A tót atyafiak; A jó palóczok - 04

– Csitt, leány! tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Ő kegyelmessége a
fiatal herczeg, a mi urunk.
Anika felkaczagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündér-csengetyű.
– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herczeg
nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a
színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy
ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az
Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött
kenyérrel. Aztán olyan is a herczeg, mint a többi ember! Mintha nem
tudnám! Nem azért herczeg, hogy olyan legyen.
– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.
A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával
versenyt kaczagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre
duzzogó, haragos arczot vágott (illett neki), mire durczásan kifordult
az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá.
De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a
herczeg. Hátha eljött Bécsből. Az Anika is hallotta a csősztől, Lapaj
Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herczeg volt az urok s most halála után
a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen!
Istenem, milyen kár érte, hogy herczeg: mikor olyan módos lenne
parasztlegénynek is.
Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan
lenézzen a szürkülő tájra.
Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herczeg. A talári várkastélyon,
melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól
hallotta, hogy a herczeg jelenlétét ez tudatja a környékkel.
… Könyörülő Isten; ő arczul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele,
megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik.
Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova
bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herczeg előtt, –
midőn fényes hintó állott meg a ház előtt és mire Anika az utolsó
fölhágó pálczáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herczeg is az udvaron
állt. Óh, csak meg ne látná.
De bizony azért is meglátja s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a
lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet
a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden
érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom,
gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.
– Már most elhiszed, ugy-e, hogy én vagyok a herczeg?
Azzal a délczeg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsut int kezével az
öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behizelgő hangon:
– De ne legyek én előtted soha herczeg, Anika. Te pedig herczegnő
leszesz előttem mindig… mindig…
A hintó elrobog, de a búcsuszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő
tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a
szívnek, amik úgy égetik, ugy megdobogtatják azt, mintha vesztét
akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja
folytonosan és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden…
Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag
bérczek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a
felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen: «te pedig herczegnő
leszesz előttem… mindig… mindig…»
És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél.
Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika
nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is
néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött
helyette…
A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herczeg, mikor olyan
szép az, hogy a gerliczemadár nem mondhatja párjának: külömb madár
vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az,
hogy a gerliczemadár mind egyforma madár.
A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a
Szent-András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain…
Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.
Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az ujság, ott volt a herczeg.
És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és
mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és
tejet.
Az öreg Olej harmadnap már összeránczolta homlokát e hírre s így szólt a
bojtárhoz:
– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni
akarok vele.
Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni az este.
Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen
eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el
mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos
bottal és a megszokott «nete ne» és «brcs ki» vezényszavakkal. Nem lesz
nekik ma jóízű még a só sem és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej
hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mingyárt
délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga
pedig megtömte a «vászonpipát», abból a boldogtalan növényből, melyért
királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott
szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol
megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej
rágyujtott, hanyatt feküdt a himes gyepen az udvaron és az aklot nézte,
szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat…
Sokáig nézegette és soha sem tudott betelni vele… Uram én teremtőm, de
helyes kőmives lehetett, aki megalkotta!
Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon s amint hátra
tekint, Pál herczeget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.
Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtó-madzagot megrázva, a
závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget.
– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis
báránykám…
De bizony hiába zörgetett a herczeg, a bárányka nem eresztette be,
helyette Olej durva hangja felelt:
– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit
parancsolna herczegséged?
– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?
Olej megrázta czifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna
kezeivel homlokát.
– A leány nem áll az uradalom szolgálatában, – szólt – én és egy bojtár
vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánynyal csak én
rendelkezhetem.
Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz és megrázta ökleit a levegőben. A
bornyuszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja
dörgővé, viharossá vált:
– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl,
bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár
helyett medvével állhat szemben.
És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha
mondaná: «én leszek az a medve».
A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal s kilencz
vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint
ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa
reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt
elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy
tán Olejra szegezze, szintén reszketett.
– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.
– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg,
kivel beszél.
– Vajjon kivel?
Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős.
– Annak a leánynak az apjával.
Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.
– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a
leányod kell minden áron.
– Én pedig nem adom semmi áron.
– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne
minden birkájával, ha neked ajándékoznám.
A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezer egy éj
szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A
brezinai veres födelű akol, a kilencz vezérkos, a száz selyemürü és a
többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi
embereknek, kik még a világon vannak!
Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy oly
nagy súlyu darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egy pár
perczre, ha nem nyomná is tán alá később.
A herczeg gyönyörrel nézte e biztató inogást.
– Igy aztán igazán te lennél a Brezinák ura.
A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei
előtt a jövőből. Aranyos csatt lesz tüszőjén; selyemből lesz az inge;
mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy
szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a
butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s
megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága,
kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.
Olej megrázkódott.
De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét és azt is
megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete
árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az önvád.
– Nos, Olej, határozz!
– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon
el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet!
– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer
ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem,
magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak.
Ő maga is szeret engem s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej?
Ide a tenyeredet!
Az öreg arczáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszkető
hangon mondá:
– Soha!… Soha!
– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet
hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom
oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például
megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a
sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.
Olej elfordította a fejét.
– Minek mondta hát el akkor, – hörgé tompán, – cselekedett volna
anélkül…
– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni, – szólt a herczeg hirtelen
megfordulva – Isten megáldjon!
Ezzel siető léptekkel fütyörészve távozott.
Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a
távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul
forgó szemei leírhatatlan pillantással szegződtek a herczeg után;
ijedség, undor tükröződött bennök.
A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült,
gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek
hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták.
– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.
A bérczek visszamondták: jaj, a kólika.
És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.
A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved.
Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kisértetiessé
vált arczát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai
elviselésében, hogy elkezdett énekelni.
Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete
gondolatait?
Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az
Anika ruganyos lépteit.
– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember és fölugrott, mint az
őrült. Átellenben az ágygyal a tükör függött, mely dúlt arczát mutatá:
megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét, – aztán
egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest
ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.
Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika
bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.
Anika el nem birta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel és ismét
ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vivódva csodálatos szörnyekkel,
kigyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.
Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel
Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.
Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak
jutott. A harmatos fű buján kinálta magát a birkáknak, s azok szót
fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek…
egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak
megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az
egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak
törpíthet.
Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.
Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat
dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt,
gondolkozni, óh, gondolkozni gyötrelmes volt.
És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utána
mentek mindenüvé, elől ügettek minden foglalkozásában.
A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani:
«takarodjatok innen!»
Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai
bacsa. Kincsért, gazdaságért a vérére alkudott. Soha! soha!
És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már
harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!
Irtóztató! A kilencz vezérkos csengője mikor összevág, ebbe a rímbe megy
ki: «aklot cserélt… becsületért».
– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket!
Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.
– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a
szűrödet! Mennyi idő lehet?
– Túl van a nap a fele útján.
– El fogsz menni Talárba.
– Értem, gazd’uram.
– Ott a herczegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa
küld, magával a herczeggel akarsz beszélni.
Matyi úgy figyelt, hogy a lélekzetét is elfojtá.
– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herczeg elé és ezt fogod neki
mondani, szóról-szóra: «Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy
abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla,
kegyelmes uram». Megértettél-e? Siess!
Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a
bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még kérdezősködést
sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a herczegnek kedves –
és sietett vele.
Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis
fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?
– Mit üzen a herczeg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.
– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.
– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva.
– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.
– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.
– Akár parancsolta, akár nem… a herczeg ma déltájban elutazott Bécsbe;
oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon
biztos tudatban, hogy jó hír hozója.
A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei düledtek ki és arcza sápadt el
még jobban.
Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni
hazafelé.
Sejtelme valósult.
A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.
Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes kendő, az
olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes
sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt
kiterítve, a talári herczeg czímeres pecsétjével, fogai közt kardot
tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.
A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket
megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony
útmutató! A herczeg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától
cselekedett és pedig villámgyorsan.
Az öreg ember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett
kiáltozni kétségbeesetten:
– Anika! Anika!
Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs
városa felé röpíti a vasút!
Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt
arczáról eltünt a bánat és kétségbeesés, sötétté, daczossá vált, kiment
az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette
ott a füstöket, mintha legföljebb azon tünődnék, lesz-e vajjon eső
holnap?
Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az
eget.
– Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit!
Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott
szakadatlanul.
Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett
besétált az udvarra.
– Jó, hogy jösz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint
soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön
el kell vinned a tisztartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de
ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz
hozzá.
– Mingyárt bemegyek érte, gazd’uram.
– Ne fáraszd magad, majd kihozom.
– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától.
– Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.
Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem
ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig oly jól
esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél perczre, hogyan néz ki.
Mindennap látja, mindig előtte lebeg s mégis mindennap elfelejti a
kinézését. De furcsa is az a szerelem.
Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herczeg távozása miatt, holnap,
holnapután már megint visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az
öntött ólom-figura vállain…
Matyi jókedvvel indult el a herczeg által ott hagyott okmánynyal. Olej
keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán
fordult be az akolba.
Sorba járta kedvencz birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik előtt és
értelmetlen fél szavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is
elvesztek előtörő zokogásába.
A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.
Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az
akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban,
mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt,
most egyenesen a vályú mellett kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy
sóhajjal a kútba dobta.
Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy
boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét s az
akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.
És mikor mindennel készen volt, felölté czifra halináját és meggyujtá a
nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a
takarmánynyal telerakott padlásra dobott.
A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat alatt
óriásokká nevelte.
A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, czél
nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta ugyis, mi történik.
Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett
volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a
tűzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből
arczára, mik csipték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott
futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem
fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról…
És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog megállni?…
Midőn Matyi haza került hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol,
csak egy nagy füstölgő foltot a helyén.
Halomra dőlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett csontok…
Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé?
Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, összeszorította a
bojtár szívét.
Anika és a bacsa nevét kiáltozta.
Senki sem felelt.
«Istenem, hol lehetnek?»…
A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem
adtak erre feleletet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember,
sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét, meg
elhullatja, a fű megnő és ujra kiszárad, csak egy nagy fekete,
négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó
nóta is csak annyit mond útbaigazításul:
Ott künn a Brezinán az a fekete folt…
Fekete folt helyén valaha akol volt.


LAPAJ, A HIRES DUDÁS.
Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolcz darab másfélöles
husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét s beszúrja a földbe
sorjában mintegy másfél arasztnyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő
tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy
végig lefutó mogyorófahajtást összetartó kapocsnak, mely egészen olyan,
mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerincz. Most aztán berakja
a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait
kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt «másli»-nak egy füstös,
ócska zsúpot s kész a rendőrségi palota.
Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő
fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó
és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz
cselekedetek megtorlásának «első fóruma» ez, melynek külseje nyomban
elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a
képére ütött; egy vérből való azzal.
De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csősz-kunyhón, ha egy
nagy kerek folt feketedik előtte, jeléül a büntető igazság
jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a hires dudás, az
itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis «méretlen»
húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhászelődeitől örökölte.
Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda
van támasztva a «guliba» oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére
a vörös szegélyű «halina» is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben
majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az élesszemű Istók, bent pihen s a
hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a
másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!
Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos
fortély s míg itt a szűr-ujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok,
a hires Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes
az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre
vigye, mint ő, ki minden csinját-binját érti szakmájának, melyet sokszor
úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.
Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül s ha az izzadó
munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot,
bizony nem gondol rá, hogy ő kelmének meg van fordítva a világ rendje s
amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a
megháborítója.
Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki
ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le
fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhők feketén
ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába
lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanusan
locsogják: «Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok
most!»
De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.
Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz
szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg
alakját s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a «zapekacská»-ban tűri
ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos
dohánynyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát
szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt «magyar
kir. dohánynak.» Aztán jól izlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi
panasza ellene, élvezettel szívja s szemei andalogva követik, míg csak
láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe s
belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.
A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon idehajtott
hangja a faluból, – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut
őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük s kettőt lehetne tenni egy ellen,
hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka
Mátyás «Viszkocs»-a, vagy a Lipták Marcziék «Ulan»-ja-e a felszólaló? A
kakas-nemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkét éves
tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra
fölfedezését akasztotta nyakába.
Az első kakas rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén
éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a
legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje s azt
hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a reggel. Utána az özvegy
tekintetes asszony, a tisztartóné kokin-khinai szárnyasai veszik át a
szót, – éppen féltizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb,
éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a
toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak
bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon,
amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenkint
lenne ismerős mindenikkel.
Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja
számadó «bacsa» volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább is
akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra,
unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent,
egyszerű juhászszá lett, de ő is kint élt a természetben s eltanulta
titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal s inkább
tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt,
egyforma, kifejezéstelen arczu állatok, melyeket nem különböztet meg
elütő arczszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang,
annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is
olyan akadémiai tag, kinek tudománya el birjon igazodni: melyik az egyik
és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei
behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni
nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen
elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja,
anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg
nem győződtem volna róla.
Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét s ha leszorult is
az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is.
Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az
állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább
olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön
hordják a tulajdonságaikat.
A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a
kutya, mint a filozófus, bebarangolja őszszel a kertet s nagy kárt tesz
néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borju egyenesen szalad a
luczernásnak, pedig attól fujódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét
hajhaszná (no de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malacz a föld
titkaiban turkál s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli
csimbókos szárat tol ki saját vesztére.
S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben s jönnek nyiltan,
ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok
ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a
sötétséget, az őszi ködöt s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze
utána nyul.
Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arczczal jő, szíves jó estét
kíván Lapajnak, megkinálja dohánynyal, pálinkás butykosából húzni enged
neki egyet s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide,