Budapest: Regény - 02

olyan, aki akárkivel kikezd. Jól láttam most is: egy katonatiszt már
negyedszer ment el az ajtó előtt és ön rá sem nézett. Tudom én, hogy
kivel van dolgom. Azt is tudom, hogy a Deméndy házassága sokat
változtatott az ön viszonyain. Az olyan leány, mint ön, csak attól fogad
el valamit, akit szeret. És ismét mondom: önnek szivesebben és többet
dolgozom, mint másnak, mert ami önnek becsületére válik, az nekem is
biztosíték. Domokos!
A félemeleti falépcsőn nehéz lépések kopogása hallatszott. Egy szurtos
fiatal legény jött le onnan, kezében centiméterrel. Az arca sápadt,
beesett volt, a bajusza betegesen vékony, két nagy fekete szeme, mintha
nyitott pillával aludnék. Olyan legény volt, akitől a Józsefvárosi
leányok halálos szerelembe esnek.
– A kisasszonynak? – szólt mogorva hangon és Évára nézett.
– Igen, a kisasszonynak. Megvan ugyan a mértéke, de azt akarom, hogy
maga mérje meg. Tudja, kisasszony, Domokos művész a mértékvételben.
Három évig volt Párisban, ott lehet aztán tanulni!
Éva még mindig menőfélben állt, de ekkor a katonatiszt ismét mutatkozott
az ajtó előtt s ez késztette Évát, hogy leüljön. A legény letérdelt
előtte s a térdére tette Éva jobblábát. Lehúzta róla a cipőt s
centiméterjével dolgozni kezdett. Finoman, biztos kézzel érintette az
Éva keskeny lábát, mint az orvos, mikor operációt végez. Mikor elkészült
vele, udvariasan meghajtotta magát:
– Köszönöm.
– És holnapután kész lesz az első pár – szólt energikus hangon Wočasek
úr. – Ne törődjék kisasszony azzal, amit én beszélek, higyje el, én
minden vevőmet tisztelem, de önt a legjobban.
– Nem akarok most elmenni, Wočasek úr, – szólt Éva – ez a szemtelen
ember még most is kint strázsál s a mostani hangulatomban félek, hogy
botrányt csinálnék.
– Nagyon örülök, kisasszony, ha szerencsém van.
Domokos közben lomhán fölkopogott a lépcsőn, de csakhamar lejött ismét
három társával, kötény nélkül, kalappal és bottal.
– Alászolgája – köszöntötte gazdáját. Évára rá sem nézett.
Wočasek úr utána hunyorgott, aztán neki jóleső hosszadalmasságával
kezdett róla Évának beszélni.
– Látta azt a legényt? Nem közönséges ember ám ez. Két hónapja, hogy
nálam van, persze, ön nem ismerheti, mivel van legalább három hónapja,
hogy nem volt itt. Igen, épen három hónapja, hogy Deméndy ő méltósága
megházasodott és azóta nem láttam. Hát beállít a legény, mutat párisi
bizonyítványokat és szinte gorombán kérdezi, fölfogadom-e vagy sem.
Hiszen szép, szép az önérzet, mondom, hanem ha alattam akar dolgozni,
lehetne valamivel alázatosabb is, az én üzletemben akárhányszor vevőkkel
lehet dolga és azokkal finoman, udvariasan kell beszélni. Megint csak
durván mondta: ezt bizzam reá, nem azért járt Párisban, hogy ne tudjon
emberekkel bánni. Hát ez igaz és én felfogadtam. Hát mondhatom, ilyen
munkásom sem volt még. A jó isten tudja, ezek a párisiak honnan veszik a
tudományukat. Hja persze ott minden nőnek olyan finom a lába, mint a
magáé. Hát a modell tökéletes. Minálunk meg épen a láb minden szépségnek
a gyöngéje. A legszebb hölgyeknek csúnya a lábuk. Vagy nagy, vagy
formátlan. Bütykösek, tyukszemesek, az embernek szabásközben megfájdul a
szive, hogy miért kell a finom, szép formát elékteleníteni egy-egy
bütyök, vagy tyukszem miatt. De amióta ez a Domokos van az üzletben,
akár hiszi, akár nem, még a pampalábnak is szép formája támad. Aztán
nagyszerűen beszél franciául és én a kirakatba kitétettem a táblát: ici
on parle français.
