Budapest: Regény - 15

Éva nem felel.
– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a
papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.
– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak
nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva
határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik
nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.
– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.
– Nem tudom – mondja az mogorván.
– Ha találkozol vele, mondd neki, hogy tiszteltetem.
– Köszönöm – mondja Éva ideges haraggal és elperdül.
A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó.
Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről,
de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap,
tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy
hozzámegy.
– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez
megy?
– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri
szolga hozta?
– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?
Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel
magában, most szégyelte magát a fiú előtt.
– Tudom is én, – szólt végül.
Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami
után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú
felriadt.
– Bizonyosan a hivatalban, hiszen házas ember, nem fogadhatja a lakásán.
Jani felcihelődött, elment ő is.
– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat
kódorogsz.
Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma _valahova_
kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára
ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha
szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a
melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A
nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem
kérdezi, hogy honnan való.
Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a
vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a
Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az
átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott
ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!
A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki
mintha olvadófélben volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon,
mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd
fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó
pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a
propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan
rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös
habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron
halni meg, a Dunába fulladva.
Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a
hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem
mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy
parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett
kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és
pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek
olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi
palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé
sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a
Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök
csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem
volt a Margit-szigeten.
Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű,
tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.
– Szervusz, – vigyorgott rá – mit bámészkodol?
– Csak úgy, – mondja Jani kurtán és ismét a Dunára néz.
– Gyere uszodába, – mondja Tóni – nagyon jó a víz.
– Nem megyek.
– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!
Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van
pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem
viszi rá a lélek. Zsidó fiú!
– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt
gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!
Ezzel ott akarja hagyni, de csak elkiáltja magát:
– Valaki a vízbe ugrott!
És tátott szájjal bámult a lánchíd felé.
Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy
csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete
fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet
kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből
bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen
parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli
a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a
rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos
lassusággal eveztek a vízbe.
Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a
fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet
kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen
mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán
ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már
belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak
nagy nehezen tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott
végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette
sapkáját úgy ordította:
– Éljen, éljen!
Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen,
semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre
törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett
oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember
káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza
gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy
deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.
A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta
a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete
képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult.
Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki
káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték
meggyömöszölni.
Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán
felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.
– Eresszetek, – kiáltotta – úgyis felakasztanának.
Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány
kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek
halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz
joga van.
Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni
akaró ember dühöngését. Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor
az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát.
Aztán rekedten, köhögve kacagott:
– Hát nem bánom, akasszanak föl, juszt sem fogok élni.
A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte
állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még
egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére,
hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:
– Én vagyok a Domokos Gáspár.
És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván,
hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:
– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa
szerelmemet!
Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a
szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.
– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a
kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha
már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.
A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a
cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az
egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és
csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás
miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig
mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre
készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert;
aki asszonyt ölt.
Domokos pedig megrészegedve a népszerűségtől, kezdett bőbeszédű lenni.
– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán
vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr
volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza
jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület
nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart
menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem
a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.
– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a
bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön
kiváncsian kérdezte:
– Hol történt az?
– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van
ott, rendes lakásunk.
– Együtt laktak?
– Igen és én fizettem.
– Hogy hívják az asszonyt?
– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem
tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt,
kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát
egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr
nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.
A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a
rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival.
Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom
eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől
csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges
ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet,
a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan
lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.
Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte
magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad
céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy
azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.
– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos
zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen
hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.
Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk
az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz
Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az
ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És
elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd,
milyen is egy igazi fiú élete.
A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek
fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más
asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig
azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz,
apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén
pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. A
nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni
kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja
miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem
dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga
pedig olyan fiú volna, mint a többi.
Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis
belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való
fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint
valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene
kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is
lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem
kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az
is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet
kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen
hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?
Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta.
Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött.
Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a
szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta
volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára
csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint
hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva
most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen
az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis
szobát a nagy kerek asztallal, melyben együtt volt vele, betűket vetve,
hitszegő csókokban osztozkodva.
A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven,
komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot
ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után:
hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat
szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a
paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve
összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a
férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki
megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most
csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem,
istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz
meg!
A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen
háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy
kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért
csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a
soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:
– Éva!
Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint
egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még
a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben
hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne
Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?
Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és
belépett a kapu aljába. Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik
itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára.
Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit
vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is
hasonlított hozzá.
Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom
előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait.
Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.

2.
Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan
vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e
baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte,
aztán durván rátámadt:
– Látod, hogy aludni akarok!
Egy párszor fölriadt. Fölült az ágyban és fülelt.
– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett,
aztán visszadül és mormogja:
– Azt hittem, jött valaki.
Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang
egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal,
leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat
fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint
beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de
csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott,
hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt
hitte, ébren van.
Az Éva szavára ébredt föl.
– Jani, – szólt ez halkan és remegve – alszol?
Jani most fölriadt.
– Mi az?
– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se
alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok
mondani.
Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és
a földön kúszva nénje ágyához ért.
– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva
arcát megláthassa.
Ez a kezével tapogatódzott utána és megfogta a karját.
– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek
egy üzenetet.
Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami
gonosz előérzete támadt.
– Én? – morogta – a minisztériumba?
– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg
azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.
– Mit mondjak neki?
– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha
nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni
akarok vele.
– Ide jőjjön?
– Ő már tudja, hogy hova.
Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a
ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu
cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett volna
mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova».
Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem
sejtette.
– Mi lelt? – szólt Éva, aki érezte a fiú karjának reszketését.
– Ő már tudja, – dadogja Jani – hova?
– Mondtam, hogy tudja már, nem értesz?
– De igen.
– Elmész?
– El.
– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van,
mert neki nem szabad erről tudni.
A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben
kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását
is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?
– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre
ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy
az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy
úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha
azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én
fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!
Ellökte magától a fiút és ez kábultan bújt vissza a szalmazsákjára. A
mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl
sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy
recsegéssel rátelepedett.
Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az
ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan
fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés volt, mint üzenet. És
különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja
felkeresni.
Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában
megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne,
de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni
a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja
el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem
akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de
fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család
becsületének hivatott őre.
A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt.
Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl
őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve;
azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira
összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett
Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az
álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor.
Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte
magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz,
amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott.
Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy
lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt,
telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy
ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint
az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett?
– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz
lustálkodni?
Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a
család becsületén gondolkodik!
Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt
reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani
ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe
jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.
– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan,
pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe
szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.
Éva mintha vízért menne a konyhába, hidegen rászegezte szemét és súgta:
– Várj meg lent, együtt megyünk.
Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon
a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc,
melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos,
kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De
Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a
kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a
lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra
mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult
a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára,
kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?
– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én
átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a
lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, onnan csak néhány perc a vár,
meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán
embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a
Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?
Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy
féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai
kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki
egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a
konduktor szalutált neki.
A budai hidfőnél Éva leszállt és fejével biccentett neki:
– Csak bátran és gyorsan – szólt – ne várass sokáig.
Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte
magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne
haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig
hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és
széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol
lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.
Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az
álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú,
szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri
fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett,
míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva
belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte,
kit keres.
– Deméndy méltóságos urat – hebegte – ide rendelt.
– Nincs itt, nem is jön ma – mondja kurtán a kapus.
– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű
szerrel túlesett e nehéz dolgon.
Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen
jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna
kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e
el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz
visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot
sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a
kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.
A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal
leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon,
formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat,
mintha mosókonyhából jöttek volna.
Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek
áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre,
ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű,
közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek
fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani
eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik,
mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.
Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek
tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok
volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas
Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A
mellettük levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta
őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös,
mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta
végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy
hozzá lépjen.
Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna
menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le
nem vette karjáról a kezét.
– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó
napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom,
igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben
nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára
van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda
ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú
megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését,
amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja.
«Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a
szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem
láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény
bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni,
hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este
elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a
szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem
ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik.
Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a
vérnek is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a
rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták
leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.
– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan
különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy