Budapest: Regény - 07

Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a trágárságtól,
melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen szótól, mely
az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett. Szerette volna, ha
nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott s nem értette,
hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik ki oly könnyedén,
minden pirulás nélkül a szerelem szavát.
– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik leány felé – hogy Blankának ne
kelljen válaszolnia.
– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul vagyok,
majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég vérmes vagyok,
csak jöjjek.
– Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra kicsattanó piros
arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem jó tréfálni, ó,
én iszonyúan félek a betegségtől.
A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve, zavartan
néz rájok.
A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább
részletezik a kérdést.
– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság.
Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az utcán,
mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset, mikor
magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És milyen
ocsmányul!
– Azért, hogy piros az arcod? Hát mit mondanak azok a férfiak?
A két leány megint összenéz és ismét fölkacag.
– Hát te azt nem tudod?
– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint olyanról
van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.
– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal Blanka –
te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.
Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s odabújt
az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit mondhatna
neki.
– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de ravasz
vagyok!
– Itt van, Olga, Fuchs úrral tárgyal a dohányzóban.
– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl két
szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.
– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt neki.
– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk
asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.
– Dehogy nincs – sóhajt a víg özvegy.
– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel a mi
szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak a mi
különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta
szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a
férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg
is lehet tartani.
– Ön valóságos filozófus – bókol nyájasan Hideghné.
– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a zsidó
asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát
elismerik.
– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita asszonyoknak
ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk, mely a középkori
lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és oltáron látja,
mikor már a felesége is.
Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy
csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog, mikor
helyeslőleg bólint a fejével.
– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét
kivánhatok e felfogáshoz.
– Ez a _mi_ életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan
hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj
tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.
– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, – nem,
azt nem mondhatom meg a gróf előtt.
– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy
őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.
Zsilvölgyi mohón fölkelt, a térde is beleropogott.
– Engedelmükkel, hölgyeim, elszívok én is egy cigarettát.
És sebtiben meghajtva magát gólyaléptekkel sietett a dohányzóba.
– Nos, mit akart mondani, kedvesem?
– Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, – hogy
nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van szolgáltatva
az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk. Bizony, az én
boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és szépen
beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott. Nekünk gyönge
nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e drágám?
A kérdés Kömleynének szólt. Kissé kelletlenül, kimérten válaszolt:
– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg nem
értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura oldala
mellett is az maradjon, aki volt.
Fuchsné megvesztegetően mosolygott.
– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul azt
ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért éljünk,
azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak sincs más
célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és megóvja,
nincs okunk ezen búslakodni.
– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk a
distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi mivoltunk
azonosságán.
– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint ön. A
különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján. Nekünk zsidó
nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a szükség és az elnyomatás
kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma alá. És én például csak a
faji eredetemnek tudom be, hogy egész életemben mindig csak az uram
érdekét tartom szem előtt, azt teszem, ami neki jól esik és engedem őt
cselekedni úgy, ahogy jónak látja.
– És nem féltékeny?
– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy
leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én hibám
volna és nem az ő bűne.
– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy nem
vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért mentem és
nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen és nem
megfordítva.
– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné szeretetreméltó
mosollyal.
– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem, mindig
mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem rajta
észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám kielégíteni.
– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé – te
mint vélekedel erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?
Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan mosolygó
asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:
– Ó, Olgácska még a mézesheteit éli és nincs is külön szobája.
– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje már
az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy tapasztalt
asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd pórázon az
uradat és éljetek diétával.
Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok, akik
eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással, kiváncsian
tódultak hozzájuk:
– Mi az? – kérdi Dóra kiváncsian.
– Takarodjatok, nem leányoknak való – kergeti őket az anyjuk.
– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen, szűzies
tartózkodással visszavonultak.
– Olgácska – kiáltott aztán Deméndynére Blanka.
A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok társaságából
szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.
– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek, hiszen
nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.
– Nem tudom – szól elképedve Olga.
– Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen
asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány
között.
Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy ujabban érkező vendégek sorában
benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga menekülve
repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza csókolta.
– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy,
anyuskám?
– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól vagyok.
Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen
kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a
hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is
hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes
dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.
– Jól esett a cigaretta, gróf úr? – kérdi.
A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát
a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.
– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte megvastagodott
– szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném hiányát, ha mindig
önt láthatnám.
– Ugy? – szól Olga, csak azért, hogy mondjon valamit.
A gróf megfogta a kezét. A szeme föllobogott és szinte bárgyúan
motyogta:
– Milyen kéz, milyen kezecske.
Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek fakó
arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül
sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt,
már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.
Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és
pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a
háziasszony tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a
leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát.
Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és
beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves
dolgairól. A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és
váltogatták tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra,
egy tejfeles szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy
óriási páfrány védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli
kávéházban.
Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak, mely, mint
a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a régi
időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a
családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött
csoportból-csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte
öntudatlanul váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön
politizáló társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek
szinte a szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után
futnak, ott, ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat
zabolázni kell, egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.
Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta szelíd
passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen férfi
után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen
szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az
asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül
mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva kap
szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát olyan egészen mások az
emberek, mint ő és még valaki?

4.
Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és könnyelmű
legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros kisasszonyra is.
Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki semmi programmot,
csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással, hogy most
kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra. Ragyogó nyári
délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora, vonultak keresztül
a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő, majdnem csupa szép nő.
Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a csábítására. Vére
forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden kalap alá nézett,
kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára járta útját az
államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte megrészegedett, már
alig tudott magáról.
Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed, ráakadsz
ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem: igen rá fog
akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz bizonyára,
várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában voltak olyan
impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most is ebben
bizakodik.
De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve. Különben
van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.
És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos
szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor
még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat megy
zsákmány után. Egy bizonyos vadat kerget, de megragadna mást is. Ahol
egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is szemügyre
vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott kalap
billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést, nem
ismerve meg, akinek szólt.
Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve
egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem
leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak nőstények,
kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár, jár
utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más
valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a
tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem
teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki
ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél
kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is
gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.
A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-utcába.
Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló asszonyseregével.
Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A férfi is megérzi
ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most, félhat óratájt ez az
utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden talpalatnyi föld egy-egy
csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak valamennyien, itt
hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül, hogy kiválnának a
sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta ösztönnel is.
Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást. Házassága óta
először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini, hát egészen a
régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő csalódásait szenvedte
át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait? Kiváncsian, sőt némi
kegyelettel nézett be a fotografus keskeny kapualjába, ahol a szép
leányok egész serege szorongott most is úgy, mint azelőtt, az arcképek
nézésének ürügye alatt itt adva kedvező alkalmat a feltünés nélkül való
ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt megtalálja Évát is,
lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.
De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már
harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben
Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben
szinte megroggyant, a cipő égette.
– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. – Még
egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok vele.
De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy, mint
néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott most ő
is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép
elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott
az Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója:
Wočasek úr.
Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan dolgozott.
Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik bánatos,
mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr meglátta az
előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és
üdvözölte:
– Legalázatosabb szolgája a méltóságos úrnak.
– Jó napot Wočasek úr! Hadd üljek le. Hát ismer engem?
– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is. Nagyon
szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény üzletemet.
– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s fáradtan
hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van. Tud rajtam
segíteni?
Wočasek úr bólogat a fejével.
– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek tartom, ha
cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s
lehúzhatnám becses cipőjét?
Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és elismerően
bólogatott.
– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép munka.
Méltóságod megbízhatik ítéletemben.
– Tudom, Wočasek mester, hát van-e sok dolog?
A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó
szakállát.
– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van az én
igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.
– És szép munka, úgy-e? Csupa szép női láb.
– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a
leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem
gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.
– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón
szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél
dolgoztat?
– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem hagyom el
őket. Aki egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a családomhoz
tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el vevőimet.
– Szép, szép. Hát Dermák kisasszonyt látja néha?
– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr megházasodott,
alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon tiszteletreméltó. Azt hitte,
hogy mivel a Méltóságod örvendetes megházasodása folytán nem fizethet,
én nem dolgoznám neki, de felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz
nálam nem játszik szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett
engem, mert mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan
tiszteletreméltó hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen
Méltóságod, nem hagyja elveszni.