Évát ez a beszéd a legkevésbbé sem érdekelte, sőt talán nem is hallotta.
Egyszerűen várt, amíg a katonatiszt elúnja a strázsálást.
– És most képzelje el, kedves kisasszony, mi lelte ezt a legényt. Már
első nap feltünt, hogy teljességgel mintha jégcsap volna. Más fiatal
legény az én üzletemben bizony kacsint egyet vagy kettőt fölfelé, amikor
mértéket vesz, kelleténél is többet babrál a vékony harisnya körül,
hiszen – ne vegye rossz néven – ön kivétel, az én kuncsaftjaim azt nem
veszik nagyon zokon. Hanem Domokos? Mintha csak sámfa volna a legszebb
női láb. De még azt is vettem észre, hogy mennél szebb valaki, annál
szigorúbb és haragosabb. Egyszer aztán mintha egészen megbolondult
volna. Ismeri a Mészáros Gizi kisasszonyt? Dehogy ismeri, azaz talán
mégis! Jó két esztendeje, hogy nálam csináltatja a cipőit. Biztos, jó
pénz, különben rögtön fizet, csak azt akarja mindig, hogy mindent dupla
áron számlázzak. Hát ő csak az egyszerű árát fizeti meg, a többit
magának tartja. Ezt különben a férjes asszonyok is meg szokták tenni,
akiknek szűkmarkú uruk van. Hát bejön a Mészáros Gizi kisasszony és az ő
rendes hetyke hangján azt mondja:
– Hallja, maga Wočasek, hallottam, hogy párisi legénye van, hát nekem is
párisi mértéket vétessen.
– Kérem alássan, – mondom én – és fölkiáltok: Domokos! Tudja, a Mészáros
Gizi kisasszony egy üvegkereskedésben bolti kisasszony volt, de amióta
selyemben jár, hát elfelejtette, hogy az első pár cipőkért reszketve és
alázatosan kunyorált. De nekem mindegy, akár kedves Wočasek bácsit
mondanak, akár: hallja, maga Wočasek. Én üzletember vagyok és keresni
akarok. Hát lejön a Domokos, mint máskor, a centiméterrel a kezében, rá
sem nézve a kisasszonyra, hanem hát ez egyszerre elsikoltja magát:
– Jézus Mária! És úgy tesz, mintha ki akarna szaladni az ajtón. Hát
akkor az álomszuszék Domokos is fölveti a látókáit és isten
Márkus-uccse, magam is megijedtem, olyan kénköves tüzet lövelt a fekete
szeméből. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán keményen ráparancsolt
a leányra:
– Üljön le.
Ez meg remegett és nem merte megcselekedni, hát még egyszer rárivalt:
– Üljön le! És aztán ökölbe szorította a kezét és azt mondta:
– Nekem fizetség jár azért, hogy aki jön, annak mértéket vegyek.
Őrizkedj Gizi, nehogy másutt találkozzam veled, itt azonban nem
ismerlek.
– Hát mit mondjak magának, kedves kisasszony, én már sokfélét
tapasztaltam, de ilyen beszédet csak a szinházban hallottam legfölebb,
ott is csak nagy uraktól, akik szépen rakják a szót. Aztán a Gizi
kisasszony kezdett sírni és míg a mértékvétel folyt, hát megtudtam az
egész históriájukat. Hogy a Domokos épen hogy fölszabadult és egy házban
lakott a Verseny-utcában Gizivel, aki kőmívesnek a leánya ugyan, de
mivel boltikisasszony volt, hát egy szegény fölszabadult cipészinas nem
is merhette rávetni a szemét. A Gizi kisasszonynyal azonban megértették
egymást, csak a kőmíves apa nem akart semmit se hallani róla, hogy az ő
kisasszonylánya egy olyan senki ember felesége legyen. Hát ezért elébb
együtt akartak meghalni, de a leánynak nem igen volt mersze hozzá. Erre
aztán elhatározta Domokos, hogy kivándorol szerencsét próbálni, a Gizi
pedig esküvel fogadta, hogy hű marad hozzá és várni fog reá.
Hát az első esztendőben bizony sanyarú dolga volt Domokosnak, amíg
Párisba nem vergődött. Ott gyöngyélete van a munkásembernek. A
legkevesebb, amit kap, öt frank napjára, ami két forint ötven krajcár.
Minálunk bizony meg kell öregedni, míg ennyi bérre viszi az ember. De
Domokos ügyes ember volt és csakhamar fölvitte isten a dolgát. Keresett
hatvan, nyolcvan, száz frankot is hetenként és ebből minden hónapban
küldött a Gizinek húsz, negyven, meg nyolcvan forintokat is, hogy tegye
a takarékba s ha már sok pénze lesz együtt, akkor haza jön, önállóvá
lesz és majd csak hozzá adják a leányt.
Ez volt épen a baj. Gizi takarékba vitte a pénzt, de aztán, ha
megszorult, ki is vette. S mivel könnyen jutott a pénzhez, hát kezdett
finoman ruházkodni, nyalakodott is, megunta az üzletet és kezdett sokat
sétálni. Aztán a Domokos meg biztatta, hogy nemsokára hazajön már és
üzletet nyit. Ettől aztán megijedt és arra gondolt, hogy az elköltött
pénzt visszaszerezze. Hát tudja, kedves kisasszony, elég szép, szőke
kislány a Gizi kisasszony, szerencséje is lehetett volna, de sohasem
volt fölösleges pénze, amire szert tett, azt el is költötte. Aztán meg
miután belekóstolt a szabad életbe, tetszett is neki. A Domokos
hazajött, kereste a leányt a boltban, ott kinevették, már régen nincs
ott. Kereste a szüleinél, azok azt mondták, hogy a Gizi úri dámává
züllött, hát kilökték. Így keseredett el a fiú, meggyűlölte az egész
asszonyi nemet, aztán úgy állt, mint az ujjam, mert minden megtakarított
pénzét hazaküldte. Az önálló üzletből nem lett semmi, hát beállt hozzám.
Nem érdekes ez?
– Utálatos, – felelt Éva, – az a leány megérdemelné, hogy fölakasszák.
Wočasek úr a fejét csóválta.
– Ne ítéljünk nagyon szigorúan, kedves Éva kisasszony, az egyiknek ilyen
a természete, a másiknak amolyan. A férfinak mindig okosnak kell lenni
és a nő mindig gyarló. Hát nem Domokos az oka mindennek? Minek bízta
pénzét a leányra? Minek teszi ki a csábításnak? Bejönnek hozzám a
leányok ötforintos cipőért és még nem akadtam egyre sem, aki ellen
tudott volna állani, mikor én tízforintosat kínáltam neki. Ha Domokos
szépen maga rakja félre a pénzt, most boldog lenne ő is, a leány is.
Súlyos az élet, kedves Éva kisasszony és mentül szegényebb a lány, annál
jobban vágyik a szép holmikra.
– Adja el magát, – szólt Éva szenvedélyesen, – de lopni nem szabad. És
lopni attól, akit megcsal, ez a legförtelmesebb.
Wočasek úr a vállát vonogatta.
– Tisztelem a véleményét, kedves kisasszony. Mindenesetre szép, ha
valaki ilyen szigorú erkölcsöt vall.
Éva ajkába harapott.
– Igaza van, Wočasek úr, aki olyan, mint én, annak nincs joga mást
elítélni. De én mégis érzem, hogy ki vagyok és nem tartom magamat
rosszabbnak akármelyik tisztességes asszonynál. Hogy szeretője voltam
Deméndynek? Hogy pénzt kaptam tőle? Az nem az én rosszaságom, hanem a
világ hitványsága. A hites asszony tán nem kap pénzt az urától? S nem
azért kapja-e, amiért én? Hát azoknak a nagyobb tisztessége csak a
nagyobb szerencséjök. Amellett, hogy eladják magukat, tetejébe még
feleségül is vétetik magukat. Könnyű így szeretni! De én szerettem azt
az embert ingyen s megfizettem azért, amit tőle kaptam, a becsületemmel.
S mikor elkövette a hitványságot, hogy otthagyott, ingyen adtam vissza
neki a szabadságát. Kínált pénzt, nem kellett. Ha nem volnék jobb, mint
a többi, nem szorulnék itt is elnézésre.
Wočasek úr helyeslően bólogatott a fejével.
– Úgy van, kisasszony, úgy van, nagyon érdeklődöm a sorsa iránt s mint
jó barátja mondom önnek, hogy becsületességének meglesz a jutalma.
– Ugyan mi? – kérdi Éva keserűen.
Wočasek úr himbálja a fejét, mintha jól össze akarná illeszteni a
gondolatait.
– Hát, kedves kisasszony, tudja, az én tapasztalatom szerint semminek
sem lehet vége, mielőtt be nem fejezték. A szerelmes emberek viszonyát
nem lehet úgy abbahagyni, mint déli harangszóra a munkát. Vagy házasság,
vagy válás kell ahhoz. Deméndy úr elhagyta magát, de nem vált el
magától. Igen, ha végkielégítést adott volna magának, akkor vége volna
mindennek, de így magához köti őt még az, hogy nem adott magának semmit.
Meglássa, egy szép napon minden a régiben lesz. Még ennek a Domokosnak a
dolga sem maradhat úgy, ahogy van. Ha visszaperelte volna a leánytól a
pénzét, vagy ha agyonütötte volna, akkor igen. Így, ahogy most van,
mindkettőjük dolga olyan, mint a kistafirozatlan cipő. Nem lehet
liferálni.
– Hagyjuk el – szólt Éva, iparkodván fölindulását rejtegetni. –
Tiszteltetem a feleségét, Wočasek úr.
– Köszönöm – felelt ez szinte goromba szárazsággal és hirtelen nagy
buzgalommal nekipörgette a varrómasinát. – Majd megmondom neki.
– A gyerekei hogy vannak? – kérdi továbbra Éva.
Erre a kérdésre a varrómasina megállt és Wočasek úr képe épp oly
sugárzó, barátságossá vált, amilyen mogorva volt, mikor Éva a feleségét
emlegette.
– Hohohó, – kacagott föl mély lelki gyönyörűséggel, – maga talán nem is
tudja, hogy többen vannak, mint voltak? Még egy hozzá jött, akkora, mint
a kis árboc. Fiú, teringette, fiú! Csak látná, milyen hatalmas kölyök
az. Árpádnak kereszteltem, mivelhogy ő az első Magyarországon született
Wočasek. Lehet, hogy későbben meg is magyarosítom a nevemet, az ő
kedvéért. Tudja, én nem igen bántam, ha a kenyéririgy népség cseh
suszternek csúfolt. Hanem a fiu, ördög poklot, az minden ízében magyar
ember lesz.
– S valami nagy urat nevel majd belőle.
Wočasek úr megint meggondoltan himbálta a fejét.
– Na, na – szólt csöndesen. – Akarom, hogy jó módban, becsületben
élhessen, de a suszter fia ne kívánkozzék el az apja kaptafája mellől.
Az én üzletemben sok mindent tapasztalni, kedves kisasszony, s
megtanultam, mi árt meg az embereknek. Hála istennek, van miből élni, a
feleségem is járhatna selyemben, de azért mégis csak egyszerűen jár,
mint becsületes mesterember asszonyhoz illik. A fiú sem úgy boldogulna,
ha mint nagyságos úr elverné, amit én kerestem, hanem ha mint iparos
ember nem kénytelen az elején kezdeni a dolgot, hanem ott folytathatja,
ahol én abbahagytam.
– És a leányait is így nevelteti?
– Ó, azokat nem. Leánynak nagy csapás a szegénység gazdag városban.
Minden bajnak az oka, ha a leányok szebben öltözött leányokat is látnak.
Ezért nem is szabad bejönniök a városba, hanem Váczon vannak intézetben.
Ott aztán ők a leggazdagabbak közül valók. Tudja, itt is adhattam volna
intézetbe, ó igen előkelő, tisztességes intézetek vannak itt, ajánlották
is nekem, de csak látom, amint az egyformán öltözött leányokat kettős
sorokban sétálni viszik a városon át. Nem jó dolog az leánynak, kedves
kisasszony, az ördög leselkedik rájok minden utcasarkon és minden
kirakatból.
– Nagyon félti a leányait, úgy-e Wočasek úr?
– Mi tűrés-tagadás, kedves kisasszony, ne vegye zokon, de nem akarom,
hogy bajuk történjék. Új világ van itt körülöttem, de én csak szerezni
akarok belőle, nekem, régimódi embernek, jó a régi világ is.
– Igaza van, Wočasek úr, most azt hiszem, már mehetek. Isten áldja…
– Alázatos szolgája, Éva kisasszony, nagyon becsülöm, kedves kisasszony
és ne féltse jobban a pénzemet, mint magam.
