A tót atyafiak; A jó palóczok - 05

mikor rövid idő mulva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s
hogy az óriási uri tök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes
asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.
Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan
irántok; nem is volt s talán sohasem is lesz velök közelebbi
érintkezésben. Alig birom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s
azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.
De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei,
sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést
kivánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb,
érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli
őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le s még déltájban
is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már
őket s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájok alkalmazkodik.
Gyümölcsüket, a diót, mogyorót kemény héjba zárja; földjüket tele rakta
kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán s ne öltözhessék föl egészen
vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik; a
többit elzárják előlük komor, hóborította bérczek.
A szelet, vihart ott tartja a Fátrában s ha kiereszti, annak lehelete
őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor,
hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem
kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes
nép.
A természet csintalan paczkázását majmolja minden. A búzakalász nem nő
meg, csak félannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró,
kedvetlen szemet hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni
korpánál: káposztájuk emeleteket épít magából, ahelyett, hogy szépen
összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse;
körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.
Még a szerelem költészete is, mely minden népnél, minden bérczen, minden
völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz,
andalító, mint a virágillat, ő náluk fanyar, színtelen és furcsa:
«Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orczáink kigyultak,
S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók,
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.»
És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos
melódiáju dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét,
mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a «zapecskából» a
szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.
Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni!
Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcznak
nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van)
valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett
volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok
szép leány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól.
Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes-fájón, olyan
selyemlágyan, viharos vigan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg
bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viaszszá válik s
csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még jobban szétfoly, most
már nem is viasz többé, hanem folyó méz, mely édes a duda szavától s
mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha
egy méregmorzsa hull beléje?
Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán
a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bérczek, hegyek,
völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították.
Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoriczaszárak nem buzdították
tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár,
ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren,
maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez
értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol
Nyitrában.
Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal
korában, pályaválasztási vajudásai közt, őt is meglepvén a nemzeti
hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a
mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s
drótozás által segíti daczolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs
is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy
félév mulva megunta dícséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy
eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti s haza kerülvén, az
éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.
Ő maga nem igen emlegeti óperencziántúli útját, hanem a tiszteletes úr,
ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között
szedte föl a tömérdek igét s bölcseséget, mit most vasárnapokon
apródonkint hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy
amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva
ballag Berlinnek utczáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg
örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű
drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán.
– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a
hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.
Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.
– Úgy no, – az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt
odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.
– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?
Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult s
bosszus hangon visszafelelt:
– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr «student» fia. Tán van valami
drótozni valója?
Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami
igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy
emberrel, akit a «hegyek elnyelnek» (ezt a kifejezést használja ama
fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót
eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég
megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny emléke, egy
állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés és harmadikul a
tiszteletesné asszonynyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik
élete magvát és főmozzanatait s miután az anyatermészet jobb sorsra
érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai
leczkefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor
fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő
étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e történetke
lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a
tót népben nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld
iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért
látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimáju kalappal több
fogyjon el a tizenkilenczedik században.
Mindezek daczára azonban szereti Lapajt s télen, mikor a természet
magára csukja az ajtót, úgy hogy Lapaj is kiszorul öléből, az
eklézsiának messze a «lazok»-ban fekvő s ilyenkor elhagyott malmában van
lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres
malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár-
és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblye-faragáshoz.
Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de
farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be egy-egy vidékbeli,
ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén esendőben házánál.
Sok szószaporítás ilyenkor sem történik. A Lapaj művészetének szabott
ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, estefelé egy
kancsó törkölypálinka, éjféltáján egy itcze mézes, hajnalban pedig egy
messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolcz garas. Nem
kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott
van például Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból
hozott piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét
odaakasztották a palotaterembe palatinusok, főispánok közé és aranynyal
fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát
el mindennel s olyan jó dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele,
olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is csak a
jövő életben igér az igazaknak).
S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de más
mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli,
hetedvármegyékből kergetve a hiuság és féltékenység által, egy éjszaka
álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolcz garast egy
nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?
Istók elfujta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy
még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől megittasodva, s a
vén folyó habjai megszüntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják:
Hej, szomorú akol
Ott künn a havasban;
Hiányos a nyája,
Bacsa talpig vasban!
Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak s még
ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a
gyermek s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az első
dolga, hogy fogott egy bicskát s kettéhasította nagy dicsőséget szerzett
szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ő szemében, mióta
Lapajt hallotta.
És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől tanulta
Lapaj a művészetet? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a
világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét s kitanulja még
jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.
Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden töprengés,
találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, hogy a dudában
van a csodatevő varázserő. A duda egy fekete szőrű birka porhüvelye.
Vannak, kik még báránykorából ismerik. Lucza éjszakáján, éppen
éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a
néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama
kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a
bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezéből etette, üde
fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgy hogy az tökéletes kezes lett,
egyéb hija sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók
nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés;
Pokolkának hítta.
Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy ember-kolera után változatosságból
a birkanemzetségre került a tömeges halál sorsa, Pokolka is engedett az
uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben s
bőrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.
Istók dudát csinált belőle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek felső sípja
gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig, ha nem arany,
hát legalább is réz. Nincs olyan szerszáma még szent Dávidnak sem!
Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme, mert
négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Lucza
éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ő elátkozott, birkává vált
tündér-királyleány s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat
lehel holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is
majd megolvad tőlük; mert nem kell ám azt bolond észszel hinni, hogy
Istók fújja a nótákat, ő csak külszín okáért tartja ott száját,
legfeljebb a kezdetét sugja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a
hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ő csinálná.
Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem birt
szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát ez nem
volt eladó, daczára annak, hogy Petrus – fölizgatva Éliás zsidó által
közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt, – rangos
hetykeséggel száz kemény tallért igért a szerszámért.
De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége
neki a pénzre? Ő még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért, ha
megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta Éliás,
hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor) három
dudát is vehet, szebbnél-szebbet s még tetejébe annyi pénze marad, hogy
ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rothschildnál.
Hanem hát a Lapaj Istók őszülő fejében soha sem fordult meg az a vágy:
pénzt kamatoztatni, sem Rothschildon túltenni; ha már legalább azt
mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti, polituros
lesz a tüzelő fája, suhogó selyem lesz a viselő inge, karbunkuluscsatt a
derékszíján s kilencz lépésről veszi le kalapját, ha erre jár, a
brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság
háramlik rá a duda eladásából.
Egyszóval, az adásvételből nem lett semmi, Éliás nagy boszúságára, ki
azon vékony reménynyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idő szerint teljes
lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja, ellopni
pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel alvó
párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tőle, sem most,
sem a jövőben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog
kelleni, minthogy – fájdalom! – nem iszákos ember, a minővel, torka
lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni.
Azonban (úgymond Éliás) a ficzkó már öreg, maholnap lerázza magáról a
földi port: és akkor ő megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni,
aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon előpénzt s
hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.
Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következőkben: tul a
brezinai nagy erdőn van egy düledező malom, attól balra nyílik a
«Rocska» nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a
legelhagyottabbikon menjen a hírvivő addig, míg a két szeme lát, míg a
«Motiká»-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a
legmagasabb csúcsára s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég,
ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A
száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.
Hősünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi
előrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mende-mondák orrára; Lapaj még
azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató vendégei.
Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem
beszélve emberi lénynyel s még sem unva el magát soha. Mert hát olyan jó
barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő
dudált s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bércz fölött ült
hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva
integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág, bűbájos illatot
lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos
szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett.
Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők zúgása,
folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban
s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, olvadó harmóniában,
melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet,
fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat.
A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze
keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni
vele és tudni hallgatni rá.
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve
van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna
testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács
tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve
dobogása az.
A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy
ez elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár sem
viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú
virág támad magától? A föld költészete ez! Az ő uj gondolatai!
És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának,
örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik s mint a
szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsinylik, elsatnyul, míg
ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak
s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet
szereti növényzete, ő pedig a felhőt és napsugárt. – A magyar ember, ha
ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: «nem szerette a
földet». A földet, melynek jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn
azon kéréssel adja át kedves halottját: «Legyen neki könnyű a föld.»… És
az bizonyosan könnyű is annak.
Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne
gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért,
mert hó borítja a vén Fátrát s kopáran hirdeti, hogy belsejéből nem
fakad éltető meleg erö, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja,
mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha
nyílása támad?
A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott s mely mint
egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról
beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?
Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a Lapaj
arczához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a
tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben,
mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidőt választja
műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot.
Az embert inkognitó ütheti arczul akárki. Szemét ilyenkor a halinája
zsebébe dughatná a csősz: a füle veszi át az egész hivatalt.
Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg
imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy átfutó
nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis valami olyast
hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a
locs-pocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó kád potyogó
csöppjei.
A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó
tájáról jő valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja megállni egy
mogyorófa-bokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra serkentse a
veszedelem elé siető tolvajt, amint hogy nem is lehet más ebben a czudar
időben, mikor künn lenni csak az eb nem átal, meg a csősz.
Sugár női alak suhan el a bokor mellett; szemei még az éjben is
villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér lepedő
simul, két lecsüggő vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol megáll
habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kaczag a háta mögött.
A szél nagyot kaczag s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába
dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenében, hogy
ott a gőzmozdony szaladgál.
– Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz?
A nő visszafordul, messziről úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér
lepedő csücske a földig ér, de ujra fölmagasodik és reszkető, lágy hang
jő meg feleletnek:
– Magamat viszem csak. Magamat, magamat.
És aztán mohón hozzáteszi:
– Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedőmet. Nem loptam én semmit,
utamat ne állja.
Lapaj közel ment hozzá s fürkészőleg néz ki kalapja széles karimája
alól, de semmi gyanus jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás,
mely a megmotozást rendeli.
– Ne állja utamat – ismétlé a nő keserűen, lepedőjét kiterítve és
megrázva, – messze út az, hosszú út az.
Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész világ
utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén. Szó nélkül
fordul meg s visszafelé baktat.
A nő tétovázó léptekkel áll eléje s görcsösen kapaszkodik a halina
lelógó ujjába.
– Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. Ismer-e
kend engem? Tudja-e, ki vagyok?
A csősz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is ismerné,
ha semmit sem lopott?
– Nézzen meg hát engem – rebegi fojtott hangon, egész testében remegve,
vaczogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom. – Óh, nézzen
meg engem, hajamat, szememet, halovány arczomat s mondja el majd neki, ő
neki szegénynek, hogy én milyen voltam…
Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: sötét éjszakában deli, sugár
leány hozzásimul, félig vállára roskadva és azt mondja neki:
– Óh, nézzen meg engem!
Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni anélkül, hogy az
ember rá ne gyujtson.
Lapaj hát nem szól semmit, hanem, hogy az eső ne tiszteletlenkedjék a
pipájával, a fejéről levett kalappal boltozatot csinálván föléje,
megtömé azt s lassú tempóban kicsiholt. A kova bőven adta a szikrát,
melyek a nő arczát is megvilágíták egy pillanatra s hősünk akaratlanul
is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égő taplót tévedésből a szíjába
tuszkolta be; miből különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a
taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került,
kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha
meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg – sapka
minőségében.
És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép
fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik
le a fehér lepedőre s halvány arczára fájdalom van festve; fekete
szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő
imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép
ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.
Lapaj azonban nem birt fogékonysággal az ilyesmi iránt.
– Hát aztán? – kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén
készületeket. – Mit nézzenek rajtad? Menj Isten hírével és semmihez ne
nyulj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság baraczkfáját a
«Tövises»-ben, mert meg van olvasva!
