Budapest: Regény - 03

belőle, gondolja magában, de nem tud ellentállni a vágynak, megeszi az
egészet. Most érzi csak igazán, hogy éhes. Kezdi bánni, hogy ide jött,
ahol hat krajcár a sütemény darabja, öt krajcárjával még egyet ehetne. A
vizes pohárhoz nyúl és azzal mossa el az étvágyát.
Az átellenes hölgy fölkel és a pult elé lép. Halk hangon kérdi, hogy
mennyit kell fizetnie és kis bugyellárisából úgy halász ki két
tízkrajcárost, hogy senki ne láthassa, mennyi van még benne. Aztán a
cukrász asszony hangos alászolgájára barátságosan, de halkan kíván jó
napot és úgy szökik ki az ajtón, mint a szökevény, amikor egy őrizetlen
pillanatot kell kihasználnia.
Csak most kezdte magát Éva jól érezni. Élvezte a pihenés gyönyörűségét,
a fáradtság csak úgy párolgott ki belőle. A kis boltban a szűk utca
miatt csak amolyan alkonyati félhomály volt, csak az átellenes ház
harmadik emeletén láthatta, hogy süt a nap, cikázik a verőfény. Jó,
nagyon jó itten. Itt is marad, amíg lehet. Ezenközben azonban tekintete
megakadt a kis faliórán: félkettőt mutatott.
– Istenem – gondolta – most a legalkalmasabb idő Blumnál, a főnöke
ebédelni van, kevés a dolog, most tán sikerül.
S bármennyire jól esett volna a pihenés, fölkelt, lefizette a tizenkét
krajcárt a szép fehérkötős leány kezéhez, aki lopva csillogó szemmel
kémlelgette s megindult újból, egyenesen a nagy, döntő csatába, amelynek
bére öt méter fekete foulard.
Nem ismerem jogomat, hogy mivel regényt írok, hát hazudhassak. Ha most
költenék egy firmát, mondanám, ott meg ott van ez a bolt, minden olvasóm
rámcáfolhatna: ilyen bolt nincs is Budapesten. Viszont ahhoz sincs
jogom, hogy egy meglevő firmát említsek itt föl, mert a cégtulajdonos
kelleténél többet hinne nekem s ha van egy Blum nevű segédje – mért ne
lehetne? – hát rövidesen és ártatlanul elcsapná. Ezért engedjék el nekem
a firma megnevezését, az üzlet megjelölését, amely felé Éva most indult,
amelynek fényes üvegű ajtajába nagy hetykén benyitott, félig a küszöbön
megállott s magatartását gőgösre erőszakolván, urasan szétnézett a
feléje bókoló segédek között. Az egyik, egy magas, szőke soványság,
ideálisan borzolt hajjal elébe is járult:
– Csókolom a kezét nagyságos kisasszony, mivel is lehet szerencsém
szolgálni?
Pörögve beszélt, a hangjában valami szenvedő lágyság, a hangja
lejtésében bizonyos éneklő turbékolás volt. Úgy beszélt magyarul, ahogy
a franciák szoktak franciául beszélni.
– Nincs itt Blum? – kérdi Éva hanyagul. – Ő már ismeri az ízlésemet.
Az olyan megtisztelő bizalom egyes segédek iránt nem ritkaság, majdnem
minden vásárló hölgynek megvan minden boltban a maga kiválasztott
segédje, aki már ismeri ízlését, aki éppen azért nem csapja be s aki
ennek következtében minden gyanun felül állva, a legnagyobb lelki
nyugalommal duplán számítja föl a kelméket, de ebből aztán bőségesen
enged, hogy a vásárló a boldogságba majd belekábul.
– Blum úr? Kérem alássan azonnal, méltóztassék helyet foglalni. Móric,
szólítsd elő Blum urat a szalagosztályból.
Móric, a kis inas, amíg a szövetosztályból a szalagosztályba rohant,
vagy hat segéd úrtól lökődött oldalba, akik mind a homlokukba fésülték
hajukat, mind igen előkelőek voltak, mind olyan turbékoló szenvedő
hangon beszéltek s mind elfelejtették már, milyen keserves volt, mikor
ők mórickodtak azóta rég megpohosodott Blum urak és egyéb oldalba rugó
nagyságok hatalma alatt.
