy világ zajától, lemondva mindenről, de boldogan
Jenő karjai között, ki többé nem gróf, hanem egyszerű polgár, ki egész
nap családjáért dolgozik s egész lelkéből szereti nejét. S vajon ki
tudja, nem vonult-e át lelkén e kép? A halálra itélt nem reméli-e egész
végperczéig, hogy kegyelmet nyer? S ha egyszer már kétségbeestünk,
semmiben sem hiszünk, nem természetes-e, hogy pillanatokra jól esik
hinnünk a lehetetlenben?
Azonban ez ábrándkép hamar szétfoszolhatott, s Jenő polgári alakját
hamar háttérbe tolta a deli aristocrata, legalább Etelka, mintha előtte
állana, egész szenvedélylyel szórta ellene vádjait.
– Szégyen, gyalázat! Oh Jenő, mily lovagiatlan voltál, kitüntettél
mindenütt, kisértél lovaglásomban, udvaroltál nekem s örömest tűrted, ha
a világ azt beszélte, hogy szeretsz és szeretlek. Mindennapos voltál
házunknál, nélkülem nem volt egy jó órád, bókkal, gyöngédséggel
halmoztál el s jogos reményeket ébresztettél bennem. Igaz, nem omlottál
lábamhoz szerelmedet megvallani, nem igérted, hogy nőül vészsz, de
minden szónál, igéretnél többet beszélt arczod, szemed, tetted s a
felőlünk való hír, melyet nem igyekeztél még jókori visszavonulásoddal
megczáfolni. S neked mindez szórakozás, mulatság volt. Untad magad és
szükséged volt valamivel szellemibb felindulásra, mint a minő a
lóverseny és vadászat. Mert divatban voltam, szükséged volt szerelmemre,
mint a legutolsó divat szerinti ruhára. Nem becsültél többre, mint
gyémántos tűdet; ékszered voltam, oh hisz elég szép voltam ahhoz!
Gyalázat! Oh Jenő, te sokkal bűnösebb vagy mint én. Én csak asszony
vagyok, te férfiú, én csak magamat tettem szerencsétlenné s nem mást is,
én csak nagyravágyó, hiú, fényűző voltam, de te nyomorult vagy. Oh
Istenem, ha szeretni tudnám Izidort, ha mondhatnám, hogy megvetlek Jenő,
mert megutáltalak, mert egy becsületes férfiúhoz megyek nőül, kit
szeretni tanultam; oh ha mint nőt meglátogatva lábamhoz borulnál, ha a
büszke gróf az egyszerű bankárt megtisztelné házi-barátságával, hogy
elcsábítsa nejét: mily megvető gúnynyal tipornálak össze, hogy kaczagnék
ostoba arczkifejezéseden, a mint csodálkozol, hogy a ki egykor annyira
szerelmes volt beléd, most nem akar szeretőddé válni. Oh Isten! add hogy
szeressem Izidort, engedd élveznem a boszúnak csak egyetlen pillanatát s
vedd el életemet.
A tükör egy pár pillanatra megelevenedett Etelka villámló szemétől,
kihivó arczától, fölmagasodó termetétől. De mindez nem tartott soká, a
tükörnek ismét szomorú arczot, megtört alakot kellett rajzolnia, a mint
visszahanyatlik székére.
– S én akarnék büszke, boldog lenni, én mernék bosszút állani? – Én? oh
Istenem! a legtehetetlenebb, legnyomorultabb lény a világon, ki hogy a
koldulás elől meneküljön, eladja szívét a többet igérőnek. Akármelyik
koldusasszony megszégyenít, mert az legalább nem rabszolganő, csak
szenvedő szerencsétlen, ki más alamizsnájából él ugyan, de nem alázza le
magát a hazugság- és képmutatásig. Méltán gyűlöl a világ, méltán vetsz
meg Jenő; te ha megcsaltál is, becsületesebb vagy, soha sem adtad el
magadat. Ime Etelka szerelmét megvásárolja a bankár, mint a börzepapirt;
ime Etelka ma hazudni fog az oltárnál; ime Etelka arra számít, hogy
férje már nem ifjú, nem sokára meghal, s így ő hamar gazdag özvegy
lehet, a ki majd kénye kedvére fog élni; ime Etelkának nincs annyi
lelkiereje és becsületérzése, mint az utolsó konyhaszolgálónak, a kit ha
nagyon megsért a szakácsnő, odahagyja a házat, világgá bujdosik s nem
fél, hogy meghal éhen. De hát én miért féljek az éhhaláltól, nincs-e két
kezem, nem tudok-e dolgozni? Inkább varróleány, szolgáló leszek, mint
Izidor neje. Úgy… úgy… Etelka nem adja el magát, nem fog hazudni az
oltárnál, nem lesi férje halálát s megszégyeníti rágalmazóit. Oh
Istenem! erősíts meg jó szándékomban, eltűrök mindent, csak ments meg
Izidortól. Nem… nem… soha sem leszek neje. El veletek csalfa
ragyogványok, letéplek gyémántos ékszer, – oh e szabad lehelet, mely
most keblemet emeli, ez éltető tűz, mely ereimben forr, ez édes
megelégedés, mely lelkemen elárad, minden örömnél többet ér, melyet csak
valaha nyujtottál nekem hívságos világ!
Az öltöző-asztalra dobta ékszereit s úgy örült a jó tükörrel együtt
kiderült arczának. Valóban Etelka most volt legszebb egész életében.
Szemében most sem hiányzott a büszkeség, de ez egészen másnemű büszkeség
volt, mint a melylyel lovaglási és báli diadalairól hajdan haza szokott
volt térni. Némi erkölcsi fönség egészen megnemesítette. Vidámságában is
a gondolatlan pajzán kifejezést a bánat és öröm vegyületének ama csendes
derültsége váltotta fel, melyet csak az erős küzdelem utáni önérző
nyugalom kölcsönözhet. Azonban ma se Etelkának, se tükrének nem volt meg
az a szerencséje, hogy sokáig örülhessenek egy-egy derültebb
felindulásnak. Alig határozta el Etelka, hogy nem lesz Izidor neje, már
megijedt e nagy lépés következményeitől. Kétségek kínozták és sivár
gondolatokba mélyedve könyökölt öltözőasztalára.
Vajon miről gondolkozhatott? Arról, miről igen sokan gondolkoznak az
életben s rendesen oly sikerrel, mint talán Etelka fog. Ki ne ismert
volna közülünk büszke fiatal embert, ki nagy tehetséggel, politikai erős
meggyőződéssel lépett a világba, de szerette a fényűzést, élveket, nem
tudott lemondani rólok, adósságba merült s midőn tolláért vagy
szónoklatáért drága bért igértek, nagy felindulások között határozta el,
hogy visszautasítja, bármi történjék, oly jól érezte magát, egy
szabadságdalt dúdolva feküdt le, mégis aztán egy pár nap mulva félve
gondolt a nyomorra, és elgondolkozott, mint Etelka. Miért mondjak több
példát? Mindnyájan ismerjük a viszonyok kényszerűségét, a melyeket ha
egyszer elfogadtunk, ragadtatunk általok vagy ha ellenök akarunk állani,
ki akarjuk vas karjaikból szakítni magunkat, több kell hozzá, mint egy
izgatott pillanat felbuzdulása, oly erkölcsi erő, melyet nem egy nap
alatt szerezhetni meg s nem egy pár olcsó sóhaj és könny árán.
Etelka is talán a varróleányra gondolt, ki néha nálok is dolgozott, ki
jó reggeltől késő estig varrt, mégis alig tudott annyit szerezni, hogy
vak anyjával együtt eltengődjék s utoljára is a kórházban halt meg.
Eszébe juthatott a szolgáló is, a kinek oly kevés bére van s a kit a
kapu között a kocsis, ha lehet, mindig megölel, midőn a kútról vizet
hoz, pedig szegény leány eleget szabadkozik, sőt néha nyakon is önti
kelletlen udvarlóját. Oh, hogy álhatná ki ezt Etelka! Nem is hiszem,
hogy komolyan gondolkozzék róla. Más egyébről gondolkozhatott, hozzá
illőbb életmódról, de a mint arczáról látszik, nem sok vígasztaló volt
gondolataiban. Talán leczkét adhatna zongorából, rajzból, franczia
nyelvből növendék leányoknak. Csak az a baj, hogy egész Pest ismeri őt,
mint úrhölgyet. Hogyan léphetné át mint tanítónő a polgárnők küszöbét, a
kiket eddig lenézett; hogyan forduljon az aristocratia hölgyeihez, a
kikkel eddig vetélkedett? Nem… nem… Pestet itt kell hagynia és örökre.
Talán külföldön szerezhetné meg kenyerét. De hogy vigye oda anyját, a ki
Pesten kívül nem tudna megélni? S vajon akár itthon, akár külföldön
szerezhetne-e annyit, a melyből ketten tisztességesen megéljenek? Ő még
megélne, de anyját hogyan foszsza meg megszokott kényelmétől? Sok
lehetőséget elképzelhetett, de mindenütt a szükség, szegénység, nyomor
képei inthettek feléje, hogy leforrázzák lelkesülését, kihűtsék szivét.
S mint olyan, ki mindig bőségben élt, kétszeresen iszonyúbbnak gondolta
azt, a mit nem ismert. Gyönge idegeit szörnyű látományok izgathatták.
Látta a terhes munkát, melyhez nem szokott, a megaláztatást, a melyet
nem tűrhet, a szennyet, a melytől undorodik. S anyja alakja is ott
állhatott, láthatta a mint elájul, mert nem utczai és szegényes szobába
költöztek, a mint átkozódik, mert nem járhat kocsin, a mint éhezik, mert
oly ételekhez kell ülnie, melyeket egy rongyos szolgáló főzött.
– Oh! vége… vége mindennek, ments meg Izidor a nyomortól, tied vagyok! –
kiáltá zokogva s oda borult tükre aljára s keserves könnyekkel áldozott
hiúsága oltárán, a mely sok ideig csak mosolyainak és diadalainak volt
tanuja.
Az ajtó felől léptek hallatszottak. – Etelka hirtelen felugrott, bezárta
az ajtót, hogy senki se lephesse meg könnyei közt.
– Édes leányom! – hangzott kívülről – megérkezett mennyasszonyi
koszorúd. Izidor is már várakozik reád a szalonban, sok vendégünk van.
De miért zártad be? Nyisd ki! Talán rosszul vagy.
– Nem, csak a ruhámmal történt egy kis baj, le kellett vetnem, mindjárt
kész vagyok.
Ezzel felkapta az asztalról ékszereit, magára rakta, egy kis finom
kendővel letörölte könnyeit, rendbe hozta öltözékét s igyekezett mosolyt
hazudni arczára. A szegény jó tükör úgy megijedt úrnőjétől, ilyen
mosolyt soha sem látott rajta, s épen azért igyekezett szebben
visszaadni. S csakugyan egy kis megerőltetés után az ő segitségével
sikerült is Etelkának visszakapni régi arczát. Szemében újra büszkeség
égett, arcza gondatlan vidám lőn, csak az ajkai körüli rángás mutatta,
hogy szenved.
– Mosolyogni, nevetni, kaczagni fogok, senkisem fog gyönyörködni
kínaimon! susogta, bevégezvén terhes szerepének próbáját.
– Édes leányom, nyisd ki már! Itt van Róza barátnőd, látni kiván.
Etelka kinyitotta az ajtót s anyjával mintegy öt darab Róza lépett be
üdvözölni a mennyasszonyt. Föltették fejére a koszorút: az anya
elmondta, hogy soha sem volt Pesten olyan menyasszony, mint leánya, mit
helyeseltek ugyan a jó barátnők, de arczok oly fintorgatásával, mintha
azt akarnák mondani: Wie abgeschmackt! Etelka élénk beszélgetésbe
ereszkedett barátnőivel, egy hang, egy mozdulat sem árulta el
szenvedését; egész erejét összeszedte, hogy senki kárörömének ne
szolgáltasson táplálékot. Valóban nagy lelki erőt fejtett ki! Oh ha ez
erővel csak felényire is tudta volna fékezni nagyravágyását, hiúságát,
fényűzését, nem kell vala átkoznia Jenő grófot, készülnie varróleánynak
s végre férjhez mennie Izidorhoz.
De ki az az Izidor? Kiváncsi vagyok reá. A távozó nők után kell sietnem
a szalónba. Hadd lássam, csakugyan oly vén-e Izidor, oly hamar
özvegyasszony lehet-e Etelka?

VII.
Kinyitottam az ajtót s egy más kisebb szobába léptem, melyről azt
hittem, hogy a szalonba vezet. Benyitottam ide is, s nagy
csodálkozásomra már senki sem volt benne. Oly hamar elmentek volna-e
templomba? Ily egyszerű volna-e Etelka szalónja? Nem lehet. Ez más
szoba. Oh Istenem, hisz jól ismerem e szobát, ez az ő nappali szobája, a
Marié, kit kedvesemnek neveznék, ha rá feljogosítva érzeném magamat csak
azért, mert szeretem őt, bár nem tudom, viszonozza-e szerelmemet.
Mindegy. Itt nem hallja senki, nem tünhetek föl dicsekvőnek, nem
sérthetem meg őt, különben is magamban mindig kedvesemnek neveztem, már
akkor is, midőn először láttam s annak fogom, ha többé nem láthatom, ha
örökre elvesztem is. Hiszen halottaink is csak névben élnek, mégis
magunkéinak nevezzük s mikor mondott le a száműzött hazájáról, habár az
hálátlan is hozzá?
Hadd maradj, hadd nevezzelek kedvesemnek s bocsásd meg, ha nem tudlak
úgy dicsőíteni, a mint egy igazi szerelmeshez illik. Oh nem te vagy az
asszonyok legdicsőbbike, sokan vannak, kiket náladnál szebbnek,
szellemesebbnek, derekabbnak tart a világ. Termeted nem oly sugár, mint
a nádszál, nyakad nem a hattyúé, hajad nem ébenfekete s kibontva nem
omolhatnék bársony-palástként sarkadig. Arczszíned nem hótetőn piruló
hajnal s idomaid és vonásaid sem oly szabályosak, hogy a képírók és
szobrászok eszményének beillhetnél. De szép vagy, nekem legszebb a
világon. Mély tüzű szemedből annyi érzés és jóság sugárzik, vidám, nemes
arczodon annyi derű mosolyog, a mennyi egész életemre elég volna vigasz-
és áldásnak.
Az öltözködésben nem tünsz ki. Azt a két selyemruhát, melyet már évek
óta viselsz, nem az első szabó csinálta s annyit alkalmazod az újabb
divathoz, hogy már látszani kezd rajtok némi erőltetés, mint a vénülő
nőkön, a kik erőnek erejével ifjak akarnak lenni. De egyszerű rózsaszín
vagy zöldes viselő ruhádban oly csinos, oly kedves vagy, hogy nem tudok
betelni nézéseddel s mindig előttem állsz, bár hová megyek. Látlak
mindenütt, magányos szobámban, az utczai tömeg között, álmomban, ébren,
s mindig fürteid között képzelem azt a kis kék virágot, melyet egy
párszor oda tűztél, mi annyira megtetszett nekem, hogy hangos dicséretre
fakadtam s életemben az első bókot intéztem hozzád.
A szellemességben is sokan felülmulnak. Oh Magyarországon annyi a
szellemes nő, hogy fele is elég volna. Te nem használod Jósika új
szavait, nem tanultad meg Jókai regényeiből a phantastikus
érzelmességet, nem halásztad ki Eötvös Karthausijából a
gondolat-gyöngyöket. Te nem tudsz politizálni s magadra aggatni
vezérczikkeink és szónokaink sallangjait. Szegény fejed, kevés
szolgálatot tudna tenni a politikai, irodalmi és művészeti pártoknak;
oly kevéssé szeretsz vitatkozni, mint valami elmést mondani s annyira
nem ragyogtatod elméd, hogy egyetlen szónok, író és művész sem vadászná
tetszésedet. Ugyan mi okosat és szépet tudhatnál te nekik mondani, mikor
nem vagy képes jól-rosszul ismételni, kellemesen összezavarni mindazt, a
mit ők magokról vagy mások rólok már elmondottak? Hogyan nevezhetne
valaki szellemesnek, midőn a leghaszontalanabb regény-, szín- vagy
dalműről sem mered kimondani itéletedet, mert félsz, hogy talán nem
mondasz helyest? Nincs bátorságod, e nélkül pedig semmire sem mehetni,
ez az első lépcső, a többit a gyakorlat adja meg.
Valóban nagyon is hallgatag vagy a zajos társaságok közepett, hol annyi
alkalmad volna fényleni, feltárni olvasottságodat, kaczérkodni
gondolatiddal. Fogadni mernék, naplót sem viszesz, nem jegyezd ki a
könyvekből a szebb phrasisokat, melyeket oly jól lehet alkalmazni
levélben és társalgásban egyaránt. Ezért talán némelyek együgyűnek
gondolnak, pedig Istenemre, otthon, midőn ketten vagy hárman vagyunk,
oly szépen és okosan tudsz beszélni, hogy akár reggelig elhallgassalak.
Megvallom gyöngeségemet, örömestebb hallgatlak, mint olvasok sok híres
magyar könyvet, sőt némely klasszikust is irodalmunk arany korából.
Mindenesetre jobban és szebben beszélsz magyarul; csevegésed fölér egy
tuczat sonettet, tréfád egy kötet epigrammát, mosolyod egy egész csoport
lyrikust.
Ha már ennyiben van, ne is légy szellemes, maradj okos- és szeretetre
méltónak. Én csak szeretlek s nem akarok büszkélkedni veled a világ