A tót atyafiak; A jó palóczok - 03

– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni
fogom örökké… Isten a tanum rá…
Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és egy
merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta
korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.
Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett
utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s
életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés pengéjén.
– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve elfacsarodott – …
elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.
Zokogva rogyott le egy székbe.
– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a
regények hősei…

_Befejezés._
Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmeczen.
Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak
híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe
hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e?
Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel
Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma:
«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy
hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá
tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók szállodájába». Ott
fogom keresni. Miklós.»
Krisztina rögtön válaszolt:
«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis
segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen
ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam
s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy,
önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak
igazán összehozná. Krisztina.»
Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta
az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett,
aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki
tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a
homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána.
Még a népdal is így örökítette meg:
Ássa az aranyat,
Hej, minek is ássa!…
Csemez Tini arczán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.
Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi
értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Braziliában
találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy
félmázsa aranya volt.
Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő
maga jőjjön, sebesen repüljön.
Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira
megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze
beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem
gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy:
«Tempus a menyasszonyomra!»
Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az életben nőül
kérni senki.
Krisztina majd tűnő, majd élődő reménynyel vár egyik napról a másikra.
A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.
Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi
a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét
jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba furódik,
kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás
urral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki
valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, «Istenem,
hátha csakugyan itt terem…»
Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és
így szól:
– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg…
elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt ide.
Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod,
felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem.
Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könyeket törülgeti.
– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat…
a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.


AZ A FEKETE FOLT.
Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol…
Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve.
Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki
árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú
kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a
«bacsa» lakik egy fedél alatt a juhaival.
Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a
híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint «méretlen
húst» főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától
le egészen a «Kopanyicza» völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó
egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:
Olej juhainak
Selyem legelője,
Ezüst a nyakszíja,
Arany a csengője.
És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a
nagy kilencz vezérkos legelől, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék
mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt
van az egész nyáj és a «Merkuj» kutya vígan körülszaladgálja, hogy
karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély
gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.
Czifra halinás bojtár kiséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon
maga a «bacsa» baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvenczein,
miket egytől-egyig, színről-színre ismer. Még a történetét is tudja
valamennyinek.
… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát
átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá.
Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz.
Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.
Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el
volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele.
Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette,
hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a
parancsolat.
Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a
harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg
milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és
idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt
fagyva. Az anyja maga is beteg volt s nem melengethette párájával:
költözőben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát és
bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát
kisérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a
gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor
felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a
farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem
a víg báránynak nem volt már édes anyja.
Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy
intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a
feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony
szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa
olyan ember, aki ösmeri a «mórest».
Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem
lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot, úgy üt
vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az
orvossága.
Urának tiszteli Olej még a talári herczeg ő kegyelmességét is, akinek
számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még
azontúl is, merre a szem lát. A talári herczeg hatalmas, nagy ember, s
kilencz vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert
nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába
húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a
brezinai bacsának. A saját talpán áll ő kelme. Meg nem bánt senkit, őt
se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka
kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem
megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak,
amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét,
melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.
Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak
úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez.
Egy-egy ajándékbárány még mindig tellik Olejtól a szolgabírónak; annak a
báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.
Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna ő meg
érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a
türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó
minden.
De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán
azért oltott bele a legvadabb, a legmiveletlenebb szívbe is, hogy legyen
valami benne, ami azt az ő arcza felé fordítsa néha-néha.
Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvencz bárányát, de
azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem
tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte.
Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest, meg a «demikatot»,
maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a bojtárét… Annyi tudománya
van már, mint az anyjának volt.
Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt,
Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést
háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsuztató versekkel. Az
emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és czivakodnak egymással és
akik résztvettek a temetésen, szemére vetik, hogy az «erdők vadállatja»
még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könynyét sem látták.
Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki.
Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái
nem tanították meg őt hazudni.
Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán,
fedetlen fővel kisérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a
papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s
megindult a veresfedelű akolba.
Ugyan miről gondolkozhatott az úton?
A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt
hitte, idegen helyen bolyong Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy
áll mint azelőtt, szemben a bérczek, alant a selyem rét a futó patakkal,
a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden
ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy
semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!
Vajjon tudta-e, miért?
És még most, tizenhat év mulva is, míg az Anika ábrándos dalait
kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó
nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó,
titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:
«Tamás!…»
Az erdő fái közül jön és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek
tőle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a
Brezinára.
A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani
fog-e még egyszer az a «Tamás» szó amaz ismerős, régi hangon, melyet
talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros
ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a
fekete földben.
És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot,
erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy
körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe…
Vagy tán nem úgy volna?
A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd
hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a
hang, s mostan szárnya támadt?
A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, melylyel térdig
érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos
vállain. Egy csomó odaszorul a czifra tüsző rézcsattja alá. Olej nem
veszi észre. Feszűlten figyel és fürkészőleg néz szét a tájon.
Óh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a
felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!
Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő hangja
volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.
Ki merte ezt a hangot utánozni?
És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része
aláfordítja a kékeset.
Senkit sem lát, semmit sem hall.
A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó
ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem
mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.
Ki szólította meg hát Olejt?
Ki tudja?
Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg
titokzatos méla harmóniában.
Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben!
Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn
bolyongnak, mikor már porrá lettek?
A bacsa ujra visszadől félkönyökére és elgondolkozik, különös gondolatok
azok! Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló
felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belőlük.
Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arczán honol,
betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg felelget neki.
Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik.
Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a
megolvasztott ólom.
Egy kavargó kaosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek
sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.
Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel.
Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú
néha.
Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a
mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből,
csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe és
sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilencz
vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e
világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő
akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavaszszal,
a patak vize fölenged meg befagy, uj báránynemzedék vígan ugrándozza
körül az ismerős bokrokat, – csak ő nem lesz itt soha többé.
Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika
nótái, szinte jól esik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz
valami folytatása.
– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj
közé, melytől az szakgatott csoportokká riad.
Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli
velök.
És ezalatt lenn az akolnál uj meg uj dal kél szárnyra a tót nép
modorában, mélabúsan, fájón…
Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza.
Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár?
Ki hozta ide a lezajlott harczok tépő emlékét és reményeit? A levegő
hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott
vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is
utána fütyűli.
Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy «háború» zaja, amikor
Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt…
vagy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv
kezek által haltak el Vadkerten, midőn menekültek, még mindig
visszavárja valahonnan.
Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri,
hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény
összeméri az erejét, hát még két ország…
… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja
olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének!
Órákig eltünődik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj
pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy
jóllakott s most már csak kérődzni akar.
A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát.
– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron?
– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán
megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.
Még egyszer végignéz birkáin, ha vajjon jól van-e lakva valamennyi,
vajjon nincs-e hijuk?
Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a
kilenczszázkilenczvenkilenczben legott észrevenné az apadást.
Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan
leereszkednek a völgybe.
A kilencz vezérkos csengetyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája
is megszólal. Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért s a tűzre
teheti a finom «demikát»-ot, a juhászok czímeres eledelét, hogy éppen
akkorra forrjon fel, mikor haza érnek.
A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek és
kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a
sugár, délczeg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van –
még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a
lehetetlenséget.
Anika már künn várja őket, ami jól esik Matyinak. Pedig hát ki tudja,
miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.
Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsu termete meghajolva, szemei
ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve,
hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában
mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg, vagy megszokásból?
Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra,
hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen
jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!
– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy
mulattál azóta?
– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan
dícsérik meg a napjukat?
– Megvolnánk, kis fecském, – mondá a bacsa, halináját levetve – kérdés,
ha te meg vagy-e a vacsorával?
– Már párolog a pörkölt, édesapám.
A bacsa arcza kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki.
– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás vagyok az
ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz
is csinál benne valamit.
– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a
szakácsmesterséghez.
– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az
ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntődött
ki a lányom jövendőbelijének?
– Nem egészen… mondja Matyi elpirultan,… csak egy ólomfigura volt az,
dudával a vállán…
– Nem is duda volt, – ellenveté Anika, – hanem…
– Hanem? – hörgé Matyi.
– Puska, ha éppen tudni akarja kend.
Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.
Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig?
Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!…
Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.
Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el
sem távoztak tőle.
– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég
van a háznál.
– Amint van is. Mindjárt itt lesz.
– Kicsoda?
– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.
– Ösmerősöm?
– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Soha sem láttam.
– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő.[1] Hogy csak
nem lehet az ember soha békén!
– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arcza, mint a
patyolat, tán még szél sem érte.
– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.
– De még milyen!
Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy jegenyefának
támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol;
jaj, mindjárt elszédül.
– Bátor ficzkó lehet, – dünnyögi Olej Tamás – hogy ide mer jönni
vadászni a herczeg erdeibe. Ha nem volna vendégnek igérkezve,
leakasztanám a puskáját.
– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik
kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki,
erre ezt az aranyos pénzt adta.
– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej.
– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de
csak itt felejtette az asztal csücskén.
– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a
brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is.
Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl:
– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit
gondolok? – tette hozzá suttogva, – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony.
Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős menykő, Matyej, ma nagy ünnep
lesz. Ne búsulj, ficzkó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt.
Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide
jött a brezinai bacsához.
Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig oda volt a lelkesüléstől.
– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját
édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár
sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki.
Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.
Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.
– Váltig mondom kendnek, édes apám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi
sok mindenféle bolondot összefecsegett…
– Mit birnád te azt megitélni, tacskó!
– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.
– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.
– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie.
– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy «gaukler», ki tetszés szerint
változtatja a fizonómiáját. Ma nyolczvan éves aggastyán, hosszú ősz
szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állu siheder. Éppen
arról ösmerek rá.
– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.
– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi,
annak szentírás.
Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a
deli ifjú.
– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erőnek erejével meg akart
csókolni.
Matyi önkénytelenül fölemelte az öklét.
– Igazán? – hörgé tompán.
– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem
egyszer, egyetlen egyszer csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha
nem hagyom.
– Hát hagytad, ugy-e? – szisszent föl Matyi.
– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul.
– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.
– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos
kezemet a képéhez, hogy finom arczán, tudom, ott maradt a nyoma.
– Óh, óh! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?
– A másik arczát nyujtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta,
nagyon jól esett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje.
Nyájasan búcsuzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta
magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!
Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász
lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érő
csizmákban, urias vadász-szerelvénynyel.
– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba
lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?
– Fogadj Isten, – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a
vendég, másrészt boszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha
nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa
dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte
áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején,
hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak
mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.
– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a
szobába.
A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyujtotta kérges, nagy tenyerét.
– Kerüljünk beljebb.
A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben,
néhány pad, egy szék, meg egy csinos abroszszal megterített asztal
képezték butorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: szent
Vendelnek arczképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé
felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb
ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom
paprikáspörkölt mosolygott eléjök.
– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a
legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.
– Négyen vagyunk hozzá.
– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.
A vadász mohón neki esett az ételnek s váltig dícsérgette:
– Még ilyet nem ettem.
– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári herczegnél sem főznek, mint a
brezinai bacsánál.
A vendég mosolygott.
– Bárcsak mindennap ehetném.
A bacsának erre azt illett mondani:
– Jól van, azt eszünk hát holnap is.
– Köszönöm meghívásodat, eljövök.
A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok. Ilyen siheder szólítja
«te»-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is
megkendezte.
Hej, ne volna csak vendég!
– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a
kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.
– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.
– Tán a környékből való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel.
– Innen a közelből.
– Bajjal talál ide a kocsi.
– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugy-e, Olejnek?
– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött
gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzá tehetném: ura.
A vendég nevetett.
– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?
A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre s önkénytelenül is
kifakadt belőle a kevély kérdés:
– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint
szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.
– Én Taláry Pál herczeg vagyok.
Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó
volt az neki. A fiatal herczeg ül vele szemben, akinél a király is már
csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.
– Óh, kegyelmes uram… óh, kegyelmes herczeg, – dadogta félénken – ki
tudhatta azt!
– Nincs semmi baj, öreg, – szólt a herczeg vidáman – ha nem is a tied a
Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.
Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herczeg mellett, jéggé fagyott
minden csepp vér, nem birt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót
kiejteni, ha fejét veszik sem.
– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.
E perczben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan
pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki:
– Aztán csinján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.
– Eléggé megzavartad már te.
– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv
pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve
dobogni.
– Óh, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? óh,
óh!…
– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs czukorból, se
nem viczispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd
kibékül a maga kenyerén.
A herczeg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról
a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe
rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.