A tót atyafiak; A jó palóczok - 10

a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: «Ez aztán a hang, a
kántoré otthon, az semmi.»
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának,
meg… ki tudja… talán a két piros orczája, csípőn ringó karcsú derekának
is, Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihiresztelt vallásos legény,
hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsujáró. Mert éppen abban van
valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki
sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén,
hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű
érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette a szívét, hogy az
eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva
a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget
neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá
sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt
toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzátok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke
szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha
meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így,
hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában
sincs elvenni, neki, a buzgó katholikusnak! De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen
dolgokat már nem kíván az Isten!
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert
vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van
köztük… hej Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, –
de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a
rokolyája zsebében, a hóbortos ura, meg a falu is úgy becsüli, mint egy
szentet; azt sem lehet tagadni, hogy grácziában áll a mennyeiek előtt;
ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az
nagyon gyanus, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a
Máriának, abból egy lyukas tallért multkor fölismert a kartali boltosnál
Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is
kérdezte Pannától, hogy od’adta-e?
– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megigérte, kiengeszteli az
édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is és köszöni
alássan.
No már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy
áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali
zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni
őszi búcsun.
Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig
fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen
Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a
világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyel emberek
közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak
jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz
Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harmincz proczesszió jött a környékről. Gózon,
Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palóczok,
még tán a messze Majornokról is a katholikus rész. Ilyenkor volna jó
kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilencz
kápolnát stácziórúl-stáczióra, idejük sem volt szétnézni a
mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mingyárt
besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban
elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás
dolgokat beszélt el a gózoni Szűz-Máriáról.
– Hát aztán, aztán… mondja csak tovább, édes Panna lányom! – ösztökéli
Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?
– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
– Óh, óh, óh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon, – de boldog
is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt
is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz
Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom
arczát, mikor beszél…
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s
úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét,
mely azon a piros arczon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma,
lelke odaveszett.
– Mondjad csak, édes szívem, – faggatja Filcsikné – hogy néz ki a Mária?
– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arcz, aranyos szőke haj, egész
vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől
vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– Az ám… a kis Jézus! – Szakasztott igy van lefestve az én imádságos
könyvemben…
– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá Gábor s átszellemülve szívja
magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény
övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő
láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
– Hát ma meglátod-e? – kérdik.
– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz
hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!
A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye
alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a
tüzek s az egész búcsus nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres
tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő
zúgott balról s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. E
miatt pedig épp oly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arczról
az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz
Gábor a gödrös, piros arczról a hollóhajjal.
A bodoki búcsusnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó
Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran
megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is
hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy
semmit bámulja talán, mint ő.
Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a
harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltünni az éjben:
várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is
ellopózkodott.
Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a
tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta
mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán,
fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte
magát a kút vizében.
– Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! – suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte
átkarolni.
– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy,
megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük
egymást.
– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.
– Isten a tanum rá…
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és
fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet.
Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s
hirtelen összecsapódtak…
… S eléjük lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér
arcz, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér
jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten.
Gábor némán fedte el arczát kezeivel.
– Jaj nekem, Szűz Anyám! – Óh, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna
kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam,
nevedre hazudtam…
A szomorú arczú anya szelíden elmosolyodott.
– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam
el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.
Akadozva és szemérmesen folytatta:
– Meglestelek… utánad jöttem s itt megtaláltalak.
Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a
beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s
mosolygott.
– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is vesztesz el soha többé, ha
megbocsátasz…
Maris nyájasan nyujtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott
utána, de csakhamar eleresztette.
– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!


KÉT MAJOR REGÉNYE.
Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt,
már félig a síré. Sápadt arczán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály
lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.
– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak
szóval, tanácscsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a
gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még
tán segíthetne.
Az öreg juhász is azt gondolja.
– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem
bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt.
Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek,
észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem
ellenzem tovább, megkérem a kezét.
Az aszkóros legény arczán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét
fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is uj volt valaha és
virágos…
– Még ma. Ugy-e, még ma, édesapám?
– Mihelyt a nyájat kihajtom az «Ordas»-ba, ott rábízom addig a bojtárra,
míg én elszaladok a fekete majorba.
A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi:
– Mikor kerül kend vissza, apámuram?
– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor.
– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem; van a
Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a
dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy
vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.
– Úgy lesz, fiam.
– Attól a csengetyű-szótul, érzem, meggyógyulok.
– Hallani fogod, édes fiam.
A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös
ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a
közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből
aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.
Délben zörgetett be a fekete major ablakán.
– Hallod-e, öreg ficzkó, Marczi! Én vagyok itt, a veres major juhásza,
én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.
– No hát gyere be, ha már itt vagy!
– Adod a lányt? Mi?
– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.
– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.
– Hát nem halt meg?
– Hiszen nem is beteg, csak gyenge.
– Azt mondják, száraz betegségbe esett.
– Hazudnak! – mondá Koppantyu Demeter mogorván.
– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.
A vörös major juhásza fölkaczagott, de bizony erőltetve tette.
– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?
– Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!
– Gyere te ki!
– Nem megyek. Én nem alázom meg magam.
– No hát akkor itt várlak meg.
Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei,
mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és
nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a
napra.
Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet!
Minden élet előlről kezdődik benne! Csak az az egy sorvad.
Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s ujra megzörgette:
– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád!
Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.
A fekete major juhásza mereven az arczába nézett. Bizony össze-vissza
volt az karczolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a
szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arczon semmi kevélység,
semmi gőg, a veres major juhásza meg volt törve.
– Hát jól van no! – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a leányt.
Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.
– Hogy tudod?
– Az ő arczát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is,
Koppantyu!
A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a
tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.
– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni… Itt a nyomok a homokban.
Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl
szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül,
az özvegy Gálné luczernása felé vágott rézsut.
– Rossz jel! – mondá a veres major juhásza.
– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.
De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg…
Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!
Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási
tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről
valami.
Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt…
Az atya megdöbbenve kérdé:
– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán…
A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:
– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment…
A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdezni, hova
érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem
törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit.
Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú
szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak
odafönn…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a
szobában fekszik s figyel, hallgatózik: «Jaj, a juhok jönnek!»
Hiába magyarázzák neki az öreg asszonyok, hogy még nincsen este,
minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel
szórja a nap a fényét.
– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út,
érkezik-e a nyáj?
De hisz még dél sincsen.
Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje
erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:
– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom…
Édes mosoly pirosítja meg arczát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja
föl.
… A csengetyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák
robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt…
Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje;
még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy
vezérürü nyakán nincsen semmi.
– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu!
– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam
meggyógyuljon.
– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult
tőle!


A «KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA».
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé
igazságot tenni…
Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai
beleavatkoznak a jó palóczok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok,
nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…
Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is
lett a «királyné szoknyáján» (amint a Gyócsi-had híres rétjét hívják),
mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné
viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között.
Többet ért az az egy rét a Gyócsi-család minden jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók
halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s
hogy ime most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden
dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó
jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő
fizetné ki, mint legöregebb és férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert
és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes
emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál
megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, akié
a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen,
hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta.
Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a
vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a «Csipke» dűlőbe; árok hátán
árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy
«hasznavehetetlen».
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság
meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a
nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, ha csak még magához a
királyhoz egy instánczia?… De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is
meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár nem
fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, hol
a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van.
Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a «Csipke», Erzsié pedig a
selyemrét, a «királyné szoknyája». No, ez után a szoknya után fognak még
csak bolondulni igazán a csoltói legények…
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az
elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is,
púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják
őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?…
Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még.
Fölemelte öklét. «Hej, ha most itt volna, aki koldússá tett!» Csordultig
tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy
elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bérczek azt
mind megértenék!
Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint
ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A «királyné szoknyájának» mintha
ráncza volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár
s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott
rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok
ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen
olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is
nehezen lesz ilyen…
Igaz, hogy az övé belőle a legcsunyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát
mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban
meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha
terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem
érdemes.
Olyan innen az a széles nagy ugar a mesgyén túl, mint egy odacsapott
csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú:
szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az
árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp
ilyen fehéres…
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja
kövér, s hogy ránevet Imrére! A «királyné szoknyáján» sem terem ennél
különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek
ereje, ha akarja. A czukorrépa is lám, hogy neki indult a túlsó végben…
Nem kell ezt a földet még sem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a
selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért
ne beszélgetnének?…
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri,
összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha soha sem lett
volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a piczike, gyenge fűvek
erősebbek az embereknél…
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palócz föld
szép, színes kövei. Hát biz’ ezeket nem igen szokták gyűrűbe
foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem
a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat,
ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a
hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok
között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi
bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány
ki.
Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga,
piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott
a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a
többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.
Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy, meg
az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még
tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál
halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a
húga mellett. Aztán Eszter arcza is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut
annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van az így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy
felől közelgett, csak mikor már megszólította.
– Jó estét, fiam! Hova való vagy?
– Csoltóra.
– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen még sem veszi magára, nincs vele
mit dicsekedni.
– A Gyócsi Imréé, – mondá kelletlenül.
– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.
Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a
Bogátot.
– Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
– Csintalan, majd mindig csintalan…
A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, elválóban
kérdé:
– Hol lakik az a Gyócsi?
– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be pirulva.
– Akkor hát veled alkuszom meg.
Imre nem birta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr
igazán utána jön a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.
Gyanus szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort
hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb
Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit.
Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, reménykedve,
várakozólag.
A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arczán. Nem is
hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ő kigyelme
felelgetett neki.
– – Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostoha fiamtól?
Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot.
No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás dominium az!
Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett s zavarodottan makogá:
– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi
hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott,
megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklő arczczal szökött oda s kezeivel összefogta a köténykéje alsó
szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.
Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e húgának? Hogyne
tetszenének!
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét oda
vonja, mintha azt mondaná: «Látod, mim van nekem!» Aztán ő is visszaült
az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve
méregették az egymás játékait, melyiké ér többet, de mind a kettőnek
látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem
jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi gyáros.
– Az a gazdag ember, – vágott bele élénken Mudrik Mihály, – akié az
üveghuta meg a nagy majorság?
– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az
üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem
tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem
az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arcza olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb
az Imréé.
– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem
jutott, legyen az enyim.
– De ha jól megfizetném?
– Nem adom én azt még talán…
Gondolkozott micsoda nagy dolgot mondjon:
– … Még talán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott.
– No jó, jó… látom, hogy igazi palócz vagy… odanőttél a röghöz, – akkor
hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a
tetejét, adok érte évenkint ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre pirult ki
az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz
forint! Még a «királyné szoknyája» sem ér talán annyit. Micsoda gazdag
menyasszony lesz ebből a…
Eszterke volt az első gondolatja.
– Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem.
De az Eszterke nem nevetett, makranczos arczot vágott. Hogy ím az egyik
kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy nem czukorból
van.
– Hisz ezek kövek! – sóhajtá elpityeredve. – Egye meg őket.
S durczásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még
egyszer megnézte.
– Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?
– A kis hugom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a belseje
ilyenekkel.
– No fiam, – mondja a hutás fölugorva – tudod-e, hogy ti gazdag, de
nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!?
A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást
és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már
valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről.
Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni
sokáig.
Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz
mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát.
Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez gondolkozni,
ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… akármit mondjon is
Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt a kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a «Csipke» még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét bizony
nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az
húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután öntötte el a
réteket s akkora nádast növesztett a «királyné szoknyáján», hogy
évről-évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram
kaszapengéjét.


SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI.
Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a
gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» éjfekete sörényét
fonja be, azután sorba a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz
kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét,
Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat,
mintha a viczispán hátaslova volna valamennyi…
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék