A tót atyafiak; A jó palóczok - 01

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
A TÓT ATYAFIAK
A JÓ PALÓCZOK
MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
TIZENÖTÖDIK KÖTET
KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.
A TÓT ATYAFIAK
A JÓ PALÓCZOK
AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.
MINDEN JOG FENNTARTVA
Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.



A TÓT ATYAFIAK.


AZ ARANY KISASSZONY.

BEVEZETÉS.
Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek,
hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmeczbánya.
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar
lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik
bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre
építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj
magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tuczat
sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alaku házakkal, melyeknek
előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a
hegyhez.
Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved
csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten
sóhajtasz föl: «Hát még itt is emberek laknak?»
A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.
A zimankós «Szitnya», a «felhők szeretője» erővel aszott keblére húzza
le szeretőit, akármerre tartanak.
Ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány, duzzog, fölfújja magát. Ha
tehát eső nem esik, szél sivít végig a zig-zugos utczákon és
sikátorokon.
Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől
«golyva» nő a halványarczu leányok és idétlen férfinép nyakán. A
harmadévi ujonczozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be
«császár emberinek». (Szinte szégyenlem megírni.)
Egy idősb nőt láttam egyszer a «kamara-utczán», amint lihegve és a
fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a
hegynek, mert Selmeczbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé
ereszkedik; tertium non datur.
A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyuladt
benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:
– Anyó, ég a kosara!
Ónszürke arczát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel mondá:
– Ej, dehogy. _A Náczkó pipázik bent._
S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki
már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett czipelnie.
Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint
Selmeczbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és
későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó
Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési
viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.
A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre
festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd
hegygerinczen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben
sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján
átkiált:
– Megebédeltetek, Bohuska?
Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a
kis Krisztina felé egész a hegygerincz széléig, hol a tátongó mélység
kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.
– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?
– Itthon – felelte Krisztina.
– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.
– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek…
csúf emberek…
– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajjon igazán
azok-e?
A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kaczagásuk hallatára abbahagyták
dalukat a fülemilék a «fekete csalitosban». A szebb hangra figyeltek ők
is.
– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz
itt, meg a Csutkás professzor.
– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.
– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.
S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út
volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan
megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katholikus anyaszentegyház
melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a «Klopacskára», melytől már aztán
türhető út visz a Mirkovszki-házig.
– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?
– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak és rám esteledett,
nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem
lehet…
Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arczát pír öntötte el. Szemvesztő
tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.
– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? –
viszonzá Bohuska kedvetlenül, – én el is felejtettem, hogy a világon
van.
Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain,
mint a tündérmese tánczra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített
házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni
valahova Bakabánya felé.
– Ti jertek át! Te kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér
tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy
semmi sem látszott szép arczából, csak az állahegye; egy kis darabka a
mennyországból.

ELSŐ FEJEZET.
Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak.
Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten
ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha
már mi ittunk a suvikszos palaczkból, az adomabeli czigány logikája
szerint, hadd igyanak ők is.
Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a multakba
visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot,
akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának,
amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.
Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik
annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.
Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt
vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetök,
hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer s addig-addig
dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelkitesti barátjuk,
Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan
beleszeretnek.
Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp
kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a «vének nyara» s
egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.
Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett
szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán
soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemü vitás kérdés,
vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.
Ezen az egyetlen téren önálló kapaczitás volt mind a három úr.
Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell
fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz
messziről felhúzza a tűt, vagy a nyirott papirszeleteket; a világért sem
szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni
a mennyei kéjt, mely ezen methódus szerint őrjítő fokra hág.
De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte
tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és
rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princzipiumot,
miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal
tömessenek be. Még pedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától
valamely hiány fogalmát nyujtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági
hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajjon mivel lehetne pótlandó
egyébbel, mint burnóttal?
Csakhogy ezt némi csinnal és izléssel kell tenni. A szelenczét azalatt,
míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és
mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne
háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelencze alátartásánál
több grácziát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden
asszony fejét elbolondítsa.
Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges
eltéréssel, hogy a szelencze alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély
magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitiv
fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a
nyelvét nyujtja ki s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli
helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi
nem fölvilágosítása czéljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor
szükséges.
E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély
emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek
időjártával még alakjuk, arczuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta,
hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk
fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb
megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez
professzor úr közbül esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos
ember eligazodhatik rajta látatlanban is.
Csutkás úr személyleirata, szóról-szóra lemásolva a tavalyi útlevélről,
a következő:
Vallása: lutheránus.
Születéshelye: Podzemcsok, Trencsénmegye.
Életkora: negyvennyolczéves.
Arcza: hosszukás.
Orra: rendes.
Szeme: kék.
Haja: szőke, őszbeboruló.
Különös ismertető jelei: orra vörös.
A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha
megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak
két helyen történik némi elágazás, arcza: «tojásdad», különös ismertető
jelei: «orra sötétkék».
Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyujt az elmélkedésnek a két férfiú
szellemi világa.
Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a
legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik
egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténkint
két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert
methódusa szerint a burnót-szelenczéjéből és halkan dörmögi:
«Csüggnek rajtam…»
Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és
addig bólingat, bizonyoz nekik fejével, míg minden perczben elszunnyad,
meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.
– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga
körül.
Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti,
annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis
annyiba veszik, mint a «hüm» vagy «hja» gondolatpótló szavakat és
egészen természetesnek találják.
Csutkás tanár úr tekintélyes férfi s habár multjában nincs annyi fényes
és szomorú emlék, mint a minőkkel Luppán lovag dicsekedhetik,
mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos
esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen
közelségébe helyezi.
Ő volt Petőfi poeseos professzora!
Halljátok uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a
nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adja neki az alapot. Nos, ki
mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a
tények… valóban csak a tények.
A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr
e néven emlegeti) ő róla írta volna: «mégis szekundába pónált sok szamár
professzorom, – a poézisból is abba estem», de minthogy a tények
beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz,
ott van a hiteles klasszifikáczió még mai napig is az iskolai
archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó «kalkulust» kapott. –
Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.
Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmeczen, melyről
mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.
Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt lyceumban, de a
Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az
utódok emlékezetének s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy
őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy
csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő ottléte után egy
negyedszázad év mulva találtam.
Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll
összeköttetésben a legenda.
Azaz, Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben,
nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét
barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos «jó ember», aki semmit
sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi
haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a «praelectión» kivül, a
burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni.
Harminczéves tanári pályájának egyhangusága és sajátságos természete
lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.
Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a
legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort s ily
alkalmakkor évek óta mindig szőnyegre kerűl a Petőfi multjának ezen
kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú,
mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a lyceum
fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdunál, akinek nem rég
jött meg a fia Olaszországból a légiótól, honnan kitüntetésül
vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból,
melylyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát
lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár
az ó-, akár az uj-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki
sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ő vele, az
ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver,
kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is
bizonyítja. Nézzük pl. Katalin czárné egy esetét…
Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az
alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig
elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra s azt makogja félébren,
félálomban: «Csüggnek rajtam…» és elalszik.
Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült
nyiltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond,
aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte,
átszenvedte.
Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli,
elérzékenyítik, könyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig beszéli,
mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.
Arcza átszellemül, hangja szelid, hajlékonynyá lesz, midőn a
meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát,
amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel
viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló
anya fölött, ki midőn utólszor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt
hozzájok bágyadt mosolylyal: «Ne sírjatok, el fogok jönni értetek;
magammal viszlek».
… S elvitte nemsokára mindkettőt.
A kis Laczika rá egy félévre meghalt tüdőgyuladásban. Istenem, Istenem,
milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a
kis Lacziról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el
nem nyomná fuldokló zokogása…
… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag
multját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeczi ember
ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy soha sem volt felesége,
következésképp gyermeke sem.
De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga
szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a
«bányagróf»-nak (Selmeczen az atya titulusát a fiú is örökli) nem
hiányzik egyetlen kereke sem.
Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző
tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon
különös.
A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal,
szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni.
A leány e miatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyű kínok
közt meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek
mondják e miatt a selmecziek) nagyon hatott ez az esemény s maga is
forró lázba esett, melyből alig birt kigyógyulni.
E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett
családi élete, ezalatt született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis
Laczi és a szőke, angyalarczu Eszterke…
Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s
bemutatván igéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt
lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely,
ünnepélyesen igérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.

MÁSODIK FEJEZET.
Egy kis virág leszakítására – három kéz nyul.
Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben
említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra.
Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a
másiknál. Ma az «aranycsinálón» volt a sor. Csemez urat így nevezték
azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s
minden fogalmat aranynyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy
mázsa aranynyal, ha valakit megdícsért tanítványai közül, azt mondta rá,
hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kivánt, azt is
aranyban fejezte ki: «aranynyá váljék minden hajadszála!» stb. Ez már
gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bizvást el lehetett neki
nézni.
Tehát kalabriásoztak, még pedig a kerti szőlőlugasban. A selmeczi
talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul
szolgáló léczezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó
koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri
személyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás
folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren
és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott
ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó
lehetett, mert már több izben kiáltott fel: «Arany kártyám jár!»
Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos «balekok» ma, még a
«terczbéla» sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre és oly
türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy
Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.
– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos
aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin!
Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor
árnyékában felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók
egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik
hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskéktől.
E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanus kinézésük volt. Valamire
való pszichologus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket:
szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is
okuk megelégedve lenni szivök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha
nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj,
csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvirágoktól
válogat színeket az arczhoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok
alakját, a suhogó nádtól a termet délczegségét. gyémánttól a szemek
ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami
szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól,
mindazt vétkes vakmerőséggel öt betüvel fejezi ki «ideál»-nak.
Ilyen ideál Krisztina.
Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem
gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült
hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne
dünnyögje magában:
«Ecce! mulier formosa…»
Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt:
«No te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes
életedben s ime, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka»,
Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg
agyvelejét.
«Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s
aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ
téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak
tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a kis körme hegyétől kezdve
egészen a sarkáig.»
És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről
Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag
herczegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény
pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a
királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt
suttogja: «Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a
koronám a tied.» Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik,
mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.
Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:
– Te, Stevo! (az «István» név Selmeczen «Stevónak» finomíttatik). Ez a
te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát.
Elviszik tőled!
Csemez úr megütődve mereszti szemeit érdemes kollégájára.
– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!
Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka
zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, hogy, ha
véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog,
ha a kathedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután
tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő
alkatrészektől, izzadó arczát és homlokát vele két ízben megtörlé.
– Óh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen,
ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo
barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán.
Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy
elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…
– Ugyan mi?
Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot
kötött és elkezdte azt rágcsálni.
– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem,
hogy közel járok a helyes definiczióhoz, ha a nő rendeltetésének
súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres,
rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a
lelke… óh, mennyire csüggnek rajtam…
Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.
– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami
gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a
réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.
– De a vonzalom, a szeretet?
– Szeressen engem!
– Az nem elég.
– Hát szeressen téged is…
Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott.
– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.
Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott.
– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem
ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!
Csemez úr ásított és azt mondta kategoricze, hogy nagyobb zörejt támaszt
egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni
ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; ő a
Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért,
amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit
Krisztina nyom.
Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai
egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyujtá nyelvét is
s jellemzően csettentett vele.
– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva
pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy
Krisztinát ellensulyozza.
Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már
korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül
fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.
Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott
kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás
úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s egy vesztett
játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat,
megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen
mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.
Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arcz
kérdőleg fordult feléje.
Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az asztalra és a
jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál
ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani kíván.
– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek
rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…
Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:
– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez se
mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az
legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és
kisasszonyom!
Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.
– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton…
Mióta szegény boldogult nőm…
– Ugyan, oszszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.
Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal nyujtá
Krisztina és apja felé.
– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam meg, a
Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az
én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem,
mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.
Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit,
és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül,
míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kisérletekkel
iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.
– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé
fordulva.
– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét.
Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a
helyet is csókolnám…
Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok
czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással:
«Glück auf!»
Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit
s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.
– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az
én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem
tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram!
Igaz-e, Krisztina?
Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt ott. Mint
a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza már nem sápadt,
hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál.
Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most
történni?…
De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja
valaki.
– Hahó! hahó!
– Nini, a Bohuska, meg a…
A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós gyerek,
akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most
már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került Pestről, mert hát nagy
fiú és…
Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába
megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.
– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. –
Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam?
Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.