Budapest: Regény - 17

együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan, ólmosan peregtek le és az
asszony, meg a férfi, akit nem is oly régen még a szerelem vitt
kísértésbe, most szó nélkül, egymásra sem nézve ültek egymás mellett, a
közös aggodalom mellett is a legmélységesebb haraggal egymás irányában.
Mindegyik a másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől
kérte számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége
veszteért.
Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól. Kömley
bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a betegágyra és
kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és kérdve nézett hol a
feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?
– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne
szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég vagyok
magam is. Jó éjszakát.
– Igen, csak menjen – vág a szavába Deméndy – a cselédség előtt nem kell
a dolgot felfújni.
Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját megbízta, hogy
időközönkint lopva tudja meg, mi történik a betegszobában. Egész éjszaka
nem történt semmi. A beteg egyszer sem ébredt föl.
Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben meg volt
lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy elhagyta a szobát
és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.
– Már itt vagy? – szólt Olga és kezet csókolt édes anyjának.
– Itt voltam éjjel is, kedvesem.
– Úgy, minek? Hisz nincs semmi bajom, hát Deméndy? Elment már?
Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést hallotta.
Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette volna belőle, de ő
megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és érzés nélkül való hang,
meg hogy nem a keresztnevén említette, megrémítette. Máskép zendült ez a
hang, még idegenek előtt, még közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.
– Itt van – felelte a báróné – akarod látni?
– Ha jönni akar, miért ne?
Ezt Kömleyné nem várta. Csodálkozva nézett leányára.
– Hát nem haragszol rá?
Olga sápadtan, egykedvűen mondta:
– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart! Olyan
liba csak nem vagyok! Nem igaz?
Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy frázist.
– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen nyugodalmat tart
szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad, mert a látása, legalább
ma még, felizgatna.
Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is beleveszett
arca fehérségébe.
– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan vagyok én már
ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet, nem háborgat a
nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.
Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de egész teste
reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc alatt valóságos
vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy Deméndy megrettenve
húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre biztatta:
– Nyugodj meg, nincs már itt.
Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani, mert
ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé Kömleyné, aki
nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta, hogy most már
hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a gyerek, karjába
kapaszkodott és nem engedte.
– Meghalok, ha elhagysz – mondotta.
Majd más jutott eszébe.
– Jőjjön a papa, akkor mehetsz.
Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül nem mert
mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget látta. Szinte
pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint leány korában, a
fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.
– Kis apám, itt maradsz anyuskádnál?
– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az öreg úr,
akit oly könnyű volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett vele, már azt
hitte, hogy nincs is semmi baja.
Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül simogatott a
haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja csókját csak tűrte,
de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes atyjával, felült az ágyában
s maga mellé ültette az öreget.
– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta
asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.
Ujját az édes apja orrára tette, úgy kérdezte:
– Mit érdemel az olyan asszony, aki megcsalta az urát?
A báró mosolygott.
– Csak nem csaltad meg az uradat?
– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni
akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?
– Miket beszélsz – mondja a báró elképedve.
– Nem szabad kitérni, hagyd itt az orrodat. Felelj, mit tennél?
– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de a kicsi
ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.
Deméndyné visszahanyatlott és soká hallgatott.
– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon rosz
vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem
megcsalna?
– Mit? –
– Meghalnék.
Kömley urat nagyon gyötörte ez a beszéd.
– Valami történt, édes leányom és nem akarják megmondani, hogy mi. Most
én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt nálatok?
Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos mutatóujj
orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett benne, könyekké
olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva, úgy zokogta:
– Kis apám, kis apám, a te leányodnak vége.
– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg, hiszen
végre is apád vagyok.
– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én uram
gazember!
A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden megfogta
Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul lágy hangon
szólt:
– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig csak meg kell
bocsátani.
– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott
valami.
– Mondd csak, kis apám, te is megcsaltad a mamát?
Az öreg ember elpirult.
– Miket beszélsz – dadogta zavartan – hát minek nézel?
– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy téged sért
már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem az enyém –
gazember.
– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék, tökéletes
ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A gyönge emberek mind
becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha megcsalt, ballépés volt,
amilyet valamennyien elkövetnek. A férfiak nem tulajdonítanak oly nagy
fontosságot az ilyesminek. Nem több az, mint egy üveg pezsgőt inni meg,
jó társaságban. Ez a konvenció s ha csak azt tartod becsületes embernek,
aki nem csalja meg a feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz
ilyen ember után.
– Milyen világban éltem akkor? – kiált föl Olga.
– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem hagy el
boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább kerülhetted ki
a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a sors, melyet mások
abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt hiszik, hogy övék a
mennyország.
Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje. Majd
hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és hátrahanyatlott.
– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét. Nyomban aludt
is.
Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy egy óra
mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:
– Mondd csak, mielőtt mamát ismerted, voltál-e szerelmes?
A báró elpirult.
– Kis anyám – szólt zavartan, – különös dolgokat kérdezel.
A beteg szeme lázban csillogott.
– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent természetesnek
találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal – akarom, hogy
felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben hasonlít másokhoz.
Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így áll a
dolog, majd mond olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy arkangyal lesz.
– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény apádat.
Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi gyarlóság. Hát tudd
meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és más a szeretkezés. Anyádnak
jó szívvel mondhatom, hogy előtte soha senkit nem szerettem s ha Deméndy
ugyanazt mondta neked, el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret
igazán, de sokszor vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a
férfi természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen
dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy ajkamról
a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de meg kell
tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem rosszabb ember, az
egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a táplálkozás, mint a mozgás, a
torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek, se az erkölcsnek nincs hozzá köze,
legfölebb az ifjonti könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis
anyám?
Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére pedig
különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a párnába és
hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta a roham. A
báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert ejteni. Végül
elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.
Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és
mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még álmában,
vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett, csudálatos,
kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a kérdéseket s
amit megtudott, azt magában összeillesztgette.
– Mit csinál most Miklós? – kérdezte.
– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A szobájában
van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és kesereg utánad. Kis
anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és nem gondolnád többé, hogy
nem szeret.
Majd újabb kérdés:
– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja, hogy
szeretőt tartson?
Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény feje alig
tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy mennél
általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi számára, annál
jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most is ebből a
szempontból felelt:
– Mi tűrés-tagadás, kis anyám, ez is megesik.
– Mikor?
– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség beteg, vagy
gyönge, bizony akkor megesik, hogy…
Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten nézett
apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:
– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett bután és
tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel, utálattal és
veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a házasság baromi állapot
és miért adtok férjhez egy leányt, aki gyönge és beteg?
– Kis anyám! – kiált megrettenve az öreg úr.
– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül Olga. Kicsi
hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak a hangszálak.
Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham, mely annyira
kimerítette, hogy halálszerű álomba merült, melyből aznap már nem is
ébredt föl.
Édes apja csak ült mellette és gondolkodott. Olyasfélét érzett, hogy
tennie kellene valamit. Például fogni a leányát és vinni magával, el
ebből a világból, amely tönkreteszi a tisztát és valóságos belső titkos
tanácsossá őt. De eszébe jutott a felesége és sóhajtott. Az fog
történni, amit ez akar, tehát neki semmi köze a dologhoz. Csak a vejére
gondolt nagy keserűséggel. Majd reménykedik: hátha nem igaz? csak valami
gonosz látszat szól ellene? De nyomban ezt a föltevést is elejtette; a
felesége is hiszi, tehát igaz. Az az ember, akiről azt hitte, hogy nincs
más gondolata, csak Olga, szeretőt tart. Borzasztó. És a perfekt világfi
nem tud annyira vigyázni, hogy titokban maradjon a bűne.
Hat óra után beállított Kömleyné. Mi ujság? Alszik? akkor a báró mehet.
Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is szállítjuk
magunkhoz.
– Válást akar? – kérdi félénken a báró.
– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az embertől. Ok
van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.
A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-szobája
előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni. De az ajtó
nyílt és Deméndy előtte állt.
– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz
érdemesnek, hogy róla értesíts?
– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség. –
Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.
– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne beszéljetek többet
erről a dologról, mert nem tudom, mit csinálok. Az én vétkem komisz, de
nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit a feleséged csinált, az
példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.
– Mit csinált? – kérdi az öreg elképedve.
– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt valamit
tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a leányát és…
és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik, Kömley Ede báró úr,
vigyázzon a feleségére, mert számadásom rettenetes lesz!
Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között
szorongatott.
– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban ne
gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.
Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy mi
gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy is
érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi asszonyt. De
voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal, gondolta és ő
ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú, magános órák
töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához láncolta Kömleynét, majd
egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.
Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget, vagy
alszik, elfogta a skepszis.
– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az asszonyok nem
halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki fogja heverni és akkor
vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad leszek, gondolta tovább és
iparkodott örülni a szabadságnak, de nem tudott. Szíve összeszorult a
gondolatra, hogy kicsi édese elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is
hal bele, de kigyógyulni, boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.
Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában, mindig
ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek érezte magát a
saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét. Ide dugták, nem
szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró elé fognak vezetni.
Eh, ezt nem tűri.
Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé vétkes, mint
ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán nem is szereti,
nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell élnie a szerelemnek.
Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon keresztül meglesett, oly
dermesztően szívtelennek hangzott.
– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult, akkor
még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az anyósa
becsvágyára gondolva.

2.
Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a szíve sem
fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem tudott fölkelni. A
sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és egyedül akart
maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül, egyedül, nem szólni
senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt szemmel, a fal felé
fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt. Édes anyja, majd édes
apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván, hogy nyugodtan fekszik, nem
háborgatták. Jó a nyugalom.
Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman
kiáltotta:
– Éhes vagyok!
Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel fogyasztotta
el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek, egyszer csak azt
mondta:
– Hát Miklós merre van?
– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.
– Hogyne!
– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.
– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre is az
asszonynak csak kell érintkeznie az urával.
– Nem urad többé – mondja Kömleyné.
– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon – csak most
lesz igazán az uram.
Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert ellenkezni.
Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány perc mulva
berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan aggódott. Lelkülete
annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a lelkifurdalás, az
elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya csatangol a házában,
aztán meg Éva tolakodása, hogy most már maga sem tudta, voltaképpen mi
bántja. Habozva megállt a szoba küszöbén és nézte felesége fehér
gyermekarcát, melyről semmit sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes
nagy szem kicsivé zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta.
Sovány kis karját feléje nyujtva, üdvözölte:
– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot okoztam önnek,
mint látja, teljesen fölösleges volt.
Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás. Odalépett az ágyhoz
s megragadta kezét, mely csak első pillanatban remegett az érintéstől.
– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek és
méltó vagyok a bocsánatodra.
– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából azt látom,
hogy nem haragszik rám.
– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.
– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam önnek én,
mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly hazugságokat
követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe. Megokosodtam, ennyi az
egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon jó, ha az embernek okos
felesége van?
Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem ismert
benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő hasonlatosság volt
az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki tegnapelőtt még a
fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény vonások rajzolódtak, a
kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből hol rajongó érzelmet, hol meg
bohón komolykodó gondolkodást látott, most hideg értelmességgel,
öregesen és józanul tekintett rá és oly átható közömbösséggel, hogy alig
birta állani. Nem értette, de mégis azt gondolta magában, hogy nincs az
a desperatus drámai jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint
ezt a vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami
rettentő veszedelem lappang.
Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta föl magát
hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:
– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a történtek igazi
következményei tekintetében.
– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a kettőnk dolgát
igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi rossz néven, ugy-e
bár?
Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett értenie.
Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit kitessékelni.
– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a kérdés vár
tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história nem jelent
egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt még éretlen
gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem, ezekről persze le
kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-Füredre? Ott igen
kellemes társaságot találunk mind a ketten. Nemde? Hiszen a minisztere
is ott tartózkodik, s a klubja is elég szépen van képviselve.
– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?
– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga – gondolom,
nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát oly fesztelenül a
mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy az uram önnek
udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen Kömleynéhez, oly
egyszerűséggel, mintha egy gombostű után kérdezősködött volna.
Kömleyné fölpattant.
– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.
– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak kérdezek. Amit
eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem, ön szeret ezekről a
dolgokról beszélni.
Kifáradt és hátrahanyatlott.
– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is van.
Olga mosolygott és behunyta szemét.
– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz. Nem
értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos asszony, miért
tartanak betegnek.
A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna. Kömleyné
izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig elfogultan ült a
felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból magyarázatot akart
olvasni e különös viselkedéshez. Olykor tekintete rátévedt anyósára, ki
még most is gőgös és hideg tudott lenni, noha járása-kelése és a
gyilkos, megvető tekintet, melyet olykor vejére vetett, óriási
izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta tovább.
– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi
együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak le
kell mondania ápolásomról.
Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul anyósa távozását,
aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót, hogy Olga felriadt.
– Elment? – szólt fejét fölemelve.
– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel. – Olga,
édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő hidegen és most
ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen, kicsi édesem,
akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.
Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami bús,
sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.
– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt okom
valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén mondom, amit
igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és tisztán látok.
Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából és már tudja, hogy
nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen vagyok most én. Nem
haragszom magára, ön nem vétett nekem semmit. Sőt jó volt hozzám és
iparkodott legalább látszatban megszerezni nekem azt a lovagi szép
világot, melyben én képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. –
Szegény barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek
miatt. Még ma széthordatom.
– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem, lesz még idő,
édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig hadd várjon reánk.
Olga komolyan nézett az urára.
– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don Quijote-ba?
Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen gyerek voltam és
ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi felesége lesz, olyan
leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor, amilyen, sőt azt
akarnám, hogy még szabadabban élhessen hajlamainak, mint a többi férfi,
mert megszolgált érte. Azért azt is gondoltam, hogyha végleg még nem
szakított vele, oda vihetné azt az Évát is.
Deméndy ajkába harapott.
– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.
– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza magával, akkor
kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.
Deméndy alig türtőztethette magát.
– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem esett,
rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel viszonozni.
De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel, mert nincs az a
sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.
– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg végre.
Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy teljesítsem azt a
kötelességet, melyet a józan világ a feleségre hárított. Nem szabad
követelőnek lennem, nem szabad szentimentálisnak lennem és nem szabad
betegnek és gyengének lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi
közöm.
– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!
– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan – akkor azt
is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy kissé
tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje meg, hogy a
beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a viszontlátásra
holnap!
Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély
megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott szemmel
nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.
– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét visszafordult
és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy visszatérnek fészkünkbe a
régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg kell őket tagadnod.
Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.
Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban szabadsága ügyét,
délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy felesége fölkelt és
kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben is baj van, de
csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis ismét föl volt állítva a
másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a fészekbe. A fészekből ki
voltak hordva a pálmák.
Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha ilyen
lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen
elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros
értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy
feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál fogva
leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most mind megvan.
Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s valami iszonyú
szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott hinni, hogy Olga
csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében olyan lehetne,
amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.
– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a
maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De szenved,
szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat ad ennek az
asszonynak fölöttem a szenvedése!
Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt rakva
csomagokkal, skatulyákkal.
– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja, bevásároltam
és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a világon, aki el ne késnék,
amikor bevásárol.
Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most végzett
először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta. Bizonyos bájos
rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is mintha erővé változott
volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az operette soubrettekére is
emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi ügyefogyottság, ez az asszony
igazi asszonnyá változott!
Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy mennyi
dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha életében oly
erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van ruhája, az sem az ő
ízlése szerint való. Délutánra berendelte a varrónőjét, lesz dolog a
válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy három napig is. Aztán a
sok próba, meg mi, de azért nem baj, asszonynak élvezet, ha ruházatával
bajlódik, de aztán majd meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még
divatot is csinál Tátrafüreden.
– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek akarok
öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná meg Évát?
Szeretném látni, hogyan öltözködik.
Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen
elfogulatlanul állta tekintetét.
– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte ingerültségét.
– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony – mondtam már,
hogy viszonyát egészen természetesnek találom s mivel tudom, hogy ez a
hölgy le tudta magát kötni, meg akarom szerezni az eszközöket, hogy én
is leköthessem. Én tetszeni akarok önnek, Miklós, s önt ez sérti.
– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.
– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán kiváncsi
vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?
– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.