De csak nem mehetett el Éva. A katonatiszt nagyon csökönyös volt, egy
kissé türelmetlenül ugyan, de mégis ott lődörgött a bazárban, gondolván,
hogy örökké csak nem marad a boltban, akit vár!
– Eh – gondolta Éva – nem bujkálok többet. És – hangosan szólt:
– Isten áldja meg.
Amint az ajtót nyitotta, majd összeütközött egy különösen magas, karcsú
teremtéssel. Minden suhogott, ragyogott rajta. A dereka crépe-je, a
szoknyája finom batisztja, de különösen az alsószoknyája selyme, mely a
magasra felfogott szoknya alól tenyérnyire kilátszott fekete alapjával,
piros fodor- és rojt-diszével. Az érdekes, keskeny arc erősen
bepuderezve, nagy, íves orra el is csufította, széppé is tette. A hölgy
viselkedésében volt valami szeleburdi szögletesség, mint a gyerekeknél.
A könyöke kifelé állott, a válla is hegyes volt és hórihorgas termete
csupa éles szögben hajlott meg a ruhája alatt.
– Kovacsevics Mariska kisasszony! – kiáltott föl Wočasek úr.
– Pardon! – kiáltotta vidám udvariassággal a leány, de aztán csak
ráborult Évára, aki ugyancsak magas, karcsu leány, mégis eltörpült
mellette. – Éva, Évácska, jaj milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.
– Hallottam, hogy külföldre mentél – szólt Éva, miután némileg erőltetve
szintén örömet mutatott a nem várt viszontlátáson.
– Jó napot, Wočasek bácsi, hát még mindig a régi jó egészségben? Ejnye,
de szép főhadnagy ez idekint! Reád vár, Éva?
– Nem – felelt ez kurtán.
– Pedig már gratulálni akartam. Hát külföldön voltam, kedvesem, a
moszkvai operánál. Nagyon jó dolgom volt, hiába, csak a külföld becsüli
meg a tehetséget. Minálunk? Csupa fontoskodás és kicsinyesség. Hanem
majd elfelejtettem megmondani: gratulálhatsz, menyasszony vagyok.
– Ah, ah – örvendezett Wočasek úr, aki közben örömteli érdeklődéssel, de
megszokott lassusággal lefejtette magáról a lábszijat, letette a bőrt,
meg a kalapácsot, két tenyerével végigveregette a térde kalácsait,
amivel úgyszólván szalonképessé tette magát az elegáns látogató számára
– és ki az a boldog ember, ha szabad kérdeznem? Bizonyosan valami
moszkvai kitünőség!
– Angol – szólt a hölgy és magába mosolygott. – Nem Moszkvából való,
hanem itt Budapestről ismerem. Talán te is Éva? Webston, Alfréd Webston,
egy írógépgyár képviselője, voltaképen mérnök. Rengeteg sokat keres.
Tavaly télen az orfeumban ismerkedtem meg vele. Nem tud magyarul, hát az
orfeumban mulat, mint minden idegen. Tudod, Éva, akkor rászorultam, hogy
az orfeumban énekeljek s ő csapta nekem a szelet. Borzasztóan udvarolt,
hanem én rögtön észrevettem, hogy bolond volnék, ha csak úgy
ráhallgatnék. Nem is esett nehezemre az ellentállás, mert mondhatom,
elég csunya fiú s több ajándékot kaptam tőle így is, mint akárki mástól.
Aztán ajánlatot kaptam Moszkvába, a szegény ember majd megbolondult,
mikor megtudta s azt mondta, itt hagy mindent s velem megy. No hiszen,
csak az kellett volna. Ha elmegy innen, még én tarthattam volna el. Hát
megígértem neki, hogy elutazásom előtt elmegyek hozzá s azt az estét
mondtam neki, amelyen én már a vasútra ültem. Most visszajöttem, s
képzeld csak, az első ember, akivel itt találkoztam, ő volt. Nagyon le
volt soványodva, mondta is, hogy bánatában még többet mulatott, mint
azelőtt s egyszerre csak előállt azzal, hogy feleségül vesz. Egy darabig
ellenkeztem, kikérdeztem a jövedelme felől s meggyőződtem róla, hogy van
legalább tízezer forintja… ejnye, be csinos az a tiszt, igazán nem reád
várt?… Aztán megegyeztünk, hogy két hét mulva megyünk Helgolandba, ott
lehet a legkönnyebben házasságot kötni. Mna, most pedig kedves Wočasek
bácsi, csináljon két pár olyan topánkát, hogy Helgolandban is
megbámulják.
