Budapest: Regény - 14

Olga lehorgasztja a fejét.
– Eddig is sokat gondolkodtam rajta, – súgja hangtalanul – tudom, hogy
te jó vagy és nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Hanem látod, édes uram,
ha tudnám, hogy nem szeretsz, akkor én meghalnék, de ha megtudnám, hogy
csak szánalomból teszel úgy, mintha szeretnél, akkor… ó, ez borzasztó
volna. Gyűlölnélek és átkoználak, mert még a sírban sem tudnék
megnyugodni.
Deméndy elborulva állott felesége előtt és nem mert a szemébe nézni.
– Vannak pillanatok, – folytatja ez kábultan magába elmerülve – amikor a
szerelem úgy a szívembe gyűlik, hogy azt hiszem, meg kell halnom. És
akkor arra gondolok: mi lesz az én szegény uramból, ha én meghalok?
Fog-e tovább élni és fog-e akkor is szeretni? És akkor látlak, ahogy
egymagadban élsz és azt mondanám neked: ne búsulj annyira, édes uram, de
aztán látom, hogy csak úgy járnál a minisztériumba és tartanál
beszédeket a képviselőházban és beszélsz az asszonyokkal, akik mind
szerelmesek beléd és akkor szeretnélek megfojtani, hogy ha én nem
vagyok, akkor… akkor te se légy…
Sírógörcs fogta el szegénykét.
Deméndy karjai közé kapta és vállán keresztül elborongva nézett ki a
nyári tájra.
– Micsoda komédia, – gondolta magában – hát hiheti ezt valaki? Ennek az
asszonynak minden túlzott rémlátomása kézzel fogható valóság, mégis itt
tartom a karjaimban, tudok nyiltan a szemébe nézni és tudom rágalmazónak
tartani azt, aki engem leleplez. Hát mért vagyok én ilyen aljas, vagy mi
van rajtam, ami ennyire meg tudja téveszteni ezt az éretlen,
csalhatatlan teremtést!
Csakhamar megtalálta ismét a maga fölmentését. Nem magáért teszi, hanem
a feleségeért. Igen, ennek a gyermeknek az élete függ attól, hogy jól
tudjon komédiázni. Megvetni való dolog, de nemes célja van. Komédiázzunk
tovább.
A bűvös módszerhez folyamodott. Ölébe ültette feleségét és a fülébe
csókolta:
– Szeretlek, szeretlek, végtelenül szeretlek!
És a rémek eloszlottak, az asszonyka fölvidult és boldog kacagása
kicsendült az izzó tájra, majd kéz kezet fogva, a karjukat lóbázva
mentek ebédre és vígan főzték a terveket: merre, hova menjenek.
A Tátrába? Nagyon sok az ismerősük. Pedig a boldogság a magányban van. A
pusztára? Igen, majd aratás után, amikor nem zaklatják őket tiszttartók,
ispánok. Valahová messzire, ahol nem ismeri őket senki, például
Norvégiába, ahol ilyenkor nincs is éjszaka. Avagy… ez Deméndynének
jutott eszébe s boldog ravaszsággal kacsint az urára, mikor kimondja:
ismételjék meg a nászútjukat, keressék föl mind a kedves helyeket,
béreljék ki ugyanazokat a szobákat és egyék ugyanazokat az ételeket,
mint első ízben. Mindenki azt fogja hinni, hogy csak most esküdtek meg
és azt mondják majd: ni, milyen szerelmesek!
Pompás, ez a legkitünőbb eszme. És Olga már lázban ég, mintha már
vasúton ülne. Azonnal pakkol, hogy minden rendben legyen. Csakhogy
ennyire gyorsan még sem megy a dolog, vagy három napig bele tart, míg
Deméndy rendezni tudja dolgait a minisztériumnál. Három nap! Jaj be
rossz lesz, míg letelik a három nap, de úgy-e bár, sokat lesznek együtt
a fészekben? Akkor gyorsabban múlik az idő.
Deméndy igent bólint és arra gondol, milyen végtelen hosszúak a percek a
fészekben. De most nem úgy lesz, hiszen már is érzi, hogy nem úgy lesz.
Sőt ma nem is megy többé el, együtt maradnak egész délután és egész
este… hacsak – ezt az óvatosság mondatja vele – valami miatt nem muszáj
a pártkörbe mennie. Ahogy ezt kimondja, elszégyelli magát: lám a
fogadkozás pillanatában is tartogat magának nyitott ajtókat az
elvonulásra.
A délután nagyon meleg volt, a fészekbe letűzött a nap és Deméndy
iszonyúan szenvedett a forróságtól. Olga az ölébe bújt és elbágyadva,
boldog mosollyal el is aludt. Deméndy nézte, nézte az édes
gyermek-arcot, ezt a pihegő gyermekálmot, úgy gondolt vissza multjára,
végig összes kalandjain, az anyósáig, Éváig.
– Ha tudnád mind azt, ami most az agyamon végigszalad, – gondolja és
fejét csóválja – nem, azt nem fogod megtudni soha. És bizalommal itt
alszik az ölemben, pedig ami a fejemben van, az a halál.
Hirtelen fölocsúdik. Mintha hallotta volna a vendégjelző éles
harangütést. Vajjon ki jöhet most? Az ösztöne mohón kapott rajta:
kiszabadulhat a fészekből. Aztán eszébe jutott fogadkozása és sajnálta a
feleségét, hogy édes álmából föl kell zavarnia. Neszelt, fülelt: semmi.
Valószinűleg csalódott.
De aztán csak lebben a kárpitajtó, Deméndy egy ijedt reflex-mozdulattal
letenné öléből a feleségét, de csak dermedten veszteg maradt és nagy
szégyenletében elpirul és lesüti a szemét. Az ajtóban Kömleyné áll,
kalaposan, napernyőjére támaszkodva, elragadóan és csúfos mosollyal nézi
őket.
– A fészek, – mondja gúnyos kacagással és rávillan nagy szemével a
vejére, majd formálisan, hidegen azt mondja:
– Azt mondták nekem, hogy egyedül találom a leányomat, erre az idillre
nem voltam elkészülve. Az államtitkár úr egy kicsit jobban vigyázhatna
az ajtajára.
Olga fölébred és ijedten szökik le ura öléből. Rémületesen
megzavarodott, az arca hol pirul, hol sápad. Mosolygásra kényszerítené
magát, de a szája inkább sírásra áll. Ilyesmi sohasem esett meg vele,
még senki sem látta az ő bizalmaskodásukat s legfőképpen édes anyja
előtt röstelkedik, aki egyre korholta őt urához való nagy
ragaszkodásáért.
– Soha se bánd, – mondja végül Deméndy és megcsókolja neje kezét – a
mama előtt nem kell röstelkedned. Különben jó, hogy szerencséltetett
bennünket, báróné, értésére adhatom a nagy ujságot, hogy a napokban
együtt utazunk, én és Olga.
– Hová? – kérdi Kömleyné.
– Még nem határoztuk el egészen – mondja Deméndy.
– Pedig tudnom kellene, mert én nem szeretek megindulni anélkül, hogy
tudnám, hová.
– Hogyan? – kérdi Deméndy – ön is velünk akar jönni?
– Természetesen.
– De hiszen eddig azért maradtunk itt, mert ön nem mehetett.
Kömleyné leül az ablak mellé és közömbösen mondja:
– Ha ön tudta ily hirtelenül rendezni a dolgait, én is képes leszek rá.
Tehát hová megyünk?
Deméndyben fölforrt a vér.
– Azok után, amiket délben szerencsém volt önnek mondani, föl kellett
tennem, hogy a bárónéra nem számíthatunk többé. Ezért sajnos, az úti
programmunkat úgy szabtuk meg, hogy csak _ketten_ megyünk.
Kömleyné lebigyeszti ajkát.
– Semmi okom sincs mást akarni most, mint eddig, az a körülmény pedig,
hogy ön velünk jön, önre tartozik, nem pedig énrám.
Deméndy érzi, hogy felesége jelenlétében nem lesz jó megismételni az
anyósával a déli jelenetet, azért amennyire birta, nyugodtan Olgához
fordult:
– Kedvesem, hallottad, mit mondott a báróné, tudod, mit mondtam neked
én. Rajtad áll a választás, ha anyáddal akarsz menni, én nem akarok
őméltóságának kellemetlenkedni. Határozd el magad, majd ha a báróné
elment, meg fogod mondani, mit határoztál.
Ezzel kezet csókolt a feleségének, aki reszketve vissza akarja tartani
és a szemével könyörög neki: ne menj el. De ő úgy tesz, mintha nem venné
észre és mélyen meghajolva a báróné előtt, dolgozószobájába megy.
Deméndyné, mint az iskolásgyerek, sápadtan, lesütött szemmel áll az
édesanyja előtt. Bal kezét szívére szorítja, a szegény kicsi jószág
dobog, mintha meg akarna repedni. Kömleyné kemény arckifejezéssel a
széken ül és egy percnyi hallgatás után szigorúan ránéz leányára.
– Ülj le, Olga.
Olga szó nélkül megteszi.
– Mit mondott neked az urad arról, ami délben köztünk történt?
– Semmit – rebegi ez.
– Nem is említette, hogy beszéltünk egymással?
– Nem.
– Láthatod ebből, hogy mit tarthatsz az urad őszinteségéről. Ez a
beszélgetés téged legközelebbről érdekel és nem is szólt róla, mit
tudhatsz te akkor olyan dolgokról, amik inkább rátartoznak, mint terád?
Egy darabig várja a feleletet, de hiába.
– Ma délben nála voltam a minisztériumban, a gyáva sértegetett. Mit
tartasz az olyan férfiról, aki sérti az anyádat?
Olga birkózik a szóért, amelyet ki akar mondani, de nem birja. Feje
lecsuklik a zongorára, úgy zokog magába.
– Hagyd el a sírást, rívást, tisztázzuk a helyzetet. Én nem kérdezlek,
kivel akarsz jönni, mint ő, én parancsolok. Velem jösz és ha az urad nem
akar követni, akkor itt marad. Értetted?
Olga fölkapja a fejét és megembereli magát. Úgy érzi, hogy bele kell
halnia a vakmerőségbe, de könyes szemét nyiltan az anyjára függeszti,
úgy mondja:
– Mama, én vele megyek.
– Úgy, – szólt Kömleyné és fölpattan ültéből. – Nos ebben az esetben be
fogom neked bizonyítani, hogy nem mehetsz vele, mert tisztességes
asszony csak tisztességes férjhez ragaszkodhatik.
Olga érzi, hogy mi következik. Valahányszor az édesanyja belefogott
ábrándjainak rongyokra tépésébe, mindannyiszor irtózattal szeretett
volna menekülni, de a rettenetes ujságok bűvösen vonzották és mint az
édes mérget, úgy meg is kívánta. Minden szó, amely gyanut fakasztott
benne, mint a pőrölycsapás érte, de ellenállhatatlan vággyal szinte
belevájta magát a szörnyűségekbe és szeretett volna minél többet és
minél rettenetesebbet hallani. Most irtózva és feszülten nézett anyjára
és leste, mi következik még.
– Nehogy az az ember az én rágalmazásomra fordítsa, ami történt, inkább
én mondom el neked, amit eddig tudnod nem kellett. Te balga, úgy élsz,
mint a mesében és holmi hattyúlovagot látsz az uradban. Azt hiszed, hogy
ő is olyan tisztán és ártatlanul ment a házasságba, mint te. Ezt ugyan
egyetlen férfitől sem lehet megkivánni, de egyetlen férfi sem ámítja
ezzel a feleségét. Az olyan házasság, mint a tied, szintén nem tartozik
a rendkívüli dolgok közé, de az olyan házasságot senki más nem avatja
olyan hazug romantikus szerelemmé, mint ő. Tudod, miért vett el téged
Deméndy?
Olga elveszítette öntudatát. A szeme tágra nyílott, ajka félig nyitva,
nincs semmi más érzése, tudata, csak lesi a rettenetes csapást, melyet
rámérnek.
– Azért, – folytatta könyörtelenül Kömleyné – mert nekem udvarolt.
Érted? Engem szeretett, azért jött hozzád, engem akart, azért vett el
téged. És ez az ember az én fülem hallatára meri hazudni, hogy téged
szeret!
A szegény asszonyka egész testében remeg. Amit most megtudott, olyan
váratlan, olyan képtelen volt, hogy lesújtó rettenetességében is
megnevettette. Az egész reménytelen fájdalom hat így a nevető izmokra.
Kömleyné pedig csak folytatja a torturát, amivel meg akarja gyógyítani
leányát.
– Ezt meg kellett most mondanom neked, mivel a nyomorult rám fogta, hogy
a féltékenység beszél belőlem. Féltékeny én, te reád és ő miatta! Mintha
nem rajtam állt volna, hogy magamnak tartsam, mielőtt neked még csak
eszedbe jutott volna, hogy szeresd!
– Mama! – rebegi most Olga és irtózattal húzódik a szék szélére, hogy
majd lebukott róla.
– Szememre vetette nekem, hogy rágalmazom előtted, hogy meg akarom
rontani a boldogságtokat. Ez a boldogság nem ér semmit, mert hazugságon
épül. A te urad távol tart a világtól, hogy ne tudjál meg semmit, ami rá
vonatkozik, de előbb-utóbb mégis megtudnád a valóságot s minél
váratlanabbul ér, annál súlyosabban hat rád. Én ettől a rettenetes
kiábrándulástól akartalak megóvni, azzal, hogy előkészítlek reá. A
férfiak nem szentek és Deméndynek sem vetem a szemére, hogy úgy élt,
mint minden fiatal ember. De az ő bűne, hogy amit más asszony magától
értetődőnek tart, mikor megtudja, az neked katasztrófa. Nem tartozott
neked hűséggel, mielőtt elvett, miért hiteti el veled, hogy mégsem
vétett ellened? Ő, aki most is, isten tudja, hány szeretőt tart.
– Ez nem igaz! – kiált most helyéről fölpattanva Olga. – Nem igaz, nem
igaz, ezt még mamának sem szabad mondania.
Kömleyné odalépett a leányához és megfogta a vállát.
– Lassan akartalak bevinni a valóságba, hogy felvilágosodva és ábrándok
nélkül élhess vele. De mivel ez az ember így beszélt velem, ám legyen az
operáció gyorsabb, fájóbb, de alaposabb is. Eddig csak gondoltam, hogy
szeretőket tart, egy félóra óta tudom. Mikor idejöttem, az előcsarnokban
a tálcán egy levelet láttam. Egy hordár hozta, Márton épp be akarta
vinni az uradnak. Akaratlanul is hozzányultam és megtartottam: majd oda
adom én. Itt van, nem bontottam még föl, de az írás női írás. Tudom,
hogy mi van benne. A felesége vagy, te fölbonthatod.
Olga kezében tartja a levelet. Nézi, nézi, finom vonások, lázas
sietséggel odavetve. A vér arcába csap, a szerelmes nő ösztönével
megérzi ezeken a vonásokon a vetélytársnőt.
– Bontsd föl! – sürgeti Kömleyné, aki maga is lázban ég már – jogod van
hozzá, mert nő írta. Kötelességed irányában, hogy alaptalanul ne
gyanusítsd, ha nem igaz, amit mondok.
– Nem, nem – sikoltja Olga, de Kömleyné ekkor már kitépte kezéből a
levelet és fölszaggatta. Belenéz, fölkacag és odatartja Olgának:
– Hát lásd magad, úgy-e, hogy megmondtam?
Olga szeme rátapad az írásra, csak két sor: «Megkövetelem, hogy még
egyszer eljőjjön. Nem vagyok rongy, hogy így el akar dobni magától.
Éva.»
Deméndyné még egyszer olvasta el az írást, aztán behunyta szemét és
várta: most megszakad a szíve. De éppenséggel nem szakadt meg. Valami
soha nem érzett nyugalom szállta meg, hogy elcsodálkozott rajta. Hova
lett a szíve, hova lett a fájdalom, hova az iszonyú rémek, melyek ennek
a beállott valóságnak már az elgondolásánál elébe tolultak? Semmi, semmi
mindebből, csak megrázkódott, határtalan undort érzett és két kezével
belemarkolt a mellébe, mintha le akarná magáról tépni. Aztán fölvillant
a szeme, szinte diadalmasan, a levelet mintegy csapásra, magasra emelte,
úgy mondta anyjának:
– Köszönöm!
Kömleyné leányához lépett és megölelte. Először a Deméndy házassága óta
igaz, meleg szeretettel.
– Most ismerek csak a leányomra, – mondta – büszke vagyok rád és tudtam,
hogy a valóság meg fog gyógyítani.

4.
Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak
mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember,
gazember.
Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen
ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés,
gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca,
nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni
is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor
szokott fütyülni.
– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd
megijed:
– Édes, te beteg vagy! Az istenért mi lelt?
Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig
önfeledten balkezében gyűrögetett.
– Édes – kiáltja nyugtalanul Deméndy és át akarja fogni.
Az asszony kacéran kisiklik karjából és a pálma mögé bújva nevet.
– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám
ijesztettél!
A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura
előtt, aki nem is sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az
ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa
az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta
őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a
tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka
eltorzult mosolyra állt, így mondta:
– Igen, komédiáztam, úgy-e jól tudok komédiázni?
És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony
ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott.
Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette.
Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén
szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora
alá bújt.
– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok,
ha akkor meg nem adod magad…
– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent
megdöbbentett volna.
– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok.
Elférünk mi a zongora alatt is.
– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába,
ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen
elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen
elmaradt, olvasni kezdi:
– Egy… kettő… három…
– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki
urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő szemmel,
hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt
várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte
most mellbe!
– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd
el: mi történt. El van intézve a mama dolga?
Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta,
becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha
hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a
feleség előtt, akit megcsalt?
Hirtelen előbújt.
– Nos, el van intézve? – kérdi Deméndy ismét és a feleségéhez lép.
– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja
rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:
– Mondd csak, Miklós, szép leány az az Éva?
Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást
gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott
megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte,
ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az
életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a
billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt
hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:
– Mit mondtál?
– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga
is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd
hanyatt esik le a kis zongoraszékről.
Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme
kidülledt, arca halálsápadt volt, úgy bámult a látszólag egészen
egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.
– Éva, – dadogta végül – mit tudsz te Éváról?
– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem?
A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi
világunkban.
Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos
ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és
becsapta a zongorafödelet.
– Házasságtörő, – rebegte aztán iszonyodva és összeborzongott.
Deméndy most megemberelte magát. Vége, gondolta magában, hát legyen
vége.
– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta.
De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint
ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad
volna?
– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték,
mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.
És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy
értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár,
gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek
siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!
– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire
vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele.
Hallgasd meg legalább a mentségemet.
Olga összecsapta a kezét.
– A mentséget, – ismételte – a mentséget! Hát van erre mentség?
– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes,
amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom
magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy
visszanyerjed nyugalmadat. Én…
– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok
mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet
szerezz.
És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével
csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal
felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és
nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát
siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a
marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára
bármily áron.
Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző,
csitító, szerelmes szólongatásait.
– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha.
Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az
ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis
megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami
megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi
feleségem.
Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón.
Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani
zokogását. Hátra intett a kezével: el, el, de Deméndy egészen meg volt
törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.
Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott
volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:
– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt
abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem
igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt.
Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák
során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:
– Orvost, orvost! A bárónét!
Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta
a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s
ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el,
szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban
lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.
– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék
benne!
Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha
benne is megmozdult volna valami.
– Orvost, – hebegte – küldött orvosért?
Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek
elsimították az indulatok külső jeleit.
– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az
urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az
ilyesmikben.
Az orvos tudja. Megvizsgálja az asszonyt, akinek a teste lassankint
felenged lázas konvulziókban és fejét csóválja.
– Idegláz, – mondja – alighanem idegláz – és előveszi a morfiumtűjét. –
Egyelőre egy kis injekció, méltóságos báróné, aztán nyugalom, csak nagy
nyugalom.
Az injekció megteszi hatását. Olga magához tér és Deméndy óvatosan
elhuzódik az ágy mellől. A beteg egy darabig révetegen néz körül, aztán
eszébe jut minden és magához szorítja édesanyja fejét.
– Ne hagyj el, – rebegi – mama, ne hagyj el, – hiszen úgyis meghalok.
– Nyugalom, nyugalom, – inti az orvos és azt hiszi, ezúttal is kedvesnek
és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki
összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se
doktor, se patika.
Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe
nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és
visszahanyatlik.
– Maradj itten – rebegi még és fejére húzza a takarót.
– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.


HETEDIK FEJEZET. JANI.

1.
A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a
háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem
mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván
mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett.
Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét
borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra
nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:
– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne,
kirúgnám. Szégyent hozott a családra.
Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt
sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha
szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni,
képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s
bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.
Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a
vakáció és elvesztette leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony
megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:
– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok
és nem tanulni. Holnapután utazom.
És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az
ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott
cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony
szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb
legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi
felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a
szegény diák.
Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem
volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele
senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség
Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell
akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét.
Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt
mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a
fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok
különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán
megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki
szoknyában járt.
Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak
kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért
született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen
gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig
legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre sülyedt. Majd jövőre
még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve,
mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.
Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem
vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos
Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva
társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt,
mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben,
másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva
bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné
barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta,
a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte,
világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg
kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak
befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.
Mégis egyszer kibökkentette.
– Nem kellene vele menned, Éva – mondotta, mikor a gangon ültek.
– Miért nem?
– Nagyon tisztességtelen asszony, – mondja elpirulva.
Éva pedig hidegen ránézett és azt mondta:
– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld
magad!
Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a
szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.
Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának
szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak
szólította és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet,
azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta,
elpirult és elhalványodott.
– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva
megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már
felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.
– Deméndy írt? – kérdi Dermákné.