Éva leereszkedett az egyik kopott bársonypuffra és dehogy is gondolta,
hogy a kis Móric a szalagosztályban fölkiált a létrára, melyen Blum úr
valamit rakosgatott:
– Legyen szíves kijönni, Blum úr, az a magas leány, a Deméndy
államtitkár szeretője van itt.
– Csapjon beléd a mennykő, kölyök – válaszolt Blum úr, amit a kis Móric,
a kelmeosztályba rohanva, így tolmácsolt:
– Mindjárt itt lesz a Blum úr.
Jött is. Elegánsan, mintha skatulyából vették volna ki. A két karját úgy
is tartotta, kissé távol a testétől, mintha óvná az elegenciáját a keze
érintésétől. Eleven, jótartású fiatalember, csak a keze volt nagy, kékre
fagyott, nem is a mostani munkájától, hanem inaséveiből, meg a
nyomoruság idejéből, melyből nagy nehezen, tehetséggel, tudással és
szorgalommal felküzdötte magát idáig, a belvárosi üzletbe, ahol száz
forint a fizetése. Kicsi volt és barna, de az ő haja is szakasztott úgy
volt fésülve, mint a magas szőkéé és a hanglejtése is olyan turbékoló
volt, a meghajlása, a mosolya is ugyanolyan szabású. Ebből, noha sohse
láttam, tudom, hogy az üzlettulajdonos így szokott fésülködni, így
szokott beszélni s mivel kikiáltott zseni a maga szakmájában, a
segédekre hol majmolásból, hol természetes hatásból rájuk ragadt az ő
modora.
Csak két vidéki asszony volt az óriási üzletben, a legszélsőbb sarokban,
akik lesütött szemmel és borús komolysággal, révedezve hallgatták a
kiszolgáló segédek ékes magyarázatait. Nem tudják, mi tetszik nekik, mi
nem, csak az eltökélés van meg bennük, hogy nem hagyják magukat
megcsalni s a segéd mennél jobban magasztal egy-egy kelmét, ők annál
gyanakvóbban vizsgálják s elhatározzák magukban, hogy azt semmi áron sem
veszik meg. A kasszában pedig feketekávé mellett egy öreg úr olvas
ujságot, nyilván a tulajdonos apja, vagy apósa, aki déli inspekciót
tart, míg a fia, veje visszatér a kávéházból.
Amint Éva megpillantja Blum urat, széles nyájas mosollyal, bizalmas
bohókásan biccent feléje, mint a gyerek, aki fölteszi, hogy őt meglátni
csak kitörő örömet okozhat. Blum úr szeme egy pillanatra rá is csillan,
de aztán úgy tesz, mintha csak kötelességszerűen mimelné az örömét,
mellyel Éva felé siet:
– Alásszolgája, nagyságos kisasszony, bocsánat a várakoztatásért.
Éva fölkelt és a pulton keresztül odanyujtotta a segédnek keztyüs kezét
(nem egészen fehér, egy kicsit benzinszagú is volt a keztyűje).
– Jó napot, kedves Blum úr, – mondja kislányosan illegetve magát, – hát
azt se kérdi, hol voltam oly soká?
– Ó, kedves kisasszony, – mondja Blum úr elmés mosollyal, – meg voltam
róla győződve, hogy nem felejtett el bennünket.
Éva most közel hajol hozzá és súgva mondja:
– Maga rossz ember.
Blum úr fölöttesen mosolyog, a szeme rezerváltan, erősen néz bele a szép
leány arcába, azt gondolván magában: most ugyan nem csapsz be.
– Már mint én? – szólt szintén súgva – hát rossznak tartja az olyan
embert, aki nem bolond?
Éva durcásan visszakapja a kezét, amit eddig a pulton nyugtatott, hadd
paskolja a segéd, ha kedve tartja.
– Ha így beszél velem, akkor ajánlom magamat.
Blum úr nem ezt akarta. Súlyt vetett arra, hogy kollégái némi kis
bizalmaskodáson érjék a szép hölggyel s gondoljanak felőlük, amit
akarnak.
– Bocsánat, – szólt kissé elkeseredetten, – de végre is át fogja látni,
hogy eddig csak a bolondját járatta velem.
Éva hidegen biggyeszti a száját.
– Azt akarja, hogy egyszerűen az ölébe hulljak? Férfi dolga, hogy
győzzön és nem férfi, aki csak kényelmesen akar győzni.
Blum úrnak erre fejébe száll a vér.
– Jól van, – szólt eltökélten – én ezzel is beérem. Most már legalább
tudok valamit. Ha csak erő kell, hála istennek, az van.
– Ez már beszéd, – kacag Éva is, – nem szeretem a kunyoráló, pipogya
embereket.
Blum úr szeme most ravaszul csillan.
– Új mintáink jöttek, nem akarná megnézni?
– Szívesen, de minek is? Úgy sem vásárolok.
– Nem baj, – buzgólkodik a segéd – ha meglátja, tudom, hogy kedvet kap
rá.
– Kedvet kaphatok rá, – nevet Éva – hanem pénzem egyelőre nincs.
Blum úr, aki csak arra gondol, hogy ő most erős lesz, legyint a kezével.
– Ne beszéljünk erről. Csak nézze meg.
– No hát mutassa.
– Tessék erre jönni, még nincsenek beraktározva, a kis magazinban vannak
még.
Éva mintha egy darabig habozna, aztán elszánja magát.
– Jól van.
És követi Blum urat egy keskeny falközön át a hátulsó traktusba, onnan
egy kis ajtó nyilt előtte a kis magazinba. Kicsi helyiség, tele
ládákkal, szövetekkel s csak egy vak gázlámpa ég benne.
– Tessék leülni, – szól Blum úr reszkető hangon, aztán hirtelen át
akarja karolni a leányt, de nem sikerül neki.
– Előbb lássuk a mintákat, – szól Éva biztató mosollyal.
– Maga kegyetlen, – felel a segéd és még egyszer szerencsét próbál. –
Éva kisasszony, csak egyetlen, csak egy icike-picike csókot!
– Már megint könyörög – szól rá Éva szemrehányóan.
– Igaza van – mondja a segéd és kiegyenesedik, – de meg fog ezért
fizetni, isten bizony, hogy megfizet érte.
Éva elpirul, úgy mondja:
– Ez már beszéd.
És Blum úr most már teljes önkivületben elébe rakja a legszebb és
legdrágább mintákat s beszél és magyaráz neki s nem is tudja, mit mond.
Éva ezt az időpontot találja legalkalmasabbnak s hirtelen rászól:
– Hát ebből vágjon le öt métert és küldje el rögtön a Maison Annába.
Blum úr, aki az üzleti részen túl akar esni, fogja a métert, meg az
ollót, s öt méter helyett hetet vág le.
– Hanem az ön lelke rajta, Blum úr, én csak egy félméter satint akartam
venni, erre a szövetre se szükségem, se pénzem.
– Jól van, jól – mondja Blum úr – majd fizeti akkor, amikor
felhasználta.
Ezzel kibujik a pult alól s mielőtt Éva csak gondolt volna reá, átkapja
a karjaival és mohón az ajkát keresi. Éva már nem tud védekezni, a foga
közé szorítja ajkait, úgy tűri nyögve a férfi ostromát s mikor nagy
nehezen kiszabadítja magát, félrefordítja arcát, hogy rejtse haragját
meg az undorát.
– Úgy-e – szólt Blum úr lihegve és diadalmasan – tudok én erős is lenni.
– Menjen – szól Éva és elfödi arcát. Erre Blum úr meg akarja ismételni a
támadását, de Éva most már résen van.
– Ne, ne, elég volt mostan.
– De csak most – elméskedik a segéd.
– Hívja az inast és küldje el rögtön a szövetet.
– Ezt csak azért mondja, hogy ne legyünk tovább egyedül – véli az okos
ember. – Hát jól van, tudja Éva kisasszony, igaza van, ha csak amolyan
könnyen hódíthatnám meg, nem is törném magamat utána. Móric!
És berohan Móric s már tudja, miről van szó, hogy neki most a nyakába
kell kerítenie a lábát és csomagot vinni.
– Ezt rögtön elviszed a Maison Annába és mondod, hogy nagyságos Dermák
kisasszony küldi. Hol a kalapod, kölyök?
Móric rohan a kalapjáért, Éva meg biztatóan, kacérkodva csillogtatja
szemét a fiatal emberre, aki kezében morzsolja vékony ujjait, egyenként
megnyomogatván őket.
