Budapest: Regény - 10

– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné
Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna
ugyanaz.
– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass
szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor
testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz.
– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá
Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem
a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is
valamit Bernstock úrtól.
Ezzel a hölgyek a műhelybe mentek s Webston magára maradt a nyomorékkal.
Az irtózat kíváncsiságával lépett hozzá közelébb.
– Régóta beteg?
– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna
meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de
mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna,
mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a
velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a
székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen
többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én.
Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az
asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!
– Házas vagyok, – mondja Webston úr remegve.
– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme
vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen
szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett,
vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…
Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock,
alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.
– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon
meg, fogjon meg.
A leány undorral és félelemmel huzódott tőle.
– Nem szabad, Bernstock úr, majd szólok a nagyságos asszonynak.
– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a
szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.
Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A
beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta
magához.
– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert
kiáltok.
– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s
karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és
visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány
percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé
és homályosodó agygyal mondta magának:
– Ez lesz a végem, ez lesz a végem.
Bent a nők végeztek a próbával és válogatással.
– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy
vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?
– Dehogy nem, jól vagytok?
– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz
a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van,
nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb
baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja,
hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok
neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.
– Mit csináltok akkor?
– _Mi_, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy _mi_ mit csinálunk,
azt bizony nem tudom, de hogy _én_ mit csinálok, az már bizonyos.
Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem
férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek
nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?
– De kérlek, Mariska, mégis csak szeret s miattad megy tönkre.
– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment
már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok,
addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.
– Menjünk, – szól Éva kurtán.
– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát
te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?
– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt
büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.

2.
Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő
pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól
nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel
a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor
engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen
fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre
tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki:
– Éljen Dermák Jani, ez egyszer jól viselte magát.
A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta
Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé
mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes
volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta
boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is
valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy
mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan
nehéz.
Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament.
Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem
csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a
világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És
egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s
a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ,
hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.
Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon
keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné,
egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak
járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.
Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a
betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:
– A _K_ betű sokkal szebb, ha egy vonással írják.
Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, szorosan magához ölelte és
rázúdította a csókok záporát.
– Szamár, szamár, – mondogatta – hát még mindig nem érted?
A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva
szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor
közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József
Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez
házasságtörés volna.
Az asszony sírt és nevetett.
– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még
lihegve megszorította a kezét:
– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy
igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is
szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?
Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte
magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé.
Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította
különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája
finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden
árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép
asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a
huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami
finom, gazdag!
Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai
gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez
az asszony kimondta előtte a bűnös szerelem szót, mostan rabja is. A
naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú
szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte
ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most
régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem
imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész
éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta
magában szűzi tiszta képét.
Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden
felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek.
Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt
különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz
a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy
érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ
végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.
Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához.
Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a
szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem
rezgését.
Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt
lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult,
a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A
szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani
bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán
csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.
– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel.
Sárika nem felel. A fiú nyugtalankodik.
– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen
beteg vagy!
– Nem megyek – fakad ki durván a leány – sohse megyek többé haza.
Jani megijedt.
– Mi történt, az istenért? Bántott a mama?
Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már
be kellene rajta menni.
Egyszer aztán, félig háttal fordulva bátyjának, töredezve mondja:
– Ha Éva nincs otthon, akkor fölmegyek.
– Éva? Mi bajod Évával?
A kis leányt most szinte rázta a düh.
– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával.
Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban
is.
Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal
gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a
nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva
többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:
– Megnézem, hogy otthon van-e, aztán majd lejövök és megmondom.
– Ints le a gangról, – szól mogorván a leány.
Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét
sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.
Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt.
Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor
szokása szerint rászólt Janira:
– Be későn jösz.
De nyomban visszakapta régi dühös színét, amikor hozzátette:
– Az a csavargó pedig még most sincs itt. Nem is hagyok neki ebédet.
Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt
mondta:
– Valamivel jobban bánhatna vele anyám, egészen elvadítja a háztól.
– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem
bántom.
Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal
jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült,
mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél
Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog
nyugodni.
Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével
intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor
kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány
lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a
lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.
– Mit intesz? – kérdi Éva.
– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt
vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.
– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni,
rendőrrel hozasd föl.
Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta.
Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.
– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, –
figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik,
az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a
szemem elé kerülni.
Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy
kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.
– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka.
Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.
Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha
nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a
szűrét annak az éhenkórász technikusnak.
Amellett a kiváncsiság is gyötörte és próbálta kivasalni Évából, hogy
min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és
Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve,
köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát
nem sikerült megtalálni.
– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára
nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan
fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.
Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes
technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.
– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy
édes anyám nevében felmondjak önnek.
Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.
– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?
– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az
egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember.
Mennyire vitte a hugommal?
Haas úr jókedvűen nevetett.
– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el
a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan
lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?
– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen
őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.
– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, –
hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá
komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még
sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.
– Szokott vele a házon kívül találkozni?
Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon
felelte:
– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.
– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul
vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a
legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát
önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes
anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!
Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:
– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?
Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül
elnevette magát.
– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos
hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De
komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit
akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van
valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak
egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők
magunkat?
– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz
gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.
– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét
fütyörészi a kőrösi-lányt.
– Tehát nem akar kihurcolkodni?
Haas úr szélesre húzza az arcát.
– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt
lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más,
ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek.
Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem
telt le a hónapból.
– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót.
Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a
kőrösi-lány nótájába.
Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel,
Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el
volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De
a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem
akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is
találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt
világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga
elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta
is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor
Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint
harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.
Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg
fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának
lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a
holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva
fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos
nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:
– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem
bucsuzhattam tőle.
Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár
erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény
párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált
volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben
úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.
A kisleány dacosan üti föl a fejét.
– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.
– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.
– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy
nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.
Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.
– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?
– Hol?
– A Wočasek boltjában.
– Ki az?
– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.
– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.
Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:
– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.
A kis leány haragos lett, mint a pulyka.
– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak
sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem
hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most
rám akarod fogni…
– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál,
abban sincs semmi rossz.
A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.
– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be
és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért
is, sohasem voltam a párizsi udvarban.
– De hisz láttalak!
– Hazudsz.
– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.
– Nem igaz, hazudsz.
– Azért nem mertél délben feljönni.
– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?
Most már Éva is elvesztette türelmét.
– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.
Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az
ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt,
megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.
– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé
szobaúr.
Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna.
Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és
káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és
tépte és harapta.
– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és
féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és
utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.
Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját,
önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön,
úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így,
közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre
megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az
ágyát.
Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó
gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró
alatt aludt vele.

3.
Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően
pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha
Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De
komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva
próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de
ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s
megvetően hátat fordított neki.
Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem
tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé
engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s
mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és
eliramodott.
Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan
látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is
érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este
volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát,
jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét
ráirányítsa az új cipőjére.
– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.
– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded?
Miattatok akár mezítláb is járhatnék.
– Már megint nyelveskedel?
– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a
száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt,
mint Éva, aki idehozza a szeretőit.
– Elhallgatsz mindjárt?
– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy
becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.
Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.
– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.
– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki
egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…
Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és
istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította
ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen
fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.
– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.
– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé
a lábamat.
Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.
– Hová? – kérdi az is.
– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.
Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot
a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika
szökését.
Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő
Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát
nézte: kilenc elmult.
– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi,
hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész
éjszakára is kimarad?
– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, –
érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a
csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon
a háztól.
– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni
Sárit és haza hozni, bármi áron.
Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg
Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.
– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, –
honnan tudnád, merre ment?
Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:
– Menjünk.
Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is
keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?
Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az
Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket
nézegette.
Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel.
Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű
csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik
szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a
pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a
padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek.
Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt
kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja
az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes
utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha
jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen
nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat.
Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a
fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál
sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.
Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az
elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden
emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az
Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De
mégsem, oda csak nem ment egyedül!
Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék.
Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott
Haas úr lakást.
Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas
urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak
tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon
van, ha nem, akkor nincs otthon.
És nagyon gyanusan nézett végig Éván.
Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott
előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát.
Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási
rajztábláját.
– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen
felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.
– Mikor szokott haza jönni?
– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig
idehaza van.
– Nem jár ide hozzá senki?
Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást:
feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat,
vagy beszél?
– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki
Haas úrhoz jönni szokott.
Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.
– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a
szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.
Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett
neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.