A tót atyafiak; A jó palóczok - 11

rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút vizével, még
sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen
gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a
zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából,
sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróczczal, nyáron
megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, még pedig az a
bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett
édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná
a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a Csoltó,
Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, ötvenkettőben
mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű
nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a
parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál
megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a
házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és
a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs
ilyen ló.
… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná
nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon,
kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.
… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt
csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A négy tüzes
csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a
farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske jelent
meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és a
szénatartó eltakarta.
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját
odakünn… szakgatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire
hozzá értek. Vajjon kivel beszélget?
«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi
lesz…»
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő
köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni.
Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a
kenderáztatóknál.»
János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a
sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.
«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a
fehéret, akkor jőjjön.»
Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a
szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem
nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot
ilyennek!
Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, annak az
árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?
Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen
akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.
– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.
– Vőnekiné, a templomsorról.
– Mit keres nálad az a boszorkány?
– Egy kis élesztőt kért szegény.
– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess
felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.
A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron,
egy percz alatt be volt fogva. Felültek.
János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok
prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az udvarból.
Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a
szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon
amint csillognak, tündökölnek, a czifra sallang hogy körülröpködi
nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint meg akarja lábaik alatt
gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.
De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor
kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó,
hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd veszszen magva a különb
fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros
arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályva-rózsára, pirosra,
fehérre.
Megmondta… így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a
gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt
csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.
– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed…
mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg…
Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket
bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy
csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek s messzebb a
hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a
Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.
Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb az az
asszony a töviseivel.
– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, hadd
hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lakzi.
A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a
tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak
véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is
messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.
De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy csillog a
szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan
vetette rá édes tekintetét.
… S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.
Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető
szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is
paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnynyá,
amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!
– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. –
Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…
– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!
– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!
Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s
egy lóriasztó szisszenést hallatott:
– Gyi Tündér! Ráró!
Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka
közé…


A GYEREKEK.
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet,
olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia került össze: a
néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna
leánya.
Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája.
A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin
a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a
vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi
lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még pedig úgy
botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott
a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott
föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és
elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki
nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy
egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A
lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős
fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint
csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka
a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két tacskót
összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem
feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna
neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt,
mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is
nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor,
de most még – uram én Istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom
után hazamegy Majorné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, s magukra
maradnak a nagy Csillom-portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a zajos
násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és
ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma
nem ettem?
– Az ám, – mondja az hüledezve – én sem, Józsi, én sem ettem.
– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba szedte s a
jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.
– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arczczal
osont ki a konyhába.
Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat,
de az első kortynál elsápadt, felugrott.
– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.
– Óh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél
Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg,
hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s
azzal sózta meg a kis gyámoltalan a cziberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a
következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven
váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek,
meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában,
– csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy
megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr mindenben, kifogott az
együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A
faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig
minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan
ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, vagy ki a
házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő
ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nem egyszer.
– Hát akkor ugyan mi lenne?
– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony
ám, Józsi…
– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem mult.
Meg mered-e tenni?
– Én? Már hogy én? – selypíté Anna huzódozva.
– Éppen hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak
valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton
miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is
fenyegette.
– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod…
látod!…
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva
szemeit, szelíden suttogta:
– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…
– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról
holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.
– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.
– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
– Jó, nem bánom, de a csengőket is fölteszszük a lovakra.
– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – inkább
maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy mult el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is
robogott Csillomék portáján a csengős szán.
Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:
– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mingyárt
kezdi.
Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából,
már fent a kocsin rágyujtott:
– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd
mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jőjjön
csak ki!
A gyerekek összebujtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor
mögött; orczáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az
izgatottság festette pirosra. Lélekzetük elállt; szíveik hangosan
dobogtak.
– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna. – Istenem, Istenem, csak
szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!


HOVA LETT GÁL MAGDA.
Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyú vizükkel! Ha megszoktuk
az édes vizet, hát iszszuk az édes vizet és nem vágyakozunk a savanyúra.
Víz, víz! Hiába állították oda határőrző szent Vendelint a csevicze háta
mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük.
Igaz, hogy jó erős víz; a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül el
fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy hogy az halva bukdácsol bele a
levegőből. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant, ki a
magasba termett.
Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a
brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával
merített belőle s úgy ivott egy nagy kortyot.
– Emberek! – mondá hüledezve – bor, veszszek meg, ha ez nem bor!
Megízlelték egymás után. Persze, hogy bor, csakhogy nagyon meg van
keresztelve.
Mohón neki estek erre s abban a tudatban, hogy csakugyan borban
dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan tánczolást, dalolást vittek végbe
a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.
Hanem aztán volt e miatt a kút miatt «hiba» is. Mikor azt a
határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felső
réteket, úgy hogy immár a kút is az ő határukba esett, a prókátor
felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek
használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan
hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva
most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendő a
majornokiaknak.
No, ha ezt így itéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ
úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.
A rétet már nem is sajnálták, a szent Vendelinen is segítettek,
rávésetve, hogy: «Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, ámbátor
most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, mindazonáltal
a bodoki határra ügyel fel», de bezzeg a kút, vagyis az ujonnan
támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.
Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek s nem fogadnak
ők is ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt.
De ha elmult a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy
gyalogösvénye.
Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába
hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sohse lehet
egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide
ugyan nem téved kérőbe, de még a bodoki ember is, ha szerét teheti,
idegen helységből hoz magának asszonyt.
Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló,
töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az a kút az oka.
Színes korsóikkal oda járnak a lányok, arra várják őket a legények. Az a
savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű megbánásnak…
Czifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kaczéran, nyíllal a
szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az
utat egy-két évig járja.
Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot… elég abból a
szelid Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az
édesanyja, hiszi, meg beszéli… Az ilyen öreg asszonynak már létra van a
szívétől az eszéhez!
Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda
esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.
Akkor volt az, mikor azok a lókupeczek tanyáztak a faluban s itták az
áldomásokat a korcsmában. A leghetykébb köztük, valami Sás Gyuri,
ki-kikacsintgatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta
a kis Magdát.
Csinos fiatal ember volt. Minden esztendőben megfordult itt egyszer s a
legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolczvanat is. S
erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a királyok?
Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen
gyereket, a Gál Magdát… Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már
meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már
összecsókolta – s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.
No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert nem
olyan nevelés, sem nem olyan fajta… anyja is becsületes asszony annak s
pórázon tartja.
Hanem hogy annyi savanyú víz fogy egy idő óta a háznál, az mégis csak
gyanus volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a
kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult,
mind visszájárul volt megtéve.
Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.
– Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda
dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé?
Lángba borult a kis Magda fehér arcza. Egy szót sem tudott volna
kiejteni a világért.
– Veted le mingyárt azt az ünneplő ködmönt?! Ejnye, te erdei gyík, hát
hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az
a tisztességes emberek gyerekeinek? Hányd le, mingyárt! Nem vettem én
azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem vettem az Úr házába,
vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve abban a selyemkendőben…
Magda elpityeredett s félénken, reszketve hányta le magáról a ruhákat.
– Most pedig takarodj a szemem elől… Hanem azt mondom, hogy össze ne
törd azt az ujdonat uj fehér korsót… Uram, én Istenem, ez már a harmadik
korsó húsvét óta… Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj
ide többé! De vissza ne jőjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyok az
özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a csontjaidat! Hallod-e, hej,
vesd le még azt a csizmát is!
Hosszú fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is
levetette. Úgy mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott,
hogy tán el se menjen, de azért mégis csak elindult. Önkénytelen vitte
ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.
Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu
végén a haranglábnál s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram
tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétől függ vala az
estének pontosan való elharangozása Bodokon.
– Hova igyekszel, kis Magda?
– Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?
– Köszönöm, húgocskám. Hát úgy, hogy sehogy se legyek, még soha sem
voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a pátrónusaimat, ezeket
a lókupeczeket.
– Elmennek? – rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy elmennek.
– Amott indulnak, ni… Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy az én
lovamat nem vették meg… pedig olcsón adtam volna.
– Miféle lovát? – kérdé Magda, de már tűkön állott.
– Hát az enyimet, Magdácska… A Szent-Mihály lovát, hehehe. Azt kináltam
nekik, hihihi!
– Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! – kiáltá oda a lány s a
legrövidebb kerülő úton, a Csillomék szérüs-kertjén át, futott ki a
rétre a «savanyú kút»-hoz.
Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót a
tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére,
megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy
óvatosan lebocsátotta.
Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette,
hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide
kellett volna érniök a kupeczeknek!
Vajjon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg
nem ösmeri!
Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer
lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.
Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön s a kúthoz sietett. Éppen
jókor jött oda, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát.
Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem birta megkötni a
mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt.
Sás Gyuri odanyult, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze,
egyuttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna
elmulasztani.
– Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek
soha többé!
– Azt szeretném én csak. Bár soha ne mennél. Ne is menj, azt mondom.
Gyere velem, Magda!
– Ne beszéljen bolondokat… mert mingyárt itt hagyom!
– Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet
sem engedem rád fújni s még a helyet is megfújom, ahová ültetlek.
A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arczát
vérvörösre marta.
– Nem… Ne beszéljen így. Ne is szomorítson… Magának már felesége van.
Mondták a többiek…
– Esküszöm, csak téged szeretlek… soha senkit még így. Elviszlek… olyan
helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.
– Ne kisértsen engem! Istenem, ne hagyj el!
– Látom, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, ülj fel
szaporán a kocsira, senki sem látja meg.
De nini… Micsoda bosszuság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a
tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen a
kolomp. Éppen arra, ő mellettük ment el a Riska s nagy szelíd szemeivel
olyan csodálatosan nézett Magdára, még a ránczos-nyakát is megcsóválta
hozzá.
– Ni, a Riska! A Riska! Haza hí engem a mi Riskánk!
S a leány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.
Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a
veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény
Gyurira még egyszer… utoljára egyszer.
És amint hirtelen megfordult, – Istenem, Istenem! – odaütötte a csűrből
kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?!
Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom
két arczán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz
keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott
a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához s annak
az igazi formáját, színét mutogatta…
… A Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy
jőjjön vissza.
– Ejnye, adta, adta… összetörted, fiam, a korsót! – szólalt meg
egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. – No ’iszen, majd ad neked az anyád
otthon!
A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy
Magda ijedten kapott a hátához s egészen elhalványodik, megesett a szíve
rajta.
– No, semmit se félj! Én majd előre megyek s kiengesztelem az anyádat,
mert ösmerem, hogy nagy sárkány ő kigyelme. Maradj el egy kicsit.
Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló hegyes gerendához, melyen
a korsóját összetörte s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a
semmibe, talán a cseviczekút felé.
Az esti szürkület lassankint leereszkedett a házakra és füvekre. Azok
legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.
Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre
közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna
be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt várta.
A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta,
beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltünt
nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele
többé…
Szegény édesanyja évek óta siratja s epeszti magát álmatlan éjszakákon:
hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek
mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány korsó miatt nem mert
hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a
korsó, az a korsó!
Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.
Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el… és nem is az volt a
gyenge.
… No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb bizony, ha
behánynák, betaposnák földdel… Hogy alant repültek, sok apró madárnak
lett a temetője… temetőnél rosszabb sok bodoki lánynak.