– Ó, igen szívesen Mariska kisasszony, – szólt Wočasek úr, – de
bármennyire örülök a kisasszony szerencséjének, mégis szeretném, ha némi
foglalót adna s a többit a cipők átvételekor egyenlítené ki.
– Mit beszél? – kiáltott föl méltatlankodva Mariska kisasszony, – maga
nem bízik bennem most és vaktában hitelezett nekem, amíg csak amolyan
voltam?
– Úgy van, kedves kisasszony, ne vegye rossz néven, de ez már az üzleti
elveimhez tartozik. Amíg csak úgy isten nevében tetszett élni a világát,
a szépsége meg a jókedve biztosítékot nyujtott. Hiszen csak lesz
szüksége új cipőre, azért iparkodik majd kifizetni a régit. Hanem most
férjhez megy, tisztelem, becsülöm érte, de a férjes asszonyoknak nem
tudok hitelezni, már ez így van.
– Jól van, – kiáltott haragosan Mariska kisasszony, de aztán csak
elnevette magát. – Voltaképpen igaza van, kedves Wočasek bácsi, hogy
egészen nyugodt legyen, hát kifizetem a cipőt egészen előre. Hála
istennek van annyi, hogy akár az utcára is szórhatnám.
Ezzel kinyitotta kis erszényét s abból egymás után kihúzott vagy öt
darab irgalmatlanul összevissza gyűrt százas bankjegyet. – Ez a magam
pénze – szólt önérzetesen – ezt még Moszkvából hoztam magammal.
– Nagyon szép, kisasszony, bizonyára takarékoskodott vagy sokat
keresett.
– No, takarékoskodni éppen nem tanultam meg, hanem lehetetlen volt
mindent elkölteni. Az orosz uraknál csak úgy röpül a pénz. Hát te mit
csinálsz, Éva, nagyon szép vagy, de mért jársz ilyen piszkos keztyüben?
Rosszul megy a sorod? Adjak kölcsön egy pár száz forintot? Adok lelkem,
aztán ajánlanám neked is, menj ki Moszkvába, szerencsét csinálhatsz.
– Nem vagyok színésznő – szólt Éva kurtán.
– Kell is ahhoz színésznőnek lenni? Csak bízd rám a dolgot, ha akarod.
– Nem akarom.
– Ejnye, de kurtán beszélsz! Nem baj, mindig ilyen voltál. Jösz velem
ebédelni? A Vadászkürtben lakom, megebédelhetnénk a szobámban.
– Köszönöm, már ebéd után vagyok.
– Ilyenkor már? Hiszen belőled egész kis nyárspolgár lett. Ah, értem, az
a tiszt. Kérlek, előttem ne genirozd magad. Mondhatom, irigylem tőled.
– Neked adom.
– Igazán? Hja, én menyasszony vagyok, nem lehet. Pedig kedvem volna
hozzá. Igazán – tette hozzá panaszosan – mennyi áldozatot kell hozni
ezért a házasságért. Egész apáca lett már belőlem. És ez az Alfréd olyan
bolondul féltékeny. Igaz, sejtelme sincs róla, hogy most hol vagyok, ő
meg le van kötve az üzleténél. Tehát isten áldjon, Éva, isten vele
Wočasek úr, szép legyen a cipő, csak úgy ragyogjon – igaz is, hiszen még
nem fizettem. Hát tudja, itt hagyom az egyik százast, lássa, én jobban
bizom magában, mint maga bennem.
– Szépen köszönöm, kisasszony, valóban nem tudnám fölváltani.
Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s
határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és
hirtelen odafordult Évához:
– Igazán nem reád vár ez a tiszt?
– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom
kell, míg elkotródik.
– Akkor segítek rajtad, édes, pá!
Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a
kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és
együtt folytatták útjukat.
Wočasek úr az ajtóban állva nézett utánuk, aztán beszólt:
– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem
volna pénzt a Mariska kisasszonytól.

2.
A koronaherceg-utcai kapunál habozva nézett jobbra-balra. Az utcán csak
igen kevesen jártak, néhány masamód leány, aki déli inspekciót tartott,
néhány elkésett vásárló, aki most szapora lépésekkel igyekszik hazafelé,
meg egy csapat iskolás leány, a zöldfa-utcai intézetből, egy bogba dugva
fejöket, fecsegve és kacagva szorítgatva a szélső pajtásokat a falhoz,
meg le a járóról.
Éva balra indult meg, anélkül, hogy célja iránt határozott volna. Csak
ment előre, pedig egyre noszogatta magát, hogy forduljon meg. Cipő már
van; úgy érezte, mintha csatát vívott volna érte és most rohamra vezetné
magát a másik harcba, a varrónőnél. Ez pedig a kalap-utcában lakik.
Mégis a szervita-tér felé indult, mert késő van, ebédre kell mennie,
haza. Haza! Ez a gondolat megrázkódtatta s a homlokán redők cikáztak át.
Mire a zsibárus-utcához ért, már tudta, hogy nem fog hazamenni, mégis
folytatta útját. A szervita-téren egy kapu alatt masamód és fotografus
kirakat van, ott befordult, gondolat nélkül végignézte a fotografiákat,
képzeletben egész gépiesen magára próbálta a kalapokat, aztán visszafelé
indult a koronaherceg-utcának. Kávéházba, meg a _kis pipába_ igyekvő
fiatalemberek mélyen a szemébe néztek, majd habozva utána fordultak. Az
alacsony kapukból cselédek bukkantak elő, fehér kötőben, rongyosan,
boros meg sörös üvegekkel a kezükben. Éhes nézésű kis leányok ételt
vittek a boltokba. Vége a korzónak. A koronaherceg-utca ebédel.
És Éva mégsem tehetett máskép, ődöngött előre és a távolból érezte
szembejönni azt, akivel találkozni óhajtott. Tudta, hogy képtelenség,
mégis, mint annyi napja, várt valami véletlent, valami csodát, melynek –
úgy érezte – előbb-utóbb be kell következnie. Mind lassúbb lett a
járása, mert terminust tűzött ki magának: csak egyszer megy végig az
utcán, aztán – aztán hazamegy, ismét ezen az utcán keresztül.
Nyujtogatta az időt azzal, hogy meg-megállt a kirakatok előtt, befordult
a Haris-bazárba és úgy tett, mintha az olcsó cifra holmikat nézné, pedig
a tükörüvegen keresztül a járókat, kelőket kémlelgette. Majd fölrázta
magát lomha reménykedéséből:
– Hiszen úgyis hiába. – És védekezett magával szemben:
– Hiszen úgy sem lesem többé!
Aztán tovább ment, ment, a Kossuth Lajos-utca sarkán átvágott a túlsó
oldalra és ismét kémlelve, reménykedve indult visszafelé.
– Nem jön, képtelenség – gondolta magában, aztán belemerült az
álomlátásba. – Ha mégis jönne? – Megvető mosolyra húzta száját és
félrefordította a fejét. Látta, hogy a férfi elpirul, zavarba jön,
kellemetlen neki a találkozás. Eh, hadd fusson, de egyet fordul a
fantáziája. Nem, megszólítja, hozzácsatlakozik. Mentegeti magát, pénzt
kínál neki. Nem fogadja el. Aztán koldulni kezd. Hogy mégis csak őt
szereti, a házassága kényszerűség volt és pokol neki. Hogy legyen
nagylelkű, legyen ismét az övé. Ah – itt egyszerre változik a színhely
és Dermák Éva a maison Annában van és fizet és rendel és örül, hogy nem
kell koldulnia az átalakítás munkájáért, a melyre mostan szüksége van.
Ébredés! Ismét ott van a szervita-tér sarkán és még mindig nincs pénze,
még mindig nem koldulta ki magának a maison Annában a szükséges ruhát.
Hej, csak képzelet, ostoba képzelet. Nem is gondol ez többé reá és ha
meg is csalná a feleségét – aminthogy bizonyos, hogy megcsalja, talán
már most is, az ilyen nagy úr talál magának kárpótlást őnélküle is.
Tehát menjünk haza, mert éhesek vagyunk, mert enni muszáj, mert ezt a
szomorú otthont nem kerülheti el, tartsuk a hátunkat a szidalmaknak,
gorombaságra feleljünk gorombasággal s míg a szív meg akar szakadni,
főzzünk ki valami haditervet, mint lehet öt méter szoknyára való kelmét
a Schwarztól vagy a Blumtól kihizelegni.
Igen, előre, haza! És ezzel a jelszóval megfordult – ez az utca nem
engedte, az az otthon nem vonzotta. Vissza! A postánál eszébe jutott
valami, befordult a kapualjába és ott kinyitotta bugyellárisát. Tizenhat
krajcár volt benne. Hat krajcárja volt, tizet kölcsön kért Haas úrtól,
az éhes technikustól, aki náluk lakik. Huszat kért különben, de Haas úr
csak tizet nélkülözhetett, hát ennyi is elég. Valami pántlikát akart
rajta venni, arra amúgy sem futja. Tehát most ebédre szánja. Nem megy
haza, hanem elmegy a cukrászboltba, ott két darab süteményt eszik, jó
súlyos túrós lepényt, ez majd megfekszi a gyomrát.
S ezt elhatározván, mintegy elmosta az álomlátást, meg a reménykedést,
rendes, gyors lépésekkel szelte át az utcát, nem nézve se jobbra, se
balra. Befordult a párizsi utcába, ott benyitott a kis cukrászboltba.
Az ajtóval szemben kicsi, fehér buffet, a két ablak mellett, meg a
boltsarok mélyében négy kicsi kerek asztal. Egy szép, kövér asszony
kíván az üzletemberek alázatos szívességével jónapot. Éva könnyedén
biccent a fejével, minél kevesebb pénze van az úri teremtésnek, annál
gőgösebbnek mutatkozik, s odalép a buffethez, fogja a kis tányért, meg a
kést, aztán körülnéz a sütemények között. Ezenközben szeme oldalt fordul
s ekkor az ablak sarkában egy igen szépen öltözött fiatal leányt vett
észre, aki éppen valami créme-féléből nyalakodik.
A két leány nehány pillanatig megigézve nézi egymást s mindakettő mélyen
elpirul. A maga esetéből tudja mindegyik, hogy mi hozta ide a másikat.
Ez is, az is gondolja: ez a másik most tudja rólam, hogy az ebédem két
darab cukros sütemény. A leleplezett szegénységnek ez az érzete
elviselhetetlen, a két díszes, szegény teremtés szeretne egymás miatt a
föld alá bujni szégyenletében. Az ülő hölgy mélyebben húzódik vissza a
sarokba és úgy iparkodik a tányérja fölé hajolni, hogy arcát lehetőleg
elfödje a nagy, tollas kalap. Éva meg, aki éppen a második darab túrós
lepényt akarja tányérjára venni, ellenállhatatlan vágyat érez kimutatni,
hogy ő nem éhes és valami könnyű semmiséget vesz le a kerek tálcáról.
Hátha azt hiszik most, hogy ebéd után nyalakodni van kedve? Ennek a
kedvéért azt is elhatározza, hogy a túróstésztából egy darabot meg fog
hagyni a tányérján.
A belső kis ajtón most egy igen csinos szőke leány lépett be, egyszerű
kék ruhában, fehér kötővel. Illedelmes köszöntéssel egy pohár vizet tett
Éva elé, aztán a szép kövér asszonnyal sugdolódzott, miközben mind a
ketten érdeklődő, csillogó szemmel néztek reá. Éva ösztönszerűen
megérezte, nemcsak, hogy róla beszélnek, hanem azt is mondogatják
egymásnak, hogy hol látták és minek ismerik. Komoly, közömbös arcot
erőltetett magára és viszont ő is csöndes szemlélődésébe merült az
átellenes asztalnál ülő leánynak, miközben lassan falatozott a
süteményéből, ezzel is mutatva, hogy nem éhes.
Szép leány, gondolta magában, különösen a szeme. Acélkék, az igaz, hogy
a szemöldöke csak festve van feketére. Így ültében alig lehet megítélni
a termetét, hanem a derekát jó varrónő szabta. Ámbátor ő ilyet nem venne
föl. Jabot – ki visel most jabot-t? De igen finom csipkével van kirakva
s az alsó szoknyája, mely egy kicsit kilátszik, legalább harminc forint.
Ni, gyűrű is van az újján – vajjon valódi brilláns-e? Miért ne? – felel
magának, hiszen ilyet kapni egy krajcár nélkül is. Csakhogy ő nem
kívánja, elég van már a zálogházban.
A túróssüteménynek a végére ért és eszébe jutott, hogy hagyni is kéne
belőle. De csak most támad igazán étvágya. Még egy kicsikét harap