– A fiatal uraságét? – kaczag föl a leány fájdalmasan, görcsösen. –
Verje meg őt az Isten, amikor ébren van és amikor alszik!
– Ne kisértsd az Istent, leány! – mondta Lapaj. – Annyit mondhatok
neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csősz, mint én,
csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül. Hagyd
békességben! Eredj utadra.
– Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!
Roskadozva tett néhány lépést.
– De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.
Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:
– Ki az ördögnek mondjam meg?
A nő meghallotta. Megállt egy perczig. Felelni akart, de hirtelen mást
gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly s
onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak odább
egymásnak a bérczek:
– Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem…
A csősz megnyomkodta a tüzet pipájában és azt gondolá magában: «Hát
mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem
átalja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még
egyszer a szemem elé!»
A csősz-tekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén,
Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek, talán először életében, az
asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak.
Hogy megnézette magát! Óh, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is
bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak
éjszakának idején is nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva az
arczuk, mint némely toronyórán a mutató.
No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé.
Hanem hát bizony az sohasem történik meg.
Egy velőt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy
loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy egy
szomorú történet lett most eltemetve.
Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a leány
beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles kalapot
a fejéről, odahelyezi azt a lucskos földre s rátérdelvén, a folyó felé
fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon
benne.
A szél is megfordul most s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait a
hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de Lapajtól elég ennyi
is. Legalább ne menjen pogánymódra a másvilágra a szegény leány, kit az
imént még lopással gyanusított. Pedig hát mi szüksége lenne a halottnak
földi eleségre? Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána
küldött.
Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága
ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most már
elveszté élét, megszünt sértő lenni, bár még egyre megmaradt
rejtélyesnek.
Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik s hogy visszaidézi a
leány szavait. Mondta hogy hosszú útra megy, (Igaz a!), megátkozta a
fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy
mit kelljen megbocsátania s kinek mondani el, minő volt, milyen szeme,
szája volt, azt nem birta megmagyarázni.
Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a
rébusz-találgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina,
a kunyhó, a pipa, sőt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az
enyészetnek, hanem a határ – az örökkévaló. Itt volt mindig és itt lesz
mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy még
abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor neki rugaszkodik.
Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet
változtatni többé: hiába kérné vissza tőle akárki…
Bőrig átázva ért kunyhójához s még egyszer végignézve tág birodalmán, a
határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve, tekintetbe
véve az idő előhaladottságát és a szakadó záport is, igazi
megelégedettséggel vonult kunyhójába «szárazt váltani», ami nála abból
állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot
s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.
Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a
kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe dobta
s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak tükröt nem
igényelt, hanem világosságot sem.
A halináról is bővebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi
genealógia volt. A nyakán levő repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt,
mert ő viselte azt ezelőtt száz évvel a híres körmöczi verekedés
alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt; (valaki
ugyancsak megmarkolhatta az akkor virágkorát élt «fiaszűrt», mert a
repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán,
apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a baloldalon, ki
tudja honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke s
valószínű, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben
keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához
nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplő
szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy
mélységes titok; azaz, hogy egy Szent-György-nap éjszakáján talált
kétfarku gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megőrzi
minden gonosztól és kisértettől ezen az árnyékvilágon.
E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelőbb testéről és
hatalmasan megrázta, úgy hogy a rajta levő mocsok szétfreccsent minden
irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha senki sem veszi
zokon.
Az alább előadandó körülmények következtében azonban Lapaj e művelete
igen sérelmesen ütött ki s e sérelem a kunyhó hátsó részéből
nyilatkozott hatalmasan felhangzó – gyermeksírásban.
Lapaj ijedten ejté ki kezéből a halinát és szájából a pipáját. Az
elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen
megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.
De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez
képest?
Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát s
megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát s
derékszíjából egy faggyugyertya-darabot kotorászott elő, melyet csak
nehezen sikerült meggyujtani, mert keze reszketett s abban a gyufa égő
vége és a gyertya kanócza sehogysem birt egymásnak találkozót adni.