– Isten vele – szól Éva s csöndesen kacag azzal az érzéki, najádi
kacagással, mely a férfit őrültté teszi s melyből igéretet ért mindenre,
amit csak gondol.
– Mikor láthatom? – szól Blum úr forró hangon.
– Majd írok – súgja Éva és könnyű főhajtással ismét kisuhan az ajtón,
gyorsan, hogy Blum úr utól ne érje s amint az utcai üzletbe ér, gyors
pillantással kutatja, nem érkezett-e még meg a tulajdonos s lehajtott
fővel, a ruháját szorosra fogva, kisuhan az utcára.
– Megvan! – gondolja magában és felsóhajt. Szinte kipihente ennek a
hadjáratnak a fáradalmait, amint most ismét nekiindult a
koronaherceg-utcának az utolsó, a legsúlyosabb tusára, melynek ellenében
a maga szegénységében tehetetlennek érezte magát, mivel asszonnyal kell
megvívnia.
Félelem is gyötörte, a szíve is dobogott és vergődő aggodalmában fel is
sóhajtott magában: hát érdemes? Nem volna jobb, mint a huga, perkál
szoknyában és viseltes cipőben járni, dolog után látni, mint így
küzdeni, hazudni, tűrni és megalázkodni azért a cifra hazugságért,
semmittevésben jobban kifáradni, agyongyötrődni, mint a legsúlyosabb
munkában? Igen, de amikor olyan irtózatos szégyen a _meglátszó_
szegénység, mikor oly szörnyű szenvedés a leszállás a mélybe, a
kivetkőzés a megszokott állapotból. Nem neki kell ez a félig kikoldult,
félig kicsalt cifraság, hanem a világnak. Szívesen járna rongyokban, ha
észre nem vennék s nem gondolnák: ni, a Dermák Éva most rongyokban jár,
mert nincs, aki selyembe öltöztesse. Igaz: aki ismeri, tudja, honnan
tellett eddig szép ruhára, de mégis félig önáltatással, félig naivsággal
önmagában tartotta a hitet: ha most is jól öltözködik, amikor ez az
ember nincs már, akkor bebizonyította, hogy azelőtt sem volt. Nem
gondolt arra, hogy ebből mást is lehet következtetni, ami sokkal
természetesebb, azt, hogy eszerint más valakije van az első helyett. Ha
eszébe is jutott, egyszerűen kijelentette, hogy azt nem hiszi róla
senki. Olyan könnyű okoskodással győzni, amikor az ember csak önmagával
vitatkozik.
A Kalap-utcában, a régi Athenæum-épülettől a harmadik házban,
ütött-kopott, csákány alá érett kis kétemeletes ház kapuja fölött fakult
a nagy firmatábla: _Maison Anna női divatszalon_. Ott fordult be Éva,
kínos köhögéssel, a keskeny csigalépcsőn megállt s míg fölért az első
emeletre, háromszor fújta ki az orrát, pedig nem volt náthás. Vajjon itt
van-e már a szövet? Bizonyára itt lesz, ez pedig nagyon megkönnyítené a
dolgát. Éppen amikor az utolsó lépcsőre ért, nyilt a piszkos, hajdan
fehérre festett szárnyas ajtó és kidőlt belőle a kis Móric. Amint
megismerte Évát, lekapta boglyas fejéről lyukas kalapját és szeplős,
csontos arcát alázatosan ráirányította:
– Elhozta? – kérdi Éva gépiesen, – várjon csak.
Kinyitja bugyellárisát és abból kihalászván megmaradt négy krajcárját,
odaadja a fiúnak:
– Nincs több aprópénzem, majd máskor.
A fiú megköszöni és elrohan, már a vérében van, mint a nyúlnak, hogy
folyton és mindenki elől meneküljön.
Éva pedig, mint a színésznő, aki a végszóra várva, már hangolja magát,
kinyújtja derekát; szigorúan összeszorítja a száját, az állát kissé a
mellének feszíti, aztán istennek ajánlva magát, nagy zörejjel nyitja az
ajtót.
Valami várakozó szalonféle volt ez. Egy ripszgarnitura, megfeketülve és
kifényesedve a sok használattól, egy pattogatott politurás
szalon-asztal, a falak tele ragasztva divat ujságok képeivel. Amint
nyilt az ajtó, megcsilingeltette a fölébe akasztott rézcsöngetyűt. A
belső ajtó nyitva volt, látszottak a függönytelen, utcára nyíló ablakok,
meg egy csomó vászonbáb, hol meztelenül, hol megaggatva készülő
ruhákkal.
Tágas kétablakos szoba volt, a mennyezetnek a belső falba szakadó
festéséről ítélve, valamikor még nagyobb. Az ajtó mellett egy óriási
fehér cserépkandalló merengett az elmult régi időn, amikor a mostani
szabószalon még valami nagy úrnak a díszterme volt s neki is más volt a
rendeltetése, mint hogy mindennemű lim-lommal, mustrakártyákkal,
gombostű-skatulyákkal, rossz vasalóval, szövetmaradékokkal és üres
kávéscsészékkel tele legyen rakva. Egy óriási, puhafa rámás állótükör,
meg néhány kopott vörös bársony karosszék némi úriasságot iparkodott a
szoba karakterének adni, de hiába. A függönytelen ablakok pattogatott
keretei és mosatlan üvegei, a falak piszkossága, meg a padló szemetje a
lomposság tanyájává tette ezt a fogadó szalont.
Az előszoba riadozó csengetyűje egy vékony dongájú kis varróleányt csalt
az elfogadóba. Csak a fejét dugta rajta be, aztán hirtelen visszahúzta.
Éva néhány pillanatig magára maradt és a tükör előtt igazgatta az arca
kifejezését. Mi tagadás benne? komolyan szorongott. A Maison Anna úrnője
nem könnyen kezelhető egyéniség.
Nyomban meg is jelent, az idegennek kissé sajátságos, de Évának már
megszokott módon. Az ajtót úgy föltépte, hogy belül odacsattogott a
falhoz, aztán megjelent, maga előtt egy kerekes karosszéket tologatva,
melyben egy őszbajuszú, aszottképű ember ült, pipával a szájában,
pokróccal betakart lábbal. Isten tudja, hányszor történik ez meg vele
naponta, mióta jár így, mégis minden egyes esetben felesel az asszonnyal
és próbál fordítani a dolgok rendjén.
– Megint nem fognak dolgozni – mondja rikácsoló, ingerült hangon – kárba
vesz legalább egy félóra, pedig ha benn maradnék, vigyázhatnék rájuk.
– Az én károm, – felelt ridegen az asszony, miközben a köszönő Évára
szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal,
keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy
enyelegjél velük. Nem szégyenled magad?
– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen
féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához –
tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…
– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide.
Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a
szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam.
Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.
Kicsi, sovány asszony volt, csakúgy lógott szürke háziszoknyájában,
melyet a nyakán egy földig érő skót sállal kötött össze, amit elül a
pongyola nyílásán néhány hanyagul alkalmazott gombostű iparkodott
elősegíteni. A haja sötétfekete s ahol simára volt fésülve, acélosfényű
is. Kicsi, sovány arcából kimeredtek a vékony csontok, a homlok kicsi,
keskeny és szögletes. Vénnek, csúnyának látszott, de a szeme fényének
olykor kitáguló nagysága fiatalságra vallott, amolyan elfonnyadt, korán
hervadt és lelkileg kiszáradt ifjúságra, melyet a gondok, a küzdelmek,
csalódások és szenvedések teremtenek.
Éva belül összerezzent e kemény, szinte goromba kifakadásra (úgy
számította, hogy a szövet majd hitelképessé teszi a varrónő előtt is),
de rögtön összeszedte magát. Dacosan hátraszegte a fejét, homlokát
összeráncolta s amúgy foghegyről, félig elfordulva, lassan, élesen
szólt:
– Tán nem tudja, kedves… hogy is hívják? hogy kivel beszél, előbb jó
volna meggyőződni, hogy van-e rá ok, mielőtt valakinek ilyen hangon a
szemébe vágja gorombaságait.
A varrónő egy pillanatra meghökkenve nézett Évára, aztán keskeny ajka
összeszorítva lekonyult s halk, harapós kacagással mondta:
– Fizessen a kisasszony, akkor hinni fogok az ilyen beszédnek. Elébb
nem.
– Hol a számlám? – kiáltott Éva, most már felháborodva (magában
gondolta: nini, hiszen én most komolyan fel vagyok háborodva, mintha
csakugyan volna pénzem). – Rögtön kérem a számlámat.
– Meglesz, – szólt kurtán az asszony. Emil, írd ki a kisasszony
számláját.
– Megint írni? – nyög az ember a tolószéken, de a felesége már
megindította és odagurította a kandalló mellé, ahol egy kicsike kopott
íróasztalon voltak a blanketták, meg a füles üzleti könyv.
– Szaporán, szaporán, – türelmetlenkedett Éva – nincs kedvem tovább
várni a számlára, mint maga a pénzére.
– Siess, – mordult az asszony az emberre, aki reszkető kezében forgatta
a könyvet és sehogy sem tudott a Dermák Éva kontójára akadni.
Erről különben Éva maga is gondoskodott. A türelmetlenség minden látható
jelével odaállt ő is a kis íróasztal mellé s eközben ruhája mintegy
véletlenségből odaért az ember lábtakarójához.
A sorvadásos ember erre elkezdett reszketni. Megigézve emelte szemét Éva
arcához, aztán, mintegy félve, hogy ez elárulja és a felesége rácsördít,
leszegte fejét és reszkető kézzel, elkábult fejjel, nem is gondolva a
céljával, kezdett a füles könyvben őrülten össze-vissza lapozni. A szeme
eközben kidülledt, majd fáradtan lecsukódott, minden arcizma
rángatódzott s a melléből hörögve szállt föl a lélekzet. Éva undorodva
és szánakozva fordult el e látványtól s a szerencsétlen mohó
reflexmozdulattal utána hajlott.
Nem tartott egy percig sem. Az asszony is látta urának e fölgerjedését.
Tán azt hitte, hogy csak ő vette észre, hirtelen ott termett és
haragosan kitépte kezéből a könyvet:
– Téged se lehet semmire se használni. Különben jól van, megelégszem egy
részletfizetéssel is. Csak látni akarom, hogy egyáltalán akar-e vagy
tud-e fizetni.
– Én meg – szólt Éva hidegen – nem vagyok se csaló, se koldus és nem
vagyok hajlandó holmi igazolásokat bemutatni arra, hogy magának munkát
és keresetet adhassak.
– Be lóhátról beszél a kisasszony, – pattogott most már az asszony –
mikor legutóbb itt volt, egészen más hangon beszélt hozzám. Akkor
kedves, édes Bernstockné voltam, meg hogy csak ez egyszer segítsek
rajta. No hát, kedves kisasszony, ha olyan goromba, akkor fizessen.
Ezzel maga fogta a könyvet, egy-kettőre felütötte az Éva lapját és
póklábú, ügyetlen vonásokkal kiírta belőle: _Dermák Éva kisasszony –
számla-maradék 175 frt 50 kr_.
Erre Éva nem volt elkészülve. Nem sikerült, gondolta magában és
elképedt.
– Hát itt van, fizessen! – kiáltott a kegyetlen asszony diadalmasan és
látszott az arcán, hogy szinte szeretné, ha áldozata nem tudna fizetni.
Ez a helyzet elviselhetetlen volt.
– Szaldirozva van? – kérdi kurtán.
– Az egészet?
– Az egészet! – kiáltott Éva most idegesen. Valami új ötlete támadt,
amitől magában megijedt, de szemben ezzel az asszonnyal megszünt minden
habozása.
– Most majd én írok, – szólt és odatelepedett a kis asztalhoz. Hamarosan
két sort vetett papirosra.
– Itt a pénze, – szólt rá se nézve az asszonyra – és most köszönöm a
szívességét, nem dolgoztatok többet magánál.
– Mi ez, mi ez? – szól Bernstockné és szeméhez viszi a papirost. «Kedves
Miklós, fizesse ki ezt a potomságot. _Éva_.» – Ah – tette hozzá
megváltozott hangon – tehát ismét összejöttek?
– Amint látja, – mondja Éva egykedvűen.
Bernstockné néhányszor forgatta a cédulát jobbra, balra, összeszorította
az ajkát, tétova szemében látszott a gondolkodás, meg a habozás, végül
határozott: a cédulát a fiókjába zárta s most már keményen ugyan, de
minden indulat nélkül mondta:
– Nem akarom azt az urat háborgatni, aztán nem is ő, hanem maga tartozik
nekem. Majd ha összekerül vele, kérje el ön tőle a pénzt. Mi legyen
abból a szövetből? Alj?
– Alj.
– Milyen blouse kell hozzá?
Éva hamarosan elgondolta, hogy ha most a réginek átalakítását kívánja,
ezzel gyanút ébreszt.
– Vannak mintái? – kérdi.
– Vannak, különben a divatlapot is nézheti, keressen magának façont.
Hja, – tette hozzá, mintegy végleg expiálni akarván előbbi rideg
viselkedését – így már rendjén van. Nekem azt mondták, hogy a kisasszony
csak úgy éli világát, nem érintkezik urakkal, sőt vissza is utasít
mindenkit, nekem pedig hever a drága pénzem.
– Ami azt illeti, kedves Bernstockné, – szólt Éva most már szintén
békülő hangon – arról ne is beszéljünk. Hiszen nem kell hozzá nagy
tudomány, hogy az ember megbecsüljön egy ruhát, amelyért ön százötven,
meg kétszáz forintot számít.
– Nálam ilyen az ár, – felelt Bernstockné – s az én vevőim nem
sokallják, mert kapnak valamit a pénzükért. Hát te itt mit gargarizálsz?
– fordult most az urához, aki magában összeroskadva, eddig majd elnyelte
Évát a szemével, miközben félig nyitott szájjal egyre hörgött. Amint a
felesége rászólt, nyomban elhallgatott, lesütötte a szemét és
közömbösséget erőltetett arcára.
– Még mindig beteg Bernstock úr? – kérdi most Éva.
– Még mindig? – fakad ki keserűen az asszony, – ilyen volt mindig és
ilyen is marad. Itt lóg rajtam, mint a kolonc s amilyen tehetetlen és
nyomorék, még sem elégelte meg a kicsapongásait, csak lányokon jár az
esze.
A béna ember arcán sűrűn nyüzsögtek a ráncok, szeme mérgesen rávillant a
feleségére.
– Hazugság! – rikolgatta – hazudik, hazudik, hazudik! Hanem féltékeny,
mindenkire féltékenykedik s azt akarná, hogy haljak meg. Ó, ismerlek én…
te…
Az asszony odalépett az urához, mire ez nyomban elhallgatott, csak
szuszogott magában, mint a gyerek.
– S maga elhinné, hogy én erre féltékeny volnék? Erre? Akit utálok,
mivel megcsalt. Megházasodott, miután aljas teremtésekkel tönkretette az
egészségét és titkolta a betegségét! Eléggé sajnálom könnyelműségemet,
hogy úgy becsapattam magamat. Nézzen rám, kisasszony, nem vagyok én elég
fiatal és ha akarnék, nem akadna nekem is férfi? Hanem én becsületes
asszony vagyok s még ehhez a nyomorulthoz is hű akarok maradni. Neki meg
egyre máson jár az esze, – bánnám is én! Hanem az orvos figyelmeztetett
és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá.
Az ember nem ágált többé, – amikor ilyen meztelenül beszéltek a bajáról,
megtört a képmutatása. Feje lehanyatlott s félig csukott szemmel szürkén
bámult maga elé. Igen, betegség ez, csúf, átkos, kínzó betegség, az
isten büntetése, amiért visszaélt az egészség boldogságával.
Éva pedig, aki már ismerte ezt a különös házaséletet, megborzadt és nem
ettől a férfitől, nem ettől az asszonytól, akinek rideg küzdelmébe az
élettel rikítóan bevilágított családi állapotának az a sivár undoksága,
hanem a férfitól, meg a szerelemtől általában. Úgy érezte, mintha ez az
emberrom végső állomása volna minden férfinak és erre az állomásra az ő
és a hozzá hasonlók existenciáin keresztül jutna. A képzelete elé tárult
a Deméndy Miklós képe is, a szép, nagy, az erős és gazdag Miklósé, aki
most egy feleség oldalán él s ha ő hagyná, ott is maradna nyugodtan,
emberségesen és boldogan. De nem hagyja, vissza csábítja és ilyen
emberré teszi majd, hogy tovább is szép ruhát viselhessen.
És ezzel leült Bernstocknéval és buzgón és behatóan megvitatták a derék
façonját, aprólékosan végignézvén a legújabb párisi divatlap képeit.
Jó egy órába tartott, amíg végeztek. Holnapután már próbálni jöhet, az
egész ruha pedig kész lesz a jövő hét elején. A béke teljesen
helyreállt, Bernstockné nem beszélt többé pénzről és Éva búcsúzóra a
kezét is nyujtotta neki, amit az asszony csak az ujjai hegyével fogott
meg. Bernstock felé fejével biccentett, hanem a beteg ember nem hagyta
annyiba, nyujtogatta feléje a kezét, hangos köszönéssel és Éva kénytelen
volt neki is kezet adni. A keztyűjén keresztül is érezte a csontkéz
fagyasztó nedvességét, mely görcsösen markolta és szorongatta, mint a
halál, hogy alig tudta magát kiszabadítani.
Tehát ez a csata is meg van nyerve, legalább egyelőre, amíg a hazugság
ki nem pattan. És bizony ki fog pattanni, talán még a munka szállítása
előtt. Akkor aztán mi lesz? Szüksége van rá, mindenáron, ragyognia kell,
meg kell látszani rajta, hogy most is a régi, elegáns Éva. Sajátságos
lappangó terv volt ebben a vágyakozásban, nem vallotta be magának, de
úgy volt vele: a kiöltözködéssel vissza fogja hódítani a barátját.
Szinte fixa ideává fejlődött ki benne a remény, hogy mire ez a ruha
elkészül, addig okvetlenül találkozni fog vele s újból meghódítja majd.
Most, amint ismét nekivágott a Ferenciek-terének, ez a kétségbeesett
felbuzdulásban megfogamzott ötlete tartotta fogva, a pár sorral, mely
most ott hever a Bernstockné asztala fiában. Ugyan, ha Bernstockné
elküldte volna neki, nem fizette volna-e ki? Dehogy is nem, ez bizonyos.
És aztán! Hiszen ez volna a legjobb módja az összeköttetés
helyreállításának. Egyszeriben tisztába, rendbe jönne minden. Ejnye, jó
is volna, ha az a cédula útra kelne.
Hátha ezt a kínban fogant ötletet végrehajtaná? Csak el kellene küldeni,
nem a pénz miatt, de az is jól esnék, hanem főképen a következések
miatt. Egyszeribe tisztában volna mindennel. Nem kellene még vagy tíz
keserves napot töltenie, amíg elkészül a ruhája s megnyitják a
képviselőházat, nem kellene ottan is csak remegve lesni a jó szerencsét
és a bizonytalan eredményt: észreveszi-e s ha igen: fölszól-e hozzá,
akarja-e újra kezdeni a régi viszonyt?
Nem követte tovább e gondolatot. A nagy idegmegfeszítés után fáradtnak
és nyomorultnak érezte magát. Semmi reménye, semmi biztonsága. Most
érezte csak, hogy az egész élete mennyire egyetlen eshetőségre van
építve és az az eshetőség milyen gyönge. Nem olyan férfi ez a Deméndy,
mint annyi más. Ő hű volt hozzá, a kedveséhez, mennyivel inkább lesz
majd hű a feleségéhez. Nem, nem a Bernstockok fajából van faragva ez az
ideális ember, akit csak ő ismer gyöngének és nyomorultnak. Az a
Bernstock! Még emlékszik rá, milyen szép, fiatal ember volt ezelőtt
három esztendővel, amikor elvette a Steiner Annát, a maison Anna
tulajdonosnőjét. Az már vén leány volt akkor, legalább
harminc-harminckét esztendős, szenvedélyes és szép is volt. Vakon ment
ebbe a házasságba, mivel sóvárgott a férjhezmenés után. Szerette is ezt
az embert, aki olyan ügyesen tudott beszélni, olyan szépeket mondani és
aranyhegyeket igérni. Ügynök volt és irtózatos életet élt, nappal
kártyázott és éjszaka leányokkal mulatott. S alig hogy megházasodott,
kiütött rajta a szörnyű baj, a betegség. A mézeshetek még el sem multak
s már oda került a kerekes székbe. Szegény asszony, mennyi oka lehet a
szívtelenségre. És mégsem mond le arról az emberről, akit