A tót atyafiak; A jó palóczok - 09

Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék,
de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert
istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló,
varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.


A BÁGYI CSODA.
Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát
kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek piczike
lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.
A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar s
türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját
a malom környékén és a vizet várják.
Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnár-legény, már a szent
Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése
csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól.
Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s minden
éjszakára gyüjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy-két
óráig, – de mi az annyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire
sor kerül rá.
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel
mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei
szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a
katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az
asszony, ha arany paszománynyal övezi is a derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért
magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj…
Igaz-e, Zsófi lelkem?
– Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.
– Látod is te a fekete kendőd alul!
– Itt voltam, mikor férje elment… hogy megsiratta, százszor megölelte.
– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes
oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsuztak?
– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: «Hű maradsz-e hozzám?» Vér
Klára így szólott: «Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én
szívem tőled elfordul.»
– A Bágy fölfelé? – kaczagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd
magadat, Gélyi János!
A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is
visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is immel-ámmal folyik.
Maholnap neki gyürkőzik a homok s megiszsza az egészet egy kortyra.
Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi
János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére húzta a
kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig,
hol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni.
A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtánczolnak a sövényen s ahol
megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.
A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arcza pirosodik
tőlük.
Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést
is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.
De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt,
egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek,
gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.
Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is
patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy
elégette a szent Mihály lovát.
Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az
őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák
búzája.
Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a
legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akáczfa virága a
kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet
ágat szakítani róla…
Alig várta, hogy kijőjjön a szép molnárné:
– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak
hagytál…
– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára
sértődve s hátat fordított Jánosnak.
A köpczös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros fényben
égtek.
– Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel,
elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a
padlásról.
– Akár kettőt.
– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá s szemei
bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az
egy szótól. – Adj egy csókot, Klára!
– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot
mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.
Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:
– Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a
nyugalmamat megint elsöpörte.
Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki
többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi
könyezést.
János ott is megpillantotta.
– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdé
fojtott gúnynyal az ablakhoz lépve.
– Nem lesz az, csak dercze! – vágta vissza csintalan mosolylyal a
molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a
fele már megvan.
Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte:
– Hát a másik fele?
– Egy-két óra alatt az is meglesz s mehetsz Isten hírével.
– Hanem addig legalább ereszsz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem
a ködmönömet; fázom.
Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg
lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt
feleli:
– No, gyere be hát, ha szépen viseled magad…
Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony,
de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék
hamar azt a búzát!
Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a
füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.
– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg
nem mozdul reggelig.
– Hüm. De mikor annyi vizünk van!
– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyüjteni kell s ereszd le
a zsilipeket.
A pörgetyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri
mégis megértette.
– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton…
– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is.
– Szurkálóval, aczélostul?
– Mindenestül.
Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha
figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön,
megindíttatja.
Senki sem jön sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt benn a szobában.
És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna
egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró fogai,
amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke
vergődnék a fekete éjben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás
hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki,
zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán
meggondolta magát s szép csendesen visszafordult.
A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak
tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s
ime, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófaborok reszketve hajtják
le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!…


SZŰCS PALI SZERENCSÉJE.
Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a
határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede
Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő-ruhában, a gomblyukba
fűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már
találgatják odahaza, vajjon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság
éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú
Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve jött is
néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig:
szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az őszszel meghalt a szegény Bede
Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével
szemben… Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, –
hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!
Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros
kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő
sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon
vissza…
Csak egy piczike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul
kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A
napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi
levelek mosolyogva nyujtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban
aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: lehajolt utána…
szerencse az… letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a
levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak
sárguló sincs köztük, a fehér, eres foltocskák csillagoknak csókja
rajtuk…
Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét s mire
ujra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap s
az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléh-fedeles torony
mintha arany szalagokat nyujtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu
határán…
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett gózoni
fuvarosok jöttek rá szembe.
– Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely.
– Gózonba.
– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondá és megállította
szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy
hajdu leszek «Mindenszentektől» kezdve. S ha meg a te sorsod is így
fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi
hozzá hirtelen elkomolyodva.
– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is
s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap,
megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!…
Bizott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet
harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését
s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.
– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az
ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem ejtette
ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát,
amelyet csak az imént ütött meg csínyjeért, fölvette az ölébe,
megczirógatta szeliden és egy tányér ételt adott neki.
– Ne haragudjál, kis czirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te
tudnád, kis czicza, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a
pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni,
mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszer előtte termett.
– Tudod-e Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan és nyakkendője csokrát
babrálta.
– Sicz, te czudar! – kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül
elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem birva
üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbujt a virágos
kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos-kendőjét egészen letolta égő
arczára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem
bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra
jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel gomblyukában, mint a
legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtől volt piros az arcza, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt
hija az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és csintalan
ördögök tánczoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a
korcsmaajtón.
– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak
egy ilyen nap van a napok között!
Bement, ivott. Az első itczétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá
vált, az utoljától veszetté.
– Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marczi!
Az ablaknál egy hamiskodó festett arczot pillantott meg éppen kapóra.
– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom
ezt a baboskendőt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel
megrakodva.
– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te
ugyan szépen mentél el Gózonba.
– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az
ára…
Kivette az erszényét és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a
forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte.
A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta…
Mák Gergely uram fejét csóválta s közibe vágott a lovainak:
– No ’iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arczát, összecsapkodta gesztenyeszín
haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. Ki vezette haza,
nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott
a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros
jegykendő, amit az Erzsiéknél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen,
lehetetlen… mert a babos-kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott!
Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs,
semmi sincs!…
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szúszékre… Hátha nem is volt ő
Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?


GALANDÁNÉ ASSZONYOM.
A palócz nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és
rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya
suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem
lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos
dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok
hitté keményednek lelkében.
Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A
tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem
oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény
Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta
huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte
az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!
Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és
fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.
Alig mult el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi
gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a
kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.
– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon
kend!
Semmit sem válaszolt.
Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s kénkő-gőz
tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két ember
viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás
vegyült olykor a zsivajba.
Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a
Palyussal történik valami.
– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén
imposztor.
S hogy ezt mingyárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s visszaadta
a Palyus szabadságát.
Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilencz esztendeig
szagolta volna a börtön penészvirágát.
– Késő! – hörgé. – Már késő van!
– Mi van későn, te medve, te!
– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek! – lihegé és a fogai vaczogtak.
– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta
volna kend alá, mikor írni sem tud?
– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – mondá keserűen, s felgyűrve
durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, melyen akkor is
domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a
sátán.
– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.
– Eladtam magamat egy rámás csizmáért, meg egy piros selyem viganóért,
amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen
esztendőt engedett.
Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé,
mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg
Palyust, ki napról-napra komolyabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt
a templomba s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva,
levett kalappal imádkozni.
Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!
Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott
himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső
pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött,
mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.
Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött
kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden
szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.
Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község
teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett
valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha
a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem tarthatta meg az ünnepi
prédikácziót, vagy a határt a jég elverte, azt is mind Galandáné okozta.
Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent
talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az
agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka;
megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az
eskü, hanem egy csomó gunya köt össze.
A szegény Palyust is Galandáné kisérte ki a temető-árokba.
Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel
volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a
fák zuzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.
Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház,
mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a
temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez
közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a házban, ahol oly
szomorú, olyan kisérteties volt minden.
Hát még egy-egy Lucza-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.
Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után
következett.
A juhászbojtárok hozzáfogtak a Lucza-székek faragásához, a kocsisok
kereszteket pingáltak foghagymával az istálló-ajtókra, a gonosz
boszorkányok hatása ellen, – mi gyermekek pedig remegve néztük: hogyan
esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.
Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám
nővére a kis leányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd
szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon
keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve
álmomban édes anyám meséit.
Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre
sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem jött.
Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni
sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis leánykának
lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve,
félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal
bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.
Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly,
jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.
Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a
temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek;
csak kriptánk magas oszlopa piroslott.
Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép
leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy
csomó óriási szelindek tépte, marta.
Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett,
karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is czafrangokban
lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl
melléből.
A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek
szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak
szét hogy csakhamar uj dühhel ismét visszaforduljanak.
S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a
fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan
növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem
fogyó falkában a Palyus sírjához.
Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat,
ágyunkhoz vonszolt.
Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, egy
boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.
Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban
bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.
Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupak-tanácscsal mehessek.
Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált,
nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki
váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az
egyetlen eset mégis kivétel lehet.
A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt
a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény Palyus egész
életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak
pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő,
– egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a
kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább
házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.
Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is
mindnyájan a mondását):
– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem
esett az éjjel.
– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a tanácsbeliek.
– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon nagy baj ne
volna…
– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?
– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a luczifernátus
dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a
határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus dolog esett,
közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a
falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ő
kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni
való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem
maradna.
E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s nyomban
kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet
és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, még pedig íziben,
mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a
vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.
Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt
helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» összes öreg
asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett ingváll gallérján
lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dícsértessék a Jézus Krisztus
– a Galandáné asszonyomé.
– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt!
– kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről-színre
láttam, mintha e perczben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű
fiatal leány volt, akit a mult éjjel a kutyák szétszaggattak.
– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok
feleselgetései.
– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg
birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda?
S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a
Galandáné szurtos viskója felé.
Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint
azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a
csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve.
Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.
A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle
koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan,
lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az
ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak
azután bátorkodtunk be.
Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején
jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még
kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még
ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.
– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró
tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát,
hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.
– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással.
Nézzétek a testemet!
S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s
aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, –
mint valami heraldikus mondaná.
– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis
dolgom volt az éjjel.
S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy hogy
azoknak összevaczogtak a fogaik.
– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók uram.
– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a
boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam.
Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s
megfenyegetett vele:
– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha
akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne
találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga előtt…
Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a
kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép
rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.


A GÓZONI SZŰZMÁRIA.
Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke
asszony van az istenek között. Az ő szelid égi arcza segített
meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek
benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy
hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát
azoknak, akik jók, akiket megszeretett.
Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben
Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent
légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenye-erdőben
a kilencz kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg,
hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál,
valahányszor búcsu van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép,
ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki