Budapest: Regény - 01

KÓBOR TAMÁS
*
BUDAPEST
REGÉNY
HARMADIK KIADÁS
BUDAPEST, 1919
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


ELSŐ FEJEZET. A KORONAHERCEG-UTCA.
– A XIX. század végén. –
Valamikor régen éppenséggel nem kellett az írónak bocsánatot kérnie,
amiért az első pár sorral nem viszi az olvasót témája érdekes kellő
közepébe. Magam is soká töprenkedtem, miképpen kerülhetném ki a hosszú
és száraz leírást, próbáltam is kezdetül néhány dialógust kifaragni
hősöm és hősnőm között, de mindenképpen arra a megismerésre jutottam,
hogy a szinhely ismerete nélkül az olvasóval nem tudom magamat
megértetni.
A világosság kedvéért le kell mondanom a megvesztegető érdekes kezdetről
s szárazon, pedánsan leírom regényem színhelyét, a Koronaherceg-utcát.
Budapestnek legfővárosiasabb és legfalusiasabb utcája ez. Este kilenc
órakor már alszik. A trafikosüzlet kivételével, mely csak legutóbb
nyilt, minden boltja ilyenkor már be van csukva. Ennélfogva ember alig
jár már benne. Nyáron a Rémi kioszk egy-egy fagylaltozó társasága
szokott rajta keresztül hazasietni: ez az egész forgalma. A hangos
beszéd és kacagás idegenszerüen hangzik benne vissza: nem idevaló többé
s a házak falai fölriadnak szürke álmukból. Sötét és félelmes utca ez,
mint a falué, akár itt, akár a külső csömörei úton egyaránt nem jó járni
éjszaka. Össze-vissza egyetlen tejüveges lámpa virraszt benne, a
táviró-hivatalé. Ott ébren vannak még. S az ékszeres boltok apró
nyilásain át látni, hogy odabent gázláng őrzi a kincseket, betörő
tolvajok ellen. A bakter ezeken kukucskál be s megnyugodva áll odébb,
amíg a gázláng nyugodt lelkiismerettel és éberen világítja be az
üvegszekrényeket.
Vasárnap délután is csak falusias a Koronaherceg-utca. Az ő üzletei mind
olyanok, hogy a munkaszünetes törvény alól nem kivánnak kivételt.
De amilyen korán alszik az utca, éppoly későn ébred. Ah, reggel egyet
fordul a világ s a Koronaherceg-utca nagyvilágivá válik. Félnyolc van
már, mire megelevenedik. Cilinderes urak és sietős léptű kisasszonyok
elevenítik meg. Csörögnek a vasredők, koppannak az emelőrudak. Ennivaló
szép lányok feszegetik a zárakat, hogy ragyogó tükörajtók mögé bújjanak
raboskodni. Vásárra nem számítanak még, a kora reggeli órákban ezeknek
az üzleteknek nincs keresetük. De rakosgatni, takarítani, söpörni és
porolni csak ilyenkor érnek rá. Az üzletnek ragyogni kell, mert csupa
finom holmi van benne, azaz olyan, amilyet igen finom öltözetű emberek
vásárolnak. Nem igen találom a kellő szót: ezt is rosszul mondtam. Nem
mind finom öltözetű ember, csak olyan, mintha finom öltözetű volna.
Teszem egy Kerepesi-úti nőidivatkereskedőnél ugyanazt a
tizenkilenckrajcáros mosható kartont kapni, mint Szénássy Gyulánál, de
nem ugyanaz a fejkendős, csatakos szoknyájú józsefvárosi munkásasszony
veszi, aki ott. Ennek sincs több pénze, mint a munkásasszonynak, de úgy
látszik, mintha volna. Ennélfogva Szénássy Gyula bársonyszékeket is
állít a pultja elé és a segédei mind olyanok, mintha skatulyából vették
volna ki.
Igaz, az olcsó karton mellett ott kapni a legdrágább francia kelméket
is, de éppen az a nevezetessége annak az üzletnek, valamint a
Koronaherceg-utca üzleteinek mind, hogy a gazdagság egy gyékényen árul a
szegénységgel.
Tessék például benézni a _magasin français_-nek nevezett csecsebecse és
ékszeres boltba. Az arany és drágaköves érmek kirakatában ott csillog a
snob feleségének káprázatos brilláns boutonja, de kapni ott két forintos
aranykarikát és ötvenkrajcáros gyémánt melltűt is. A műipar drága
remekei mellett árulják a norinbergi diszműáruk értéktelenségeit,
melyeknek árát a különböző nemzetek valutája szabja meg. Velencében egy
lirába kerül, ami nálunk egy korona, Németországban egy márkába, ami itt
egy forint. Ragyog, díszlik minden, a kirakaton keresztül, vagy
messziről a ruhán, az üvegszekrény polcán, csak ha az ember kezébe
veszi, látja az egy koronás bazár-származását. De hiszen ha egy szép
kisasszony végig sétál az utcán, nincs az a szemtelen jogász, aki
közelről nézné meg az öve kövekkel kirakott csatját.
Végig az utca kereskedelme a hiuság vásárja. Egyebet, mint díszítő
cikkeket benne nem találsz. Aki cséplőgépet, kályhát, szövetet,
konyhaedényt, húst, zöldséget, tüzelőfát, szerszámot akar vásárolni, az
ne menjen a Koronaherceg-utcába. Ellenben Éva a paradicsomból
kiüldöztetvén, ha végig megy rajta, tökéletesen kiöltözve s minden
toilette-szükséglettel ellátva indulhat haza. Fehérneműek, ruhaneműek és
prémek, fűző, cipő, kalap, fogkefe, parfum, pirosító, ékszer, legyező,
fésű, hajtű, élő- és művirág, szalondíszek, luxuslámpák, porcellán
darabok, iparművészeti bronz és márvány dolgok, kárpitok, szőnyegek és
fotografiák, tükrök és üvegek a legdrágább és a legolcsóbb árakon itt
kaphatók. Aztán elején, meg a végén egy-egy templom, a közepén meg a
szinházjegyiroda és a főposta, örökidőn szolgáló telegráffal és
poste-restante hivatallal.
Nem vagyok én tudós ember, azért nem is érdekel: az utca közönsége
teremtette-e meg a kereskedelmét, avagy megfordítva. Látom a tényt, hogy
ez a kettő mindenütt együvé való. S mi más közönsége lehet a
Koronaherceg-utcának, mint öltözni vágyó, tetszeni akaró gazdag és
szegény hölgyek serege? Nyolc órakor nyílnak a boltok, féltíz órakor
kezd befelé szűrődni a rendes publikuma: koránkelő, korántakarító
polgárasszonyok lányaikkal ekkor mennek vásárolni, mivelhogy kevesen
vannak még s a boltos jobban rá ér mutogatni és rábeszélni. Korán
jönnek, hogy korán mehessenek vissza, de hatalmába keríti őket a boltok
varázsa, őket is, másokat is és a kora bevásárlásnak be nem vallott
célja, hogy több boltot járhassanak be, több kelmét lássanak, több
kirakat előtt élvezzék a képzelt birtoklás gyönyörűségeit. A
legszolidabb és legtakarékosabb gazdasszony is ott felejti magát ebben a
bűvös, végzetes utcában s a legmegelégedettebb is, amint műértő szemmel
és fogékony idegekkel végigélvezte az elérhetetlent, halk sóhajjal és
révedező szemmel egybeveti szűk havi budgetjét titkos asszonyi
kivánságaival és nézi a földet, vagy az osztálysorsjátékos kirakatokat:
(kettő is van a koronaherceg-utcában) ha most találna vagy nyerne
százezer forintot!
Mentől közelebb ér a dél, annál elevenebb lesz az utca. Szép időben
tizenegy óra tájt egy csapásra megelevenedik. Alig lehet benne járni. A
kirakatok előtt csoportosulások, az üzletekben tolongás. Budapest
asszonyai mintha mind ide sereglenének minden áldott nap és az összes
délelőttjeiket bevásárlással töltenék. Úristen, mennyi időn át kell az
uruknak dolgoznia, hogy a pénzkiadásnak e rengeteg idejével
versenyezhessen? Ez az igazi tantalusi állapot. Folyton beszerezni,
folyton sóvárogni a beszerzendő után, megszakítás nélkül, a beteltségnek
minden reménye nélkül… ifjúsága rózsás hajnalán kezdi és ezüst hajjal,
nagymama korában sem végzi be. Az embernek mindig szüksége van arra,
amit nélkülözhet s egy asszony a ruházkodásával sohasem készülhet el.
Látszólag a gondatlanok járnak itt ajtóról-ajtóra. Látszólag mosolygó,
tetszeni vágyó és csinosításra gondoló nősereg sárga cipője koptatja a
szűk járó köveit. Látszólag fölösleges a jól öltözött úrihölgynek ez a
költekezése ujabb ruhára. Látszólag megvan a pénz, amit apró
bugyellárisukban, keztyűs öklükben szorongatnak. Látszólag komolyabban
foghatnák föl e hölgyek az életük hivatását és látszólag körülbelül egy
osztályból valók volnának. Aki asszony itt a másik után megfordul,
legfölebb egy különösebb façont bámul meg és nem a kelme elérhetetlen
drágább voltát. Prém a nyakon és drága kalap a főn – legujabb a szoknya
szabása és a kabáton is meglátszik, hogy nem készen vették.
A vásárló asszonysereg ilyenkor már átváltozott sétáló társasággá.
Megindult a korzó. Föl-alá az utcán, kettesével hármasával és magánosan.
Tarka, színes, csábító látomások váltakoznak. Mintha bemutatnák most,
amit előbb beszereztek: a hölgyek megjelenése ragyogó. Természetes, hogy
akad, aki megbámulja. A férfiaknak erre felé semmi dolguk, de ők
ilyenkor szintén sétálnak. Meg-megállnak különösen a szervita-tér és a
kigyó-tér sarkán és defiliroztatják maguk előtt a sétáló szépségeket.
Ezek nem igen bánják. Hiszen arra valók, hogy megbámulják őket. Amellett
ők is látnak. Titkos ismeretségek kötődnek a távolból. Az ünnepelt
színésznőket itt ismeri meg a közönség polgári ruhájukban. Polgárleányok
itt vetnek csodálóan ellenséges pillantásokat az arisztokrácia hideg
szépségeire, akik fogataikon hajtanak keresztül a polgári pompázók
sorfalain, egy-egy üzlet előtt lebegő léptekkel leszállván. A híres
muzsikus és neves író itt hallgatja kéjesen hegyezett füllel és
tettetett közömbösséggel, a háta mögött hogyan sugnak össze,
rámutogatván: itt megy a híres…
A hiúság vásárja ez, a ragyogó gazdagság, Budapest társadalmi életének
valóságos potemkiniádája. A prémek között vannak hamisak, az asszonyok
között olyanok, akiknek sürgősebb dolguk is volna, de itt vannak,
mosolyogva és pompázva és akik képmutatóan szintén mosolyognak és
pompáznak, holott fűzőik pántjai alatt szorong a gond és boldogtalanság,
hisznek a mások külső színében és úgy lehet, hogy az egyik Lázár
sóhajtva vágyódik a másik Lázár sorsára.
Déli tizenkét órakor. A városháza ó harangja kezdi, finoman és öblösen
egyaránt, aztán belekapnak a többi harangok mind: a koronaherceg-utcában
lehetetlen sietni, egyik ember szorong a másik mellett. A férfit
négy-ötféle parfum illata bódítja és lehetetlenség minden kalap alá
nézni. És ekkor, az utolsó harangszóval mintha új élet költözködnék a
zsibongó utcába. Olyan, mint amikor a tenger fodrai _alatt_ hömpölyög
egy új áramlat. A tollas kalapok közül kipiroslanak, kikékellenek a
szalagosak. Az új szabású kabátok közé belesötételnek régiek. A fehér
glacé keztyűk mellett láthatod a durva pamutkeztyűket. Tekenősbéka héja
helyett drótból való hajtűk tartanak össze ugyanolyan ragyogó szőke, meg
barna hajat, mint a korzó hölgyeiét. Olcsó kék, meg fekete szoknyácskák
libegnek fakult, kitaposott cipőkön és látni engedi a szaladó leánykák
karcsu fekete harisnyáit. És vannak köztük egészen díszes eleganciájuak
is és mégis meglátni rajtuk, hogy nem sétálnak, hanem mennek haza.
Közben meg egészen szegényes öltözetüek, kendővel a nyakukon, didergőn
vékony, viseltes szoknyában és nevetségesen elnyűtt kalapkával –
valóságos karikaturái a sétáló urihölgyeknek. Egész rajok hatják át a
fényes társaságot s találnak maguknak utat a sorok közeiben,
akadálytalanul törtetve előre ott is, ahol mindenki más megakadna.
A Munka torlódik bele a Sétába. Boltoskisasszonyok, varrónők,
masamódleányok, probirmamzellek, hímzőleányok, virágárusok. Akik a pult
mögött és a sötétes műhelyben dolgoznak, míg az úri népség kinn sétál.
Akik szintén ismerik a pompát, meg a fényt, de csak a nyomoruságból,
mely előteremti. Akiknek a keze finom selymeken kopik keményre és
feketére, akiknek a szeme fénye belepusztul a kábító drágaságok
előállításába.
Aztán egy másik áradat – boldog, mint az ifjúság, ragyogó, színes és a
maga egyszerűségében életkedvet, jólétet és gondtalanságot mutató. Az
iskolás lányok éppoly sietősen és éppoly ügyesen törtetnek keresztül a
sétáló tömegen. Varrólány és iskolás növendék összeszorul s az egyik
gőgös, a másik ellenséges pillantással áll odébb. Ah, ezeknek van
étvágyuk, nem sétálnak, hanem sietnek ebédelni. Rövid az idő – két
órakor ismét itt kell lenni. A pult mögött, a kincsek között, mik örökké
ott vannak és örökké elérhetetlenek. Ah, micsoda lelke lehet a kis
masamódnak, aki ötven forintos kalapokat staffiroz ki, száz lépésről
megismeri egy kalap értékét, mikor az ő háromkoronás girardiját a hajára
tűzi. Akkor már boldogabb a virágos bolt tanulóleánya még kopottabb
kalapban, mert ő csak a virágokat ismeri, de egyebekben az értelme és a
tudása tompa. Neki nincs szakérzése, ő a szegénység ölében fölnevekedve,
nem ismeri meg a gazdagság értékeit.
Látszólag idegen emberáramlatok lefolyása ez, különböző mélységben,
különböző sebességgel és különböző irányban. Látszólag a szegény
varróleány csak úgy sietne haza, ha a koronaherceg-utcában nem volna
korzó és a kis zenésleány épp oly érintetlenül ülne a levesestálhoz, ha
az üllői-úton menne végig, mint most a korzós utcán. Látszólag egyiknek
sincs köze a másikhoz és mégis életpályák irányai változnak, érzelmek és
gondolkodások, erények és bűnök érlelődnek meg itt, éppen itt és éppen
azért, mert oly emberek útjai kereszteződnek, akik más világból valók és
akiknek semmi közük egymáshoz.
Itt, a hiuság utcájában áll ki a képmutatás és éled a vágy. A nők
szocialista hajlamai minden skálában kifejlődnek. Az úridámáé, aki
valódi persianerben jár, de nem fizette ki, irigyli a másikat, aki
kifizette. A hivatalnok felesége egyenlőségesen szembejön az igazgató
feleségével és irigykedő keserűséggel néz utána. És a munkásleány
irigyli a léhütőt és a masamód gúnyos mosollyal ismer egyik-másik
kalapra és gondolja: ez sem fog soká ilyet viselni.
És egyre tart a rejtelmes hatás – egyikről a másikra. A
koronaherceg-utca szűk járóin egy új női osztály fejlődik ki.
Napról-napra szemmel látható a növekedése. Nem kell hozzá nagy
megfigyelés. Csak látni kell, hogy aki tegnap még déli harangszóra
hazafelé sietett, ma már lassabban jár. Aki még tegnap két óra tájt
ismét a város felé tartott, azt ma már hiába várod az utcasarkon. Szép,
jóra született szegény és szorgalmas leányok elhagyják a munkát, mert a
koronaherceg-utcában sétálni és pompázni látják a jómódban
dologtalanokat. A tisztességeseket, akik nem tisztességesek, de mivel
úri a viseletük, hát forma szerint mindenki megbecsüli őket.
Hogy nevezzem őket? Megvannak, szaporodnak, pusztulnak és pusztítanak.
Bogárfélék ha volnának, a tudomány már régen berubrikázta volna őket. De
csak emberek, nem veszi őket észre senki. Valami negyedvilágfélét
alkotnak. Leányok, kik lemondtak a férjhezmenés lehetőségéről,
elkedvetlenedtek vagy belefáradtak a munkába, foglalkozás, remény és
rendeltetés nélkül nézik magukat a fényes kirakatok tükrében. Az utca
tükre a legveszedelmesebb kerítő. Ami mézes-mázos hizelgést hazudik, ami
megtántorodást okoz, azt nyomban lecövekeli. Nincs idő a megbánáshoz,
megtéréshez. Az egyiknek azt mondja: hát a te szépséged száradjon, mint
a kóró? Hát a holnap csak olyan lesz, mint a ma s a mának vége az
egyedülvaló, örömtelen vénség, tetézve nélkülözéssel és a mult minden
édes emléke nélkül? A másiknak azt mondja: az sem gazdagabb, mint te,
mégis kacag és jólétben pompázik. A harmadiknak: tisztességes vagy? Csak
azt látják rajtad, hogy rongyos vagy. Így kérkedhetik magában a
vadvirág, hogy senki sem tépte le, amíg elfonyad vagy valami állat
kérődző gyomrába kerül, holott a rózsát leszakasztják és keblükön
viselik.
Minden rangosztályból kerülnek ki e révedező, veszendő teremtések, mert
mindegyiknek van irigyelni valója. Messziről megismerni őket lassú,
leselkedő járásukról, mintha együtt járnának valakivel, különös, hátra
hallgatódzó fejtartásukról s arcukon a cserkésző vadász merev
figyelmességéről. Rendes útjuk a Kossuth Lajos-utcán át vezeti őket ide,
innen a Haris-bazáron keresztül kerülnek a váci-utcába, ahonnan a
Kristóf-téren keresztül ismét a koronaherceg-utcába jutnak. Megismerni
őket járásuk céltalanságáról, meg hogy minden kirakat előtt megállanak,
de inkább magukat nézik benne, meg a mögöttük elhaladókat. Leginkább az
optikus üzlet vonzza őket, ahol a színésznők fotografiái vannak kitéve,
aztán az ékszeres bolt. Az aranynak bűvös vonzóereje odacövekeli őket a
kövezetre s képzeletben teleaggatják magukat a legcsillogóbb
gyémántokkal. Majd vágyuk leszáll a lehetőség szferájába és nézegetik az
olcsóbb gyűrűket, órákat, számolgatván: mikor vehetnék meg. A tudósok
nem ismerik ezt a szimptomát, de az aszfaltbetyárok tudnak róla. Amikor
egy leányt követnek, minden kétségük eloszlik, mihelyest az illető egy
ékszeres ablak előtt megáll.
Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind
elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki
beleunt a munkába és szeretne kalapot viselni. A bluzja rikító,
vadonatúj kazsmir, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül
látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska s nagy keze durva
cérnakeztyübe van bujtatva. Ez a kislány még az első kalandja után jár
és rendesen öreg urak kezébe kerül. Néhány hét és minden ragyog rajta,
az alsószoknyája selyme csak úgy suhog, a kalapja rendőrség után kiált
és cipőjének akkora a sarka, hogy majd lebukik róla. Ott van teljes
szegénységében a gouvernante, erősen befűzve titokzatos mosollyal az
ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez
beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a
foglalkozásos szerető, éktelenül drága részletfizetéses toiletteben,
mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos
vidéki úrnő, aki elvesztette pénztárcáját s noha estére várja az urát,
mégis rászorul addig valamelyik úr szivességére. Ez a hölgy rendszerint
sohse látott férjet, de olykor csakugyan «tisztességes» asszony, akinek
az ura valamelyik kishivatalban görnyed s képtelen feleségének olyan
ruhát csináltatni, amilyenben az járni szeret. És beletarkul a sokaságba
a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött
szininövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy
kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet,
mert azt hiszik, hogy nagy dolog szini-növendéknek lenni. Szinésznő
sohasem lesz belőlük, de egyre a szinház körül jár az eszük, minden
szinlap előtt megállanak, mindennap szabadjegyet kérnek s mindig az
utcán vannak.
Ezeknek a teremtéseknek a gondolkodása tisztára a férfi és a nő közötti
viszony körül forog. Ha valaki rájuk néz, azt gondolják: engem akar. Ha
nem néz rájuk: nem akar ez engem? És sajátságos, micsoda önérzetük van:
a tisztességes társaság tisztességében nem hisznek, de magukat
különbeknek tartják, mivelhogy a rendőrségnek nincs dolga velök.
Ma már minden bankhivatalnoknak van szeretője, aki ezekből az utcán
csatangoló leányokból kerül ki. Mindegyikük tisztességes leány számba
megy s innen való a fiatal uraknak merőben elharapódzott skepsise a
tisztesség iránt. A húsz éves jogász már tapasztalatok alapján állítja
nincs tisztességes leány! Már hogy volna? Az utcán találkozom egy
előkelőnek és szelídnek látszó kisasszonnyal. Nem hinnéd, hogy angyal?
No várj csak. Oda lépek hozzá és halk szervusszal köszöntöm. Pedig van
apja, anyja és zongorája és valamikor férjhez fog menni. Már most hogy
hinnéd el egy másik leányról, akinek szinte van apja, anyja és
zongorája, hogy csakugyan angyal! Ez a másik, egy illatos úriasszony,
bármikor, bárkinek rendelkezésére áll. Hát a te feleséged miért volna
különb? – Innen való, hogy ma már nálunk is, akár Párisban, fiatal
leánynak fényes nappal sem bátorságos egyedül az utcán járni, mert
mihelyest csak egy kicsit elmerül gondolataiba s meglassul a járása,
vagy az útja csak legkevésbbé látszik rendszertelennek, rögtön mellette
terem valami skeptikus lovag.
Így szűrődik át ezen az utcán Budapest egész élete. A gondtalanul
sétálók sokaságában örvények forronganak, a bársony takargatja a
szegénység rongyait, az erény színeiben ékeskedik a romlottság, nehéz
munka és léha kalandozás birkózik rajta. Fölcsillan a tavaszi verőfény,
a vér szenvedelmesebben kering és kicsap a szemekből a szerelem vágya.
Minden lépés, minden fordulat egy-egy dráma. Ki látja ezeket, ki törődik
velük? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a szép fiatal városból, ha majd
minden erkölcse, minden élete átszűrődik e gyönyörű, e vonzó, ez
előkelő, e gazdag, e szegény utcán?


MÁSODIK FEJEZET. ÉVA.

1.
Dél. Utolsónak a bazilika harangja kongja el méltóságosan tizenkét
ütését. A Koronaherceg-utcában nyüzsög a népség. Könnyelműség, vígság és
elégedetlenség a párája. Egy gyönyörű, sugár leányba, – csupa illat és
elegancia – a Zsibárus-utcából sietősen kifordulva, beleütközik egy
rongyos masamód-lány. A hölgy gyönyörű arca bosszusan elváltozik, a kis
leány elképedve tekint föl reá, de megismervén, kötekedő mosollyal szól:
– Te is jobban vigyázhatnál.
A hölgy nagy zavarban van. Ösztönszerűleg oldalt pillant és látja, hogy
a katonatiszt, aki eddig követte, töprenkedve és tanakodva, miféle hölgy
lehet ő, most magában mosolyog, mint aki tisztába jött a problémával.
Alkalmasint hallotta is, hogy a kis masamód tegezi a szép úrileányt.
– Takarodj – sziszegi ez mérgesen és iparkodik oly magatartást mutatni,
amellyel valaki a mesteremberével áll szóba. A kis leánynak azonban
gyönyörűsége telt a másik kellemetlenségében s szinte hangosan kérdezte:
– Tizenkettő van, nem jösz haza ebédelni?
– Még nem – mondja ez.
– Én bizony sietek, de aztán te se maradj soká, Éva, különben a mama
megint haragszik.
Ezzel fejével egyet biccent, a szeme kárörvendően rácsillog és mint a
hal, tovasiklik a zsibongó tömkelegen keresztül.
Tehát a rongyos kis munkásleány testvérhuga az előkelő hölgynek. Most
már mindent tud a katonatiszt. Kevesebb föntartással Évával szemben, de
nagyobb óvatossággal, esetleges ismerősök iránt, akik a problematikus
rangú hölgygyel láthatnák, a katonatiszt most már nem mozdul az oldala
mellől. Éva fehér arcát elborítja a vér, de nem a nőiesség lázadása ez,
hanem bosszúság. Összeszorítja fogait s azzal a bizonyos elutasító,
dacos tekintettel állja a katonatiszt kutató, frivol nézését, amely a
vállalkozó férfiak hevét menten le szokta hűteni. A tiszt is meghőköl,
kezd kevésbbé bizonyos lenni a dolgában, de végre mégis csak azt
gondolja:
– A huga egy rongyos munkásleány, ő maga meg úgy öltözködik, mint egy
baronesz. Itt mindent lehet kockáztatni.
A tiszt úr egy kissé felületes megfigyelő lehetett. Egészben véve Éva
megjelenése egészen ragyogó volt, de a részletek mégis a szegénység
küzdelmére vallottak az idő koptató hatása ellen. A hozzáértőnek első
tekintetre fel kell tűnnie például a kalap és blouse közötti
anachronismusnak. A blouse új, a kalap tavalyi, egy kissé átalakítva. A
szoknya kissé lekopott moirée, a legdrágább fajtából, a blouse ellenben
új, de a legfoszlóbb olcsó fajtájából. Világos, hogy mikor a szoknya új
volt, Évának több volt a pénze, mint a blouse csináltatása idejében. De
a disharmonia mellett is a leány büszke, öntudatos tartása és járásának
rugalmassága az úri leány benyomását keltette. Éva, hogy a tiszt
tolakodásától szabaduljon, megállt egy kirakat előtt, amivel azonban
csak azt érte el, hogy lovagja is mellé állt s ezt a pillanatot
felhasználta halk megszólításra.
Éva ridegen ránézett, aztán szó nélkül átment a tulsó oldalra. A tiszt
egy darabig meg volt hökkenve, de egyet rándított a vállán és utána
ment. Azonban nem volt módja, hogy újból szerencsét próbáljon. Éva
váratlanul befordult a párizsi udvarba s mire a lovag utána fordult, már
eltünt valamelyik üzletben.
Takarosan, mint a fecske-fészkek, sorakoznak az üvegtetős keskeny
bazárban egymás mellé a cipős-boltok. Az üveges-ajtó egyik fele kirakat,
melyben csábos tisztaságban fényeskednek a lakkos és sárgabőr topánkák.
S a legtöbbjük kicsike, mint a hamupipőke lábacskája és szabásában,
díszítésében fantasztikus, mint a rózsakirálynő sajkája. Ah, ezek a
cipők! Ferdesarkú varróleányok nem mehetnek keresztül a párisi udvaron,
hogy valamelyik cipős-ablak előtt sóhajtva hiábavaló ábrándokat ne
szőjjenek.
A Wočasek Antal boltjába nyitott be Éva. Amint a kezét a kilincsre
tette, az arca egészben átváltozott. Nyoma sem volt rajta se
boszúságnak, se haragnak, gyönyörű keskeny homloka sugárzott és acélos
kék szeme szinte pajkosan eresztette meg tüzijátékát. Méltóságos járása
is elmult, hajlott és szökdécselt, mint egy kis szobalány.
– Ah, Dermák kisasszony, örülök a szerencsének, Dermák kisasszony,
köszönti Wočasek úr. A kirakat mögött ült kis varga-asztala mellett a
Kossuth-szakállas, pislogó nézésü derék mesterember és versenyt
kalapálta a bőrt a félemeleten ülő négy legényével. Wočasek úr szeméből
a megelégedés sugárzik, a szája egyre jár, sajátságos bonhomiával,
melyen azonban megérzik, hogy semmi köze azokhoz, akikről beszél és mik
iránt érdeklődik.
– Hogy van Wočasek úr, – adja vissza Éva a szót nagy barátságosan,
szinte hizelegve. – Szabad leülni itt magánál?
– Nagyon örülök, hogy látom, kisasszony. – Igazán? Pedig attól
tartottam, hogy be sem ereszt.
– Kedves kisasszony, – szól kacagva a mesterember – hogy én ne
ereszteném be? A feleségemnek majd mindennap mondom: ugyan mi lelte a
Dermák kisasszonyt, hogy oly rég nem mutatta magát?
– Igen, – szól affektált duzzogással Éva – mert várja, hogy már
fizessek. Pedig én most sem hoztam pénzt, hanem…
– Cipő kell? (Az arca csak úgy sugárzott örömében.) Kedves kisasszony,
mennyit akar? Hát úgy ismer engem, mint a ki pénzt kiván? Hiszen tudja,
mi az én elvem: ha fogy az árú, biztos a pénz. Mutassa a lábát, nem
lett-e kisebb azóta?
Ezzel odahúzza székét Éva mellé és szeretettel kezébe veszi lábát.
– Hm, – mondja, figyelmesen nézve a cipőt – kedves kisasszony, így már
bajosabb önnel üzletet kötni. Micsoda cipő ez! És ön ilyen cipőben megy
az utcára? Ön már tudhatja, hogy nem elég, ha egész a cipő és egyenes a
sarka. Nézze, milyen megnyult a bőre. Ezer ránc van rajta, fakó, agyon
van fényesítve. Olyan, mint a bebalzsamozott holttest. Aztán a gombok is
lötyögnek és a sarka milyen széles, formátlan már.
– Nem mertem magát zaklatni, azt hittem, hozhatok egy kis pénzt,
mielőtt…
– De kedvesem, – mondja szigorúan Wočasek – hogy akar ön engem fizetni,
ha ilyen cipőben jár? Én szívesen hitelezek mindenkinek akármennyit,
amíg jó cipőben jár. Mert addig nincs mitől tartanom. Szép leány jó
cipőben mindig hitelképes. De szép leány rossz cipőben sohasem jut
pénzhez.
Éva homloka egy pillanatra összeráncolódik, de alig észrevehetőleg.
Aztán ismét enyelgő, hizelgő a hangja.
– Igen, Wočasek úr, ismerem azt az üzleti elvét. És sohasem veszt rajta?
Wočasek úr elégülten mosolyog, úgy néz a szép leányra. Aztán székével
visszalovagol a kis vargaasztalhoz, megfeszíti a térdszíját és úgy
beszél.
– Soha? Azt nem mondhatom. De nincs okom megbánni üzleti eljárásomat.
Emlékszik, mikor először volt nálam? A szeplős Pepivel, hiszen tudja. A
szeplős Pepi azóta eltűnt, tartozik is vagy százötven forintommal, de
azért nyugodtan alszom. Egy szép napon be fog állítani és megadja a
pénzemet és csinál újabb adósságot. De hiszen nem róla akartam beszélni.
Akkor magácska nagyon szegényes volt, az egész udvarban – már bocsásson
meg őszinteségemért – nem hiteleztek volna magának egy pár talpat sem.
Én azonban ránéztem az arcára, megnéztem a lábacskáját és azt mondtam:
hány pár cipőt parancsol a kisasszony? Ön pedig nagy aggódva egy párt
kért, a legolcsóbb fajtából és én csináltam három párt a legdrágábból.
Dehogy is jóságból tettem, mert az üzletben az ember nem lehet jószivű,
ha érdekből.
Mért adjak el olcsó cipőt egy párt, mikor eladhatok drága cipőt három
párt? És mondtam magamban: Ez a nagyságos Dermák Éva kisasszony egyike
lesz a legjobb vevőimnek. Nem adok neki egy hónapot és készpénzzel fog
fizetni, mert az ilyen büszke szépség, mint az övé, valóságos vagyon,
föltéve, ha jó cipőben jár. Ha ez a leány az én cipőmben végig megy a
koronaherceg-utcán, ha csatakos marad is a szoknyája, az lehet belőle,
amit akar.
– Wočasek úr, – szól közbe Éva gyengén remegő orrcimpával – én már akkor
is kikértem magamnak, hogy engem olyannak tartson, akire üzleti elveit
alkalmazhatja.
– Jó, jó – bólogat Wočasek úr – és én már akkor is bocsánatot kértem,
hogy nem akarom sérteni. Én csak az üzletet nézem és mindenkit
tisztelek, de most mondja maga: rosszul jártam én, mikor így
gondolkodtam? Még el sem nyűtte az első pár cipőt és a Deméndy Miklós úr
ő méltósága már megfizette a hatodik párt.
Éva izgatottan fölkelt.
– Wočasek úr, ajánlom magamat. Deméndy Miklós úr ő méltósága nem fogja
többé a cipőszámláimat kiegyenlíteni és mással én nem fizettetem ki.
Wočasek úr merően nézett a felindult szép leányra és a hangja teli volt
őszinte tisztelettel, mikor felelt.
– Üljön le ismét, kedves Éva kisasszony, nagyon jól tudom, hogy ön nem