A tót atyafiak; A jó palóczok - 06

Midőn végre mégis világossá lőn, a hórihorgas, erős Lapaj egy gyermek
gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás
megszüntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.
Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában felhalmozott füvön.
A picziny lény széles, duzzadt orczácskái mozogtak, parányi szája
összecsucsorítva csámcsogott s szabadon hagyott kezecskéi czéltalanul
mozogtak ide-oda a vöröscsíkos párnán, melybe erősen be volt kötözve.
Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könyei, vagy talán a
halina ráfreccsent esőcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a
harmat a virágon.
Lapaj még sohasem látott ilyet.
– Hm! – dünnyögé és fejét csóválta. – Ezer mennydörgős mennykő! – mondá
aztán fönnhangon és még jobban csóválta a fejét.
Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége ujra ríva nem fakad.
– Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a
hullámok között, ő maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsőben.
Ezt gondolá hősünk s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledőlt a kunyhó
előrészébe kissé pihenni; de bizony ő unta meg hamarabb hallgatni mint a
csecsemő sírni, minélfogva nem tehetett egyebet, mint hogy karjára
vette, elkezdte lógázni jobbra-balra s dúdolt neki valamit, hogy
elaltassa. A szél kaczagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva
Lapaj gyermeket ringat.
A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt.
Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midőn eszébe jutott,
hogy a duda hangja betömné a száját. Fujta hát neki a szebbnél-szebb
nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilencz falu hallgatná.
A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid időre s ujjacskáival
játszogatva kaparászott a Lapaj arczán, miből észrevette, hogy a
csecsemő kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat s
lehelletével melengeté.
– Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a nyakamon!
Eközben virradni kezdett s a gyermeket nem szórakoztatta a duda: sírása
olyan volt, mint az őszi eső, nem lehetett kivárni a végét.
– Az ördög vigyen el engem, ha birok evvel a kis lánykával. No, no, no…
ne sírj, édes morzsácskám!
A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.
– Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó,
nem sír. Te se sírj hát! Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó,
ha nem sírsz.
De a hízelgő szónak sem lett foganatja s Lapajjal az a csuda történt,
hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s azt
– becsületére váljék a tudományának, – ki is találta. Éhes az istenadta.
Sőt annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban kecskéket
hajtó fiút pillantott meg a «csapáson», egy talpraesett gondolata támadt
s letevén a gyermeket karjairól, utána futott, kevés vártatva utólérte s
magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz.
– Hallod-e, Matykó – mondá a fiúnak – itt hagyod a jószágot és sietsz a
faluba vissza, s elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj tisztelteti és azt
izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki semmit, de bezzeg
belopott valaki egy csecsemőt a kunyhóba. Minthogy a gyerek eleven s
agyonütni nem lehet, rendeljen ő kelme valami vén asszonyt anyjául, aki
azt tőle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj!
A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát,
hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket s a tejet a kis
lelenczczel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó
foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett, sőt
midőn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítő napfényre s az ott
elkezdett mosolyogni, a vad csősz úgy érezte, hogy őt nem a nap, hanem
belülről melegíti most valami.
– De furcsa, bolondos kis jószág ez!
És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint a
madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába repüljön,
meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár hiszik, akár nem
hiszik,) meg ne csókolja piros kis orczáját, amitől az még egyszer
pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem is
sírt miatta.
Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír.
– Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged a Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó!
hajsó! Ugy-e, te is szereted a Lapajt?
A csecsemő nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést és aztán
egy édeset hunyorít velök. A tavasz első mosolyából, a nap aranyos
sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot
ehhez az édes hunyorításhoz.
Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik
gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni,
magával hurczolta a sziklákra s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az
erdőn virágot szedett neki, a mezőn madárfészkeket fosztogatott ki a
mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje
úgy megjött, mintha hirtelenkedésből a déllel cserélte volna ki magát.
Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért a
fiú, a gyermekért felsőbb rendeletre egy öreg asszony. Azok, kik azt
hiszik, hogy ez későn történt, feledik, hogy a felföld falvainak határai
többnyire mérföldekre terjednek s maga a nemes helység gyakran oly
messze esik a «laz»-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki messze
útra megy, ünnepélyesen búcsuzik el családjától, ha a kukoriczásföldjét
megnézni kirándul.
A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messziről elkezdett kiabálni:
– Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd
megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten
jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról,
édes fiam; remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafővel;
hoztam nekik tarisznyát is.
– A gyermek alszik, – mondá Lapaj, egy galagonya-bokor felé mutatva –
nem lehet fölkelteni.
– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen kiülő
agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha,
fiam, de nagyra vagy vele! Princz-e vagy princzesz?
– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak
az imént aludt el, szegényke!
És a vad ember ellökte az asszonyt s gyöngéd tekintetet vetvén az
alvóra, mellé ült s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos
szuszogását.
– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember!
De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad felkölteni,
meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. No, no, Istók! Miféle
bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az
időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy
talán be sem érek ma.
– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége, – mondá nevetve Lapaj,
támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra
teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt
lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.
– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy
hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz
hát belőlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha
engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.
S könnyen meg is tette volna, amit igért, ha a gyermek véletlenül
tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.
Lapaj fölvette a bokor árnyékából és oda nyujtotta a vén asszonynak.
Szinte szomorú volt az arcza, mikor ezt tette, keblében sajátságos
érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.
A kisded nyugtalanul mozgott uj helyén. Ijedten nézett föl az őt átfogó
aszott karok birtokosára s annak arczától nyomban ríva fakadt. Kezét
kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.
Az ellent nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A
boldogtalan kis teremtés megszünt sírni s szorosan oda simult a vad
ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség
sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az szinte érezte
a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta lefejteni, egy
sikítással fonódott össze még szorosabbra.
Lapaj meg volt indulva és nem birt szólni semmit, csak a kezével
integetett Agnisának, hogy ne nyuljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak
az erek, szíve hangosan dobogott s szemében egy könycsepp jelent meg, –
egy könycsepp.
Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegződött a földre,
a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott
búzaszemre ráborul, fölneveli.
És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tőle.
Nyugodtan lépett Agnisához s kezét annak vállára helyezvén, a
megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:
– Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.
– Hogy érted azt, Lapaj fiam?
– Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az enyém!
S azzal elfordult az ámuló asszonytól és csendes, nyugodt léptekkel
ballagott be kunyhójába.
Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhője
ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a
szegényeknek.
Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett
és nem fázott, hanem aztán?… Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kinálta az
általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem
kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát
kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.
Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és
párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne
friss teje és meleg ágya.
Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve,
majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött.
Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés s Lapajból kínos
elhatározást facsart ki.
Fölkapta a kis leányt a karjaiba, a dudát vállára s először életében
őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel
indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik
hegyről a másikra hágtak.
Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl
a dörömbölésre.
– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit akar kend?
– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.
– Nyitom már, – hangzott belülről – dehogy nem nyitom. Ejnye no, mi
járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen
növény is terem már a lazokban?
– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyujts tüzet a kályhában és
adj tejet: szaporán járjon a lábad!
Csakhamar vidám tűz pattogott s a gyermek jóizűen szürcsölte a tejet.
– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő
dudán – eladom.
– Mit ad el kend?
Lapaj a világért sem birta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót
most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára:
– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon.
– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már?
Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt;
most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott
pénz volna a kend dudájáért.
Istók arczán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú
pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá és mélyen sóhajtott.
– Pedig – hebegé szakgatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt
hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem,
nagyon olcsón odaadnám.
– Nos! Ugyan mit kérne kend érte?
– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagyfélénken, mintha már
maga is sokalná – egy eleven anya-kecskét.
Éliás az emberbaráti jóakarat gunyájába (rosszul állt neki) öltöztette
ravasz, rőt arczát.
– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem
kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze nem tiszta s mivel
tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgy hogy most daczból erőnek
erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.
A kívánt dolgok csakhamar elő voltak teremtve. Istók könyezett, mikor a
dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még
egyszer elfujta a legkedvesebb nótáját utoljára.
Oly szépen hangzott, mint soha még. A Pokolka bőre igazi tündér lett,
mely az öreg Éliást is kevés hija, hogy tánczra nem gyulasztotta, míg a
gyermek arczára vidám, játszi mosolyt ültetett.
Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára
egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az
egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a
«lazok»-ba.
Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a karján
valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet
mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta mind a kettőt,
mintha értené.


JASZTRABÉK PUSZTULÁSA.
Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s
természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de
minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a
káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a
vármegye csendbiztosa.
Még pedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a
híre, hanem kihat a külső országokba is.
Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű,
rövidre nyírott haju öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja s
lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő
ábrázata.
De az igénytelen külső daczára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor
és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre
ő miatta még a fölséges császár is rászorult egy izben.
Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a
császár is igen érdeklődik vala s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem
birt kinyomozni, úgy hogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky
Ádám uram ő nagysága tanácsára, Gerge István ő kegyelmét hozatta föl a
fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:
– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffairet, aki mozdulni sem
bír majd ezekben a czikk-czakkos utczákban! Jó szerencse, ha az utczáról
haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az ő
felségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott,
ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?
A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése,
megengedte magának azt ajuxot is, hogy felöltöztetett két közönséges
rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram
klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.
De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak
betoppan Gerge uram e szavakkal:
– Megvannak az ökrök, kolléga!
– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?
– Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmármegye ajándékozott
természetben a franczia hadjárat viseléséhez I. Ferencznek, amelyekkel
nagyon furcsa história történt – a haláluk után.
Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési
konzorczium kezei közt s csak százkilenczven darab bőre.
Kitünt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál s hogy
nyolczszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.
A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú
parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorcziumoknak már akkor is
majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül
magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.
Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte,
mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi
fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.
Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette
meg őket, nemcsak a «Pitaval» beszél felőlük, de még a költészet is
visszatér rájuk.
Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára uj főispánt nevezett ki
Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés
karmen kezdett czirkulálni:
«Ezer ökröt küldött Szathmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szathmárnak».
Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbbé ő méltóságáról, a
szatmármegyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről,
hanem csupán a Bornemisza uram néhány virtuscselekedetének
elsorolásáról.
Számos bravur-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem
utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.
A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a
három, mint egy-egy czövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább
szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.
A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát
őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.
Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az
ülnökökkel, mikor a hajdu jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már
akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék
keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat.
Széltében találgatták: kik lehetnek?
Nem a híres Zöld Marczi-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld
banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kiséretével, ki álruhában
jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben
szokás.
– Hozd be őket! – parancsolá a hajdunak.
A három marczonaképű fiú előállott.
– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arczczal bámult vissza a
legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.
– Hát ti ketten, kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiók-szakállt s nyájasan
mondá:
– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.
Azután a hajdu felé fordult:
– Szólítson kend elő három pandurt!
Nyomban előállt mind a három.
– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én
bizony nem erőltetlek, – szólt az ismeretlen csavargókhoz – hanem oda
fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva s mindenik
mellé töltött fegyverrel a pandur, azon utasítással, hogy ha mocczanni
mertek addig, míg én nem szólok, lőjjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?
És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.
Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe
s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá
sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a napoleoni hadjáratok
szükségét a korhadt Európában, úgy hogy minden egyébről elfeledkezni
látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló
úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:
– Halbrechts!
Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen
megfordult.
– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen
regementből valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet:
megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az ezredtől, hogy a
kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.
A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra mulva, ime, mind a
három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő
kisértetés czéljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos
stilusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentenczia kimondásáig
küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva,
hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb
épület.
Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan
benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt
ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott benszülött
rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék
szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.
Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyult az uj pandur-hadnagy,
mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy
valami ujat kell kigondolnia.
A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett,
mintha a rablókkal és tolvajokkal czimborálna, velök járt, velök főzte
ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komiszárusnak.
Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki
hurokra.
Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük,
hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint
a híres birkózó, Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló
bandájából, mely, mint a legrégibb czég, nagy renomméval birt úgy a
rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.
Gerge így szólt a kézrekerített Szlimák Matyejhoz:
– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se
látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy,
fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed.
Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye
a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen
felsóhajtott:
– Az volna nekem jó, komiszárus uram!
– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál
esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál
hija, hogy nem mint király végezte.
Matyej lihegett a kéjtől, a lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes
beszéd.
– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó, – vitte tovább a Matyej
képzeletét Gerge uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott
folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá
szomjuságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilencz közönséges baka
kergetné rólad a legyeket.
– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott
hangon.
– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még
először elitélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év mulva,
ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját
magadnak árnyéka.
Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a
rézcsattos, másfél arasznyi széles szíjat.
– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?
– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam
sem tudom, miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az irnokom
már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek
verődtek ki a homlokán.
Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej
vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:
– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.
Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy
ő nem aljas.
– Te nem fogsz engem megcsalni!
A rabló kezét nyujtotta Gergének, azt a kezet, melylyel éppen tegnap
nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.
– Itt a becsületes parulám!
– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá
teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől s amiként én veled kezet fogtam,
azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás
nem lehet anélkül, neked is oda kell nyujtanod a vármegyének a magadét…
– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.
– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási
helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok,
hová tettétek stb. Visszamégy ujra a Jasztrab bandájához, olyan jó
czimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán
szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül
elbeszéled.
– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve
Gergére.
– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év mulva letelik
az utolsó szombat s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a
viczispánnak, s az fölment minden üldözéstől.
– Hát aztán?
– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem
olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.
A Matyej szeme fölcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta
másodszor is a Gerge markába.
– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.
Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit igért, hűségesen referált a
pandur-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája
nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el
főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy
zavarba hozta őket a mindentudóságával.
– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy
kézrekerült ficzkótól.
– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem
kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok.
– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha
kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen
töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem
te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malaczait? A hlinai
akolból is te vitted el tavaly husvét vasárnapján a nyolcz jerkét. Ott
nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akáczfa alatt, a Madzag Istók
késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar bacsa bográcsában, a
bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van
mind a nyolczé. Mondjak-e még többet?
– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud…
minden úgy történt.
Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület
szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt
el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György-napja előtt talált
százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a
szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betüket, melyekkel a cselekedetek
vannak felírva.
Nem egyszer történt, hogy puszta gyanuból holmi lúdlopási kalandokért
idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy
hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr színe elé, úgyis mi
türés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást
is.
Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a
rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel,
ármány nem birta megejteni, mert ő legalább is még egyszer olyan ravasz
volt, mint a vármegye.
Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt és nem lehetett onnan
lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandur láttára
még csak a szemöldöke sem rándult meg.
A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok
nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői elől.
Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek
kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra
szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy
elfogatási kisérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló
szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a
közbiztonság.
Egyszer, midőn összes pandurjait küldé ki a «laz»-okba Jasztrab
elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az
eleven ördög sem bir vele, elsápadt haragjában.
– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől.
Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, melylyel a hajdani
Gergék nyúlakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyúlaknak, akik