A tót atyafiak; A jó palóczok - 07

csak előtte álltak, sokkal kevésbbé kellett félniök, mint a hajdani
Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab
borzalmas birodalmába, a «Lopata» rengetegbe.
Az erdőnek volt egy «messzelátó» pontja; Gerge jól tudta Matyej
elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már
a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat,
keletre lelátva egész a «Motuz»-völgyig, északra a klokovai keresztútig
s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul
eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára
támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.
Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem
hiába jön ide.
Eltünhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az,
hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandurral is. Úgy érezte,
valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab
Györgygyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem
fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan,
ami következni fog.
– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam.
Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapczabetyárnak, akit ha
elfognak jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem
is adja ám meg magát a közönséges komisz pandurnak. Ismerlek, édes fiam,
kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere
no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem
volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.
A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:
– Ösmerlek, ördöngős csendbiztos és nem hiszek neked. Ne jőjj közelebb,
mert rád lövök!
Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés
választotta el őket egymástól.
Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját,
czélzott s mind a két csövet elsütötte.
A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat,
melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos
lélekjelenléte egy másodperczig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés
csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki zsebéből hirtelen s
midőn a füst eloszlott s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan
elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap
fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt
kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.
– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltá rá bátor,
csengő hangon. – Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó,
édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…
A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán
nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa
hangon hörgé:
– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.
S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három
vármegye nem tudott boldogulni.
Útközben megkinálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha
örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelid szavaival
kivallatta, mint egy gyermeket.
– De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugy-e, te törted
fel a Motosiczky-pinczét?
– Bizony Isten, nem volt bezárva.
– Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt.
– Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta
elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett
vernem előbb.
– Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet ha nem teszed, hogy
agyonverted a nagyatyádat…
– Kinek mi köze hozzá! – pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen
az én tulajdon öregapám volt!
– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye
szörnyen bolondul veszi a dolgot.



A JÓ PALÓCZOK.


A NÉHAI BÁRÁNY.
Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri
Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból
Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába
igyekeztek beszegni pirosnak.
Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji
fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél
összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné
asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a
lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve
riadoztak az udvarokon.
Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső
híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet.
A kisértetiesen szaladó búzavetések és kukoriczaszárak megállottak,
lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely
szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn
Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás.
No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a
bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katholikus
falunak lenni – lutheránus vidéken.
Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg
Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a
folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!
Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fűzbokrairól nemcsak a
leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt
az olvadékony földből egy darab s elmált a vízben. Hajnalra szélesebb
csipke szeli majd a határt s a czikk-czakkjai is ujak lesznek!
Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon,
szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!)
Azután jött egy petrencze, utána pedig valami négyszögletes tuskót
gurítottak a habok…
A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s
nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy piczike bárány.
Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Perenye Jánoséktól
egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első
lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a
hátgerinczén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol
valaki!
Olyan türelmesen ül az ide-oda billenő jószágon, mintha jószántából
hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még
ehetik is, ha a láda bolondjában utóléri a petrenczét. Nincs valami
messze… amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána,
öreg láda!
Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem
láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram
fogta ki útközben a csáklyával…
Hanem hát azt mondja ő kigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta
a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember
állítja, ki már az idén is keveselte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró
lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra.
Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a
felső végén mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész,
az alsóvégiek közül már nem látta senki.
Amennyi itt a rossz nyelv, még mingyárt másnap, ott a hálaadó misén is
csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol
pedig az Úr kimélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért
nem sujtotta a falut… de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyujtják
lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.
Nyomban neki estek a gyanusítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki
más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem
alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan!
Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi
meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában.
Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a «nagyitalú»
Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap ittjártában,
hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján… Ki tudhatja hát?
De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüst tallérokról.
Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk)
benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya,
négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő,
ezüst-csattos mellény, tíz patyolat-ingváll s azonfelül a mente, meg egy
rámás csizma, ujdonatuj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló
Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!
Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gunya nélkül
nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh
keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenkint.
Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton
maga a vőlegény, – de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.
Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha
nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két
ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Borcsa
gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Czukri bárányka,
akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, hogy a czudar Bágy elöntötte a
rétet is… úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, az
édes Czukri bárány oda lett…
Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a
verőfényen, Borcsa piczike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel
nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja.
De hátha megkerül, hátha visszahozzák?
Jött is hetek mulva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány
ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt Még Bodokon is,
körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.
No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok kincse!
El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz
jószágát, ha térdig kopik is a lába.
S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát
kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró,
meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz
fordult.
De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan
indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett
vón, se várhatnák jobban.
– Megvan-e a bárány? – kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné
a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná,
hogy megvan.
– Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az
embernél, akire gyanakszom.
Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszalóan csóválta.
– Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge, –
szólt daczosan – és a furfang lesz a fegyverem.
Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb.
Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett,
Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott
lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett,
kocsin kellett érte menni Bodokra.
Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a
furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.
Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton,
nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?…
Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy
szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra
fordul.
Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az
egészsége is.
Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is
magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcz éves
innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is
beszélek, hiszen régen nincs már anyja szegénynek!
Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi
megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utczán keresztül,
hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy
akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!
Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül
egyszer csak szembe jön az egész előljáróság, meg a főemberek, köztük
Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, ujdonatuj ködmenben, mely
panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a – az uj templomot
szentelték itt föl a mai napon.
– Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszúhajú magas embert – súgja kis
hugának Ágnes, – az vitte el a Czukrit.
Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferencz
uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy uj zsúp kellene rá,
megállottak a falu hatalmasai s műértőleg nézegették az ócska
eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a
községháza is!
Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek
könynyel.
– Ne rángass hát! – förmedt rá Ágnes s eleresztette a kezét.
– Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Czukrit láttam volna felém
szaladni a levegőben.
Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket
mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek,
a bizony odamegy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas
embert. Ejnye no, mire való az!
– Bácsi! – szólt csengő, szelid hangon. – Adja vissza a bárányomat!
A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajjon ez a szép, szomorú arczú leányka?
– Adja vissza a bárányomat! – ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy
süvített a levegőben, mint egy parittyakő.
Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palóczosan fésűre
fogott deres haját s nyájasan kérdé:
– Miféle bárányodat, fiacskám?
– Az én Czukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros
pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…
– Nem láttam én a te bárányodat soha – szólt szemlátomást kedvetlenedve.
– Takarodj innen, azt mondom…
Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:
– Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen…
– Be ám, – de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem
lyukas az valahol, Sós Pál uram.
Fülig vörösödött ő kigyelme a bíró gúnyos vádjára.
– Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban…
A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá
ködmönét s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.
– Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre…
A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a nehéz
új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csipőktől
egyszerre lecsapódott a földre.
Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál.
Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő
esküszó. Jó is, hogy ott akadt.
– Czukri, kis báránykám! – kiáltott fel a leányka fájdalmasan.
Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt
látszott…
Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész
bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.
A kis Baló Borcsa könyhullatásával még tisztábbra mosta.


BEDE ANNA TARTOZÁSA.
Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az idomtalan
épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és
elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a
legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta szemeit s
kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának perczegését, a
másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva
pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg
szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént
letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak.
– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
– Egy leány – mondja a szolga.
– Hadd jőjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely
szeliden meglegyintette az arczokat s megcsiklandozá a szempillákat: a
vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott
tánczolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem
falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délczeg, arányos termet, melyre a kis virágos
ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete
szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében
báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen
merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:
– Nagy az én bajom, nagyon nagy.
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már
elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva
mindenkit és mindent.
A bírák arcza nem oly mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé
is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt
a nagy bajt.
Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a
keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni
érte.
Óh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány,
amint lehajol érte szemérmesen s az írás is kihull onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van
kinyujtva az írás felé.
– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede
Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti,
hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata
kioldózva ömlik arczára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom
volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.
– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram
hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt,
szegény: «Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.»
Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete
fölkeresi a kollégák arczát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát,
melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt
morogja önkéntelenül: «A törvény törvény».
Majd ujra meg ujra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós
szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy
Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van itélve.
A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt
odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a
hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon:
«A törvény törvény».
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz
pedig a csengetyűt rázza meg a törvény-szolgának:
– Kisérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de piczi piros
ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
– Talán valami mondanivalód van még?
– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik
tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
– Hisz akkor nem te vagy elitélve?
– Óh, édes Istenem! Hát miért itélnének el engem? Nem vétek még a
légynek sem.
– De hát akkor minek jösz ide, te bolond?
– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt «ez a dolga» a király tábláján
járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez
a parancsolat a «félesztendő miatt», hogy mégis ki kell állani. Óh,
mennyire várta! Beh jó, hogy nem birta kivárni. Nem ezt várta…
Könyei megerednek a visszaemlékezésben, alig birja folytatni:
– Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva,
megsiketülve, megigértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a
szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort,
miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…
– Mit, gyermekem?
– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa
senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én meg a
vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt.
A bírák egymásra néznek mosolyogva: «Milyen naiv, milyen együgyű lány!»
Az elnök arcza is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg.
Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit…
– Jól van, lányom, – szólt halkan és szeliden, – hanem megállj csak,
most jut eszembe…
Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba
mélyedne.
– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk
hozzátok…
Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól
közbe:
– Lássák, lássák!
Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a
zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép
a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.
– Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem
édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez szorította.


PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL.
Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha
olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek,
vagy hullott volna ki egyenkint.
Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld,
ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná uj tavaszkor
megkétszerezve.
Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket
hazulról felügyelet nélkül olyan messze földre?
Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a
nagy szégyen.
Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot
szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze
utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó
haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett
búzakéve lenne.
Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke
haja volna.
Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házas ember már
s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délczeg, a Péri Kata
mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul
nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.
Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár,
nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a piczike sárga
fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még
szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?
Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd
ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson nekik
árnyékot.
Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt.
Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a
selyemhajnak az illata.
– Teszi kend vissza azt a kendőt mingyárt! – förmedt rá Judit haragosan.
– Odadom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat
csavarított a gerczén, hogy hatfelé szakadt.
– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sohse
lássam azt a kendőt.
Elfordult durczásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a
világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.
– De jó dolga is van a madárnak! – sóhajtott fel Pista.
Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.
– Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.
Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.
Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon haza
indultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő
aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá
addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.
No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.
Pista pedig nevetett magában: «ha már egyszer peregni kezd a kalász
szeme, megérett egészen.»
Aztán így szólt hangosan:
– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már
előbb ott leszek.
A leány ijedten nézett hátra.
– Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?
– Mezitláb gyere el, – suttogta – át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák
reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.
*
… Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj
betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép
szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.
Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és
Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.
Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott
ki. – Kata megtapogatta: olló volt. «No, ez bizonyosan babonát csinált
most.»
Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hült helye volt
Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha
zürzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé
futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.
Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja
csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az
egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott
üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat.
A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk
közé fonódni.
Kati mindent megértett.
– Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz.
De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig
kellett feküdnie idegenek között messze a falujoktól. Kati meg ápolta,
gondoskodott róla.
Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt
már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a
csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve
belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele
annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt,
hátha lehetne belőle még pénz is.
Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.
– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van
szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül
hagytam.
Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés,
arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem
mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi
jó pénzen.
A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és
lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.
Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg
Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír
megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.
– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen.
– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna
készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne.
Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett szemei
Katira.
– Hát a te hajad hová lett?
– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye
alól.
Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol
az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a
rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.