A tót atyafiak; A jó palóczok - 02

Total number of words is 4006
Total number of unique words is 1880
35.7 of words are in the 2000 most common words
49.3 of words are in the 5000 most common words
55.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem
mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott
vagy! Történt tán valami?
Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen
fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.
– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem?
Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva
tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.
Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen
vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi
az egész! És ime, most!…
– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, Bohuska,
mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom elmondani. Istenem,
mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint
megláttam önt.
Miklós remegett, mint a nyárfa.
– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh Krisztina, tehát
ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?
– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.
– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?
– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. – Ön
jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám,
mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen és én…
– S ön, Krisztina?
– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza sajátságosan
semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. –
Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?
– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig
leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit
szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.
– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem!
– Hova hát? – kérdé Bohuska szeliden.
– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könycsepp
gördült végig szép arczán.
Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról gondolkozott, ha ő
azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarczról.

HARMADIK FEJEZET.
Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből
kiszorultak.
Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy
«érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délczeg
termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon
jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián s ha a jó szerencse
kedvez, neki indulhasson az életnek azon reménynyel, hogy valaha még
bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán
az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta
van Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken,
az «Arany mécsesben» és az «Eleven kalapácsnál», hanem a női szalonokban
is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán,
meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkénytelenül feje
fölé kapkodva az akáczfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan
morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem
szeret-e?…»
Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért
eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről
kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú…
Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos
árnyéka a féltett valóságnak.
Oh, az első vallomás nagy költői szó.
A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs meg:
üdébb, zöldebb leszek…»
A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb az
enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…»
A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, maradj
el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét»…
És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő
áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott
állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog
rájok szakadni a mennybolt.
– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi,
hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni és ádáz
sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét
és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva,
odatámaszkodik a vállaira.
És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa
fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a születendő
gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy
mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen
sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megujuló változatban,
aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a
megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy
szerelmet véli látni kifejezve.
Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével
mondja:
– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk
valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a karodat,
Miklós.
Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának,
hanem Krisztinának nyujtotta.
Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.
– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon és
kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.
– Ön? engem? Mondtam valamit?
S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.
– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy
megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet
olyan nagyon kegyetlen!
– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.
– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – Azt
mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind tréfa?
Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves
kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak
tréfa.
Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek
csókra termett piczi piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos
naivsággal borult Krisztina nyakába.
– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most csakugyan nincs
egyéb hátra…
Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.
– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…
Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét
mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá:
– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen
szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs,
önfejű volt…
Krisztina daczosan vetette hátra fejét.
– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem…
úgy gondolom.
– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. –
Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!
A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az
akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az ifjú
néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy
fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát.
– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s szemrehányó
tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva fordítá el
Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.
De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis
kezét fejére bocsátá.
– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben?
Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… óh,
Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.
Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s arcza
szokatlan büszkévé változott.
– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten, – de
nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el,
mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de
legyen az én nőm.
Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina
meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:
– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó
szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…
Omló könyzápor borítá el szép arczát.
Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta,
végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s
bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s fenyegető, szilaj
hangja reszketett.
– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is,
én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem
hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett
tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha
meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!
Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy
elfojthassa könyeit.
– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…
A visszhang a «Szitnya» hegyéről kétszer visszamondta: «Senkit…»
Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly
erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles
fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny,
aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.
– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!
– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább
nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép
legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű regényben és olyan vitéz
legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a «Három testőr»-ben, úgy
tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban,
aki annyit tudjon, mint Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban.
– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel Bohuska
kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!
– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak
azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd
megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor
igazán szeretném… de most… most…
Miklós még szorosabban fogta a karját.
– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép…
egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg
az apámtól a lugasban.
Ijedt tekintettel fordult a kertnek.
S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember
lépegetett feléjök.
Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól
ragyogott az ábrázata.
– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! Ki
ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén
ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.
Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.
– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges is.
Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…
Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze van-e még
Csutkás, aztán halkan folytatá:
– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna,
egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy
elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna
ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de
érthető; én megértettem.
– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosolylyal.
A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, haragudni,
szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és
raffinirozott diplomaták.
Luppán lovag megütődött a «bácsi» megszólításon.
– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál.
Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a «bácsi» szóhoz s
kész lesz azt helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina,
de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…
Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem
csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a
bányagrófot.
– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses
dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje Luppán úr elől
arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, ki oldalvást látta,
csintalan kaczajra fakasztá.
– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki,
mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan
férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen
arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált,
tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek
be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet
Szahara pusztájának.
Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna
látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, minélfogva
önkénytelenül odakapott a köténye felé, hogy azt szeretetreméltó
pajkossággal elrántsa.
– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.
A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az udvaron
heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Óh, hogy
dobogott a szíve!…
– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó
szemekkel.
– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska.
– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem
a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már
eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni fogok egy
másikat is…
Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre megakadályozta a
beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsu
derekát, melynek érintésétől csodálatos izgató forróság szökött ereibe
és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.
– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova
beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina,
boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.
E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán
állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös kezét, mely
most ónsulylyal birt – vállára helyezé:
– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem
látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betü. Valóban
egy betü a leányszív, nemde, Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én
ösmerem e betüt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…
– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, mialatt
kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek,
kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi
dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles, derék
férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a
leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek
még korán van az ilyen úgynevezett «jeleneteket» végighallgatni…
Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve
szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:
– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is
szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem
öntől…
Ünnepélyes csend következett.
Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig
hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba harapott
és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn:
«Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Laczikám, megint milyen malheur!»
Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig
végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró beszéd
gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak
fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli esemény, melylyel a
következő percz méhe terhes.
Ezen rendkivüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.
– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes
volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, egyre vezet…
Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne?
Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak
várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én az egész gordiusi
csomót valamivel. Hehehe!
– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom
önnek, hogy…
– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem
fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és ezen elaborátum
semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint
nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az
igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava
is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.
Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda
járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét.
– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina?
Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába,
mert, mert…
Megakadt, nem birta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai
indokolást.
– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is
hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van
mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond,
ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.
E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s egyenkint
nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába
lehetett nyitni.
Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra.
Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón,
széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes foliánsok,
különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa
taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók
arczképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó
pipa dohányt sem, s ha igazi «aranycsináló» vonásaiban akart
gyönyörködni Csemez, bizvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű
zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni
«jutányos» kamatok mellett.
Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a
sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, mindenkinek
helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne
nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az
elaborátumot:
– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van
tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog
azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a
leány kell Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért
akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell.
Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem
kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene
őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem,
hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacsfejű ember s nincs rá
hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a
leányomat csak olyan embernek adom…
Hosszú lélekzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét.
– Csak olyan embernek, csak olyannak…
Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karját
kinyujtá.
– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.
Néma csend, csak Bohuska mosolyog.
– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is
kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem
volna…
Luppán lovag élénken kiáltott közbe:
– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!
Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú
hangon felelé:
– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya.
Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit
mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a
kancsót, fiam, Krisztina!
Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból:
– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi,
mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van,
Stevo! Igen, azt mondom…
Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész
vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.
Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai
után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá
meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a
pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész
gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.
Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.
– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a
darab aranyat.
– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?
– Nem ma, sem holnap, Isten tudja mikor: de meghozom, vagy – meghalok.
Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő gyertya,
hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az
égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arczát.
– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó volt
öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném,
én is olyan nagyon szeretném.
Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá
fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának megnövesztett
köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit
önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből,
végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak,
széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi
ezüst gombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: «pap… katona…
kutyapeczér…» Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan
motyogta:
– No nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam.

NEGYEDIK FEJEZET.
Megmagyaráztatik az olvasónak a «Tempus» szó csodálatos ereje.
A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök
telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal,
a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mind
ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem törődnek velök.
Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német «Burschenschaft»-ok
mintájára, mely sorban karrikaturája a mai társadalomnak, de sok
tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A testületi szellem valóságos
testvéri lánczczá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak.
Ha egy tanulót befognak valami büntényért, a többi kész életét
feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság
épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az
igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel
ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle
telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással
nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem
hitelez, az mingyárt «casus belli» s annak a szerencsétlennek nem lehet
tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja
menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a
«gyakornokok» azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje
az eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy
ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr,
majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból
alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a
«fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s
vak engedelmességgel tartozik kiki a maga «veterán»-jának, amiért aztán
annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi
pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű
negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont,
zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem
fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem törődik, ki
csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól.
Ez az egyetlen szó a «tempus».
Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy
«tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné fel senki,
mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak a halandónak,
aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: «tempus a
fuchsomnak», attól a percztől kezdve valóságos szent és sérthetetlen
személylyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a
«tempus», még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve
csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a «tempus», az «res nullius»:
ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.
De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül
nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért
volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, melyet Mirkovszki Miklós
húzott másnap a Krisztina ujjára.
Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint
máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak
szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették.
– Búcsuzni jöttem, Krisztina.
Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette
és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.
– Hova megy ön? – kérdé lassan.
– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre,
ahol aranyat ásnak az emberek…
– Ne bolondozzon!
– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek,
Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már,
hány…
– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, de
mosolya erőltetett volt és színtelen.
– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós
komolyan.
– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta
mészároséknál.
– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett
Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De
mindegy… Egy-két font ide-oda.
Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga
gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta.
– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad
vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön az én
jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e?
A leány csendesen bólintott igent szép fejével.
– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem
hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem.
akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.
Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és
megcsókolta.
– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már
czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem lesz mindig és
segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat művelni az igazi
szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina!
– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni
fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az,
hogy ön elmenjen, lehetetlen az.
Miklós a fejét rázta.
– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb
ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét
számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karika-gyűrű…
A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el
sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva
rebegé:
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A tót atyafiak; A jó palóczok - 03
  • Parts
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 01
    Total number of words is 3952
    Total number of unique words is 2020
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 02
    Total number of words is 4006
    Total number of unique words is 1880
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 03
    Total number of words is 4212
    Total number of unique words is 1943
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 04
    Total number of words is 4098
    Total number of unique words is 2072
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 05
    Total number of words is 4193
    Total number of unique words is 2138
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 06
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 2021
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 07
    Total number of words is 4194
    Total number of unique words is 2008
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 08
    Total number of words is 4157
    Total number of unique words is 1949
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 09
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 2018
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 10
    Total number of words is 4230
    Total number of unique words is 1925
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tót atyafiak; A jó palóczok - 11
    Total number of words is 3861
    Total number of unique words is 1795
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.