Budapest: Regény - 09

bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben,
elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a
kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és
sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a
felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:
– Kezét csókolom.
Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt
gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.
Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott
kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:
=DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.=
És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:
_Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár._
Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés
nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha
tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a
várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába.
Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember
tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket
szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és
mindenkinek fájhat a foga.
Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli
kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem
igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot
olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel
elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.
– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően
meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót,
édeskésen bekiáltja:
– Ma chère! vendég jön.
Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női
kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben
és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony,
aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy
huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.
– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden
bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak
használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.
– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a
függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított
ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével
lehetett a belső szobába jutni.
Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden
csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a
szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek
nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép
leányok, asszonyok arcképeivel.
A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani.
Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És
nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta
ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.
– Tessék.
Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos
fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi
fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága
szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet,
széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító
hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel.
Fürdőszoba is nyílik oda.
Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt.
Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig
füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak
akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a
férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.
Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét.
Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika
hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen
védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer
mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az
anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat.
Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:
– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.
Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab
liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné
egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja
tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve
odaszól az anyjának:
– Adjak neked is?
Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak
szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a
gangra és nézi, nem jön-e már Éva?
Sárika kötekedik vele.
– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni
a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még
kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?
Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre
mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését,
aki most már haragosan kifakad.
– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én
is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!
Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért
ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.
A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban,
ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az
első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a
harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán
felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A
hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a
konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt
s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot
adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit
mond.
S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek
összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult
tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a
lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy
hangon mondja:
– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?
Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem
teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:
– Ne gyujtsak lámpát?
– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.
És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos,
anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az
ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája
zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.
– Fizesd ki a házbért.
Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután
jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az
ökle és azt kérdi magától: minek is él?

3.
Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy
feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és
magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből
ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy
lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az
álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék,
becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos
szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult
belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is
oldódott.
Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz
semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet.
Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán,
hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak,
jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó
hozzájuk.
Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül
vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás
tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után.
Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen
tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva.
Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem
lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes
belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.
Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi
feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült
föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta,
hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel
rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe
vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.
De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és
elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett
ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se
rezzen, mikor az ura jöttét hallja.
– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?
Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik
magában.
– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?
Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.
– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.
Az asszony tagadólag rázza a fejét.
– Vagy haragszol rám?
Újból csak a fejét rázza.
– Vagy búsulsz valami miatt?
Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a
karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.
– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.
– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam
senki.
– Olyan nagy a baj?
– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te
feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy
szeressed.
Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis
egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.
– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.
Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.
– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni
és meg fogsz bocsátani.
Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja
az asszony leányos haját és biztatja:
– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.
– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki
bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna
ám.
– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?
– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az
arcát.
– Hogyan? Mit?
– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?
– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.
– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.
– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.
– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt
mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem
akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt
emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a
feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a
legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának,
hanem az utcán szedi föl a leányokat.
Deméndyt elfutotta a méreg.
– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.
– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a
beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább
beszélt és rólad is…
– Hogy én is?
– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit
rólad mondott, az még csufabb.
– Micsoda?
– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és
hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz,
mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell
az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is
nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is
észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én
ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról
beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat
ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így
visszaélsz az én tudatlanságommal.
– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s
most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?
– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te
adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted
velem – ó istenem, nem merem kimondani…
– De csak mondd, mondd ki, édes.
Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:
– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.
Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt
a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az
ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát,
mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb
dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van
vele?
– És te elhitted ezt?
Deméndyné lehorgasztja a fejét.
– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha
elhittem volna.
– Nos kedvesem, rosszul tetted.
– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az
én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is,
rosszat hittem.
– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz
ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?
– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul –
igazán nem haragszol?
– Nem.
– Egy icike-picikét sem?
– Egy ici-picikét sem.
– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás
alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.
– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a
feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen
hangulatot változtatni.
– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával,
mert félek tőle.
– Ne félj, majd megvédlek én.
– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.
Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta
feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.
– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?
– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban
szeretlek?
– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen
kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban
a te ügyetlen kis feleségedet.
Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem
ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy
megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt
a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik,
de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a
szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő
szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször
a feleségedet.
Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az
asszonyt.
– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha
minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt
mostanában.
– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát.
Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?
– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy
látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?
– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert
még nem mondtam el mindent.
– Akkor folytasd a vallomást.
– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én…
én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha
békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a
többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam,
hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve
és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor
undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel
én nem akarok többé együtt lenni.
– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.
– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik
így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy
milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak
és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és
kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…
Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte
magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel,
elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:
– Esküdj meg, hogy olyan tiszta voltál, mint én!
És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes
hangon mondta:
– Esküszöm.


ÖTÖDIK FEJEZET. SÁRIKA.

1.
– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül
örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és
neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.
– Ugyan? Itt volt? Nem is említette.
– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy
leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés,
kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a
kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét
kijavítani.
– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen
dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.
– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem
a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több
munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.
Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült.
Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a
valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól
látott-e, olyan gyorsan tünt el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az
ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül
szaladó kisleányt és megismerte:
– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább
menekült és eltünt.
Éva magánkívül fordult vissza a cipősboltba.
– Wočasek úr, – szólt felindult hangon – mit akart itt a hugom?
– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára,
– a Sárika kisasszony a nagysád huga?
Aztán szintén csóválja a fejét.
– Azt nem tudtam, akkor természetesen nincsen semmi nehézség.
– Miben nincs nehézség? Beszéljen.
És Wočasek úr szolgálatára készen adja felvilágosítását.
– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt
gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy
legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát
röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta
magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a
zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki
részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott.
Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt.
Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott
más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika
kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe
dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe
dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a mélyen
tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy
a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó
ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt
mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom
neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem
hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó,
megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott
tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam.
Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van
szerencsém, nem is tudakozódtam volna.
– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó
barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti?
Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy
rossz útra engedjem térni.
Wočasek úr helyeslően bólongatott a fejével.
– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban
tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy
láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely
bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.
Kis vártatva azután, miközben gondolkodva himbálta fejét, hozzátette:
– No, de majd megnő.
Éva kelletlen mozdulatára pedig hozzátette:
– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az
ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a
feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem
tartóztatja bizony senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék
elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz,
hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle,
én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy
darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az
utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig
békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre
és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így
megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A
vér, kisasszony, a vér!
Évának nem volt kedve tovább folytatni az eszmecserét.
– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne
csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.
Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly
mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát
kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr
boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét,
titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most
pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az
embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan
hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és
parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.
Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl,
máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos
tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe,
mihelyt Évát meglátta. Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr
tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember
szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s
a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen
bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a
gyerek, makacsul rikácsolta:
– A kezét, a kezét, hadd fogjam meg a kezét.
Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult.
Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta,
össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan
visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:
– Ne nyalakodj, nyomorult, nem látod, hogy utál?
Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka
alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta,
izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg
szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé
fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva
próbált visszafordulni, hasztalanul.
– Fizetni jöttem, Bernstockné, – mondja Éva kurtán.
– Mennyit?
– Az egészet.
Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi
szelidséggel, halkan mondja:
– Nem muszáj, kisasszony, megelégszem egy részlettel is.
– Köszönöm, – felel Éva élesen – kérem csak az egész számlát.
– Ahogy tetszik.
És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az
asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti
kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.
– Tessék.
Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a
bankókat.
– Nincs szüksége valamire?
– De igen, majd körülnézek egy kicsit. Készül most valami érdekes?
– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van.
Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek
tetszeni.
– Webstonné? A Kovácsevics Mariska? Hát visszajöttek már?
– Ó, már régen, igen boldogan élnek, nagyon sok ruhát rendel.
Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női
látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:
– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy
örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a
féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.
Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással
megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára,
amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban
elcsöndesedett.
Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a
viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és
előre nyújtogatta reszkető karját:
– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon.
– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte
neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik,
Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.
Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla
megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme
fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett
hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély
fájdalommal:
– Mért nem volt hozzám őszinte, mért nem volt őszinte?
Éva hidegen vállat vont.
– Másképp cselekedett volna akkor? – szólt csipősen.
Webston úr lehorgasztotta fejét.
– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem
másképp.
Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte
Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett
feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott
Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra.
Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy
székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.