– Hát rossz viszonyok között van? – kérdi Deméndy.
– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem, hogy
az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz viszonyok között
van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi, ha nem veti
magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a Méltóságod
figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy muló
nehézségekkel kell küzdenie.
– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már nem
igen hajlik a könnyelműségekre.
– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt. Méltóságodról
föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most, hogy
megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy ne
mondjam konzekvens.
A talp elkészült és Deméndy belebujt a cipőjébe.
– Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom, kedves
mester?
A kedves mester ceremóniásan meghajtotta magát.
– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre mindig
büszkén fogok visszaemlékezni.
– Szép, szép, de csak nem akarja, hogy ingyen dolgoztassak magamnak?
– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én föl
se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár
vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…
Deméndy elértette a furfangos mestert.
– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a
reparaturát. Tartozik most magának?
– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam
korlátlan hitele van.
– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a
kisasszony számláját. Írja ki, kérem.
Wočasek úr még mélyebben hajtotta meg magát.
– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva kisasszonynak mindig
mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el s most nagyot fog nézni,
amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam? Amit Wočasek előre mond, az
biztos, mint a halál.
– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és mindig
szívesen gondolok a multra. Isten vele.
Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja, hogy
gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy eredményt
látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató
kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a
koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap talán
már látom is.
Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek mulva?
Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett volna
mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne hozzá?
Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott magában,
valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.
– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a félszeg,
nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti le a
port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a
tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a
Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…
– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak nyujtja
kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak véletlenül
bele nem botlok?
A hórihorgas gyerek nem tudott hova lenni zavarában, örömében.
– Hogy van, hogy van, Jani barátom, van-e sok leckéje?
– Ó, igen – felel a fiú – van most három, talán negyediket is kapok.
– Derék, derék, hát otthon hogy vannak? A mamája, a nővérei?
– Köszönöm – rebegi a fiú és lesüti a szemét.
– És Éva kisasszony?
Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult volna. Melle lázasan
emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.
– Ő is jól van, szegény – mondja sóhajtva.
– Szegény? Mért mondja, hogy szegény?
– Hát, mert…
Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak nem
züllött el végképpen?
– Remélem, otthon van maguknál.
– Ó, igen, otthon van minálunk, csakhogy…
– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem őszintén
beszélni?
– Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is szeretjük,
hanem Éva…
– Haragszik? – vágott közbe Deméndy.
– Nem, hanem szenved, sokat szenved a mamától.
– Vagy úgy! Lássa Jani, ezt sajnálom, a mamája igazságtalan irányában.
– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig
tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!
Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve érzésétől.
– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha a
mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az ember
megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?
– Ó igen.
– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben szolgálatjára
lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha nincs is
szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem is szivesen fogja látni.
És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá – tudja, úgy
mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a mamájok nem
haragudnék rám. Megmondja?
– Meg, méltóságos úr.
– Szervusz öcsém, szervusz.
Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében,
annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és
zavarában köszönésképpen azt hebegte:
– Köszönöm, nagyon köszönöm.
Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve lesz, meg
fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy, mint
régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami
vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!
Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül, hogy
a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már
eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.
A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd
udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva
az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva
rebegte:
– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.
Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:
– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem
háborgat senki.
A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:
– Megyünk a fészekbe.
Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:
– Igen, megyünk a fészekbe.
Mintha az a fészek neki is fészek volna.


NEGYEDIK FEJEZET. TALÁLKOZÁS.

1.
Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta
ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a
betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát,
de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek
villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah!
A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások
is?
Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó,
nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja,
hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa
édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy
beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj,
öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi
is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.
De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép,
tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy,
mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána
mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van.
És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja
uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és
kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden
délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem
tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba
csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit
eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a
kuglófot.
A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta
székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki
a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett
ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban
különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól
kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a
kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is
csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a
leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg
színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert
szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal
korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs
senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?
E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű
kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S
mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony egyszerre
csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:
– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett
orvosságot.
Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett