A tót atyafiak; A jó palóczok - 08

És mégis a rózsát sajnálta meg _elébb_. Hozzá ment, megsímogatta azt a
csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:
– Szegény Katám! A te hajad kinő még!


A KIS CSIZMÁK.
Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború
lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a
nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken,
fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a
víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék
kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda, – a madárfészket
is lemosta a fárul a zuhogó zápor.
Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a
falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz
eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arcza, ki meghajolva,
ingadozó léptekkel megy a hosszú utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel.
Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A
lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják
a szegénylegények.
Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta
megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent
felsége elött, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak
arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.
De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a
Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a szekér alatt a
Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.
Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a
hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái közé húzva.
– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább már ti ne
bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot
az üst alá, míg megkavarom.
– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én
időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e,
mi történt megint az éjjel?
– Talán a kőkereszttel a temetőben?
– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították
föl nagy költséggel.
– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj
csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú-kúttól?
A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott
guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, ami igen
irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a
tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a
kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!
Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.
Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két
darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betük! «Isten
dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a betűknél, derékon törte
ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: «Nem kell a dícséreted, Bizi
József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell».
Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert és
nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá.
Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne
közbül égnek-földnek.
András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt
lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte Biziéket.
– Menjünk innen – mondá Istók.
– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. –
Összeragasztod?
– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt
nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet
meglátogatta az Isten…
Az öreg ember fogai összevaczogtak.
– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már nálam
lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
– Tűrni kell, Bizi uram!
– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte
magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami
rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet.
Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te kifogyhatatlan Isten,
mivel engeszteljelek meg?
Elhagyták a temetőt.
– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban
van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mingyárt, te
kölyök!
– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom
mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még
egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.
– No, gyere hát közelebb!
– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az Isten
hidege!
– Miért nem húztál csizmát, te fiú – kérdi Bizi uram szelíden.
– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.
– Hát miért nem varrat apád?
– Nincsen apám! – felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a
szeretetet sem ösmeri?…
Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy
utczán, le egész a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma
volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: «Filtsik
István csizmadia-mester».
– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én
kontómra! – mondá Bizi apó.
Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:
– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska
lajbi ellen, hogy jó lesz.
A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték
volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan kopogott az
öreg után a pitvarba.
Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az
udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan
mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.
Mintha uj levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e hozzám?
A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:
– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!
– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a
cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak
megkerültek, a fia már túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.
Milyen messze van és mégis milyen közel…
Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…


TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE.
Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek,
olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát,
most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem
kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az a mindig fehérebb
arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt,
a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy
megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy
annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba
elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk
veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó
lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna
úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy
«szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen
is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem te már nem látsz soha
többé: mást szeretek, annak adom az életemet».
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza.
Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve
mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az
eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis
festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.
Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből,
mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor repülő
szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak az ő
kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem…
Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a
kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.
A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra
a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, bontakoznak
furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná
elmondani, kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem
vette.
– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott,
többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsesége megmondhatna.
Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a
gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony lépett be az
udvarra: üzenetet hozott.
– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit
tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot
reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha
megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni.
– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.
A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter
kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.
*
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A
tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az örömére
ajándékozta az eklézsiának.
– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram.
– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.
– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm!
Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:
– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer
karika, gurul az.
– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé,
kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.
– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan.
Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a
toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az
országúton.
– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom
ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a
deszka-párkányzatról, akár az evet.
– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem föl
szaporán.
– Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt,
legelőször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most
fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme
elhomályosul.
– Hohó, Péter! Föltetted-e már?
Zavartan, remegő hangon felelt vissza:
– Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s
szomorúan dünnyögé:
– Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak kettőnek,
háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már
Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a magasból
halva.
Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és sokáig tartá
átkarolva, görcsösen.
Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan
nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még sem szava,
sem könye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s szilaj,
dúlt arczczal, tompa hangon kérdé:
– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.


AZ A POGÁNY FILCSIK.
Olyan bolond gyanu van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az
öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik
vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt
soha.
Már pedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk)
nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral,
melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két
szép ezüst csatt tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld
tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának
láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolcz városa számtalan
házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az
egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kimélt sem fáradságot, sem anyagot a
szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész
Miskolcz városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra
szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilenczedik csodája.
Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás
lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele
Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt még sem volt respektusa. Az
csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának
téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga
alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a
bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arczán a
rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú
átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes
szójárása: «Fölteszem a bundámat», sohasem veszített kevély jellegéből
körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a
kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért
csúfolták az «Isten csizmadiájának», mert tulajdonképpen nem volt más
kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát,
szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták hát a
megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: «Mire
való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!»
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit,
azon a bundán kívül.
Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját
egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta
erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a
feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ
dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg s mikor egy idő mulva bűnbánó
arczczal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az
öreg Filcsik elfordult: «nem ismeri a kisasszonyt», leakasztotta
bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig,
míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze
egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a
szolgabíróval. Filcsik éppen a «Patyolat-inghez» ballagott, ahogy a
kocsiról utána kiáltott: «Apám, édes apám!»
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment
szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte
elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a
nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot.
Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága
bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az
öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édes apja, kocsit
küldenek érte, selyem-vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik
éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél
vele parolát, csak jőjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer
elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes
helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.
Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész
környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs
egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha sem volt szeretőjük
Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép
Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér
Jánosné tejszín arczát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arcza szebb formát adhat az
egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei viczemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy
beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és
rendek száznyolczvan váltóforintot igértek volna a szomszéd
Hontvármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem
kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok
után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös
márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította
a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis
jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában.
A mult hetekben már az ezüst csatt is lekívánkozott a bundáról a
«Palyolat-ing»-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a «kuncsaft»-ja
legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen
levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami
régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását
nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember
van a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ő vele, de az
apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta
kölcsön apja azt a sok pénzt?
S amint gyanuja fölébredt, mingyárt kitalálta a dolog nyitját is.
Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy
mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja
a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek
akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte
eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és
a mediczinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Még se volt hát
olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró
volt kénytelen eljönni az öregért.
– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg
lányától…
– Nekem nincs leányom!
– Velem jön, punktum.
– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.
– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
– Igenis, kérem alássan.
– Ön a társadalom söpredéke!
– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik
minden.
Most már szép szóra, igéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden
visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
– Fogasson el, tekintetes uram, veressen lánczra. Akkor aztán megyek, ha
visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas
úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem nem azért volt a hajduja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna
valami ügyes haditervet útközben.
– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk,
mint a malacz a kukoriczásszakajtó után, ha…
– Beszéljen kend.
– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös
ember az…
– No hát lopassa el kend minél előbb!
Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy ő reá
bízzák. A revoluczió óta úgy se volt már a kezében ilyen nagy dolog.
Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között,
megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett,
hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve,
mely körültakarta a fehér hálóköntöst.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb
a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem
fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan,
inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába
van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó
fedele alatt, a búbos kemenczénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy
szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülő
lába az atyai híres bundával.
Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s ime – reggelre a sors
meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt
terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik,
Terka halovány arczára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan
édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor
Filcsik éjjel hazajött a «Patyolat-ing»-ből, lakását feltörve s a
bundának hült helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva
minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél
küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal
járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás
végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek
ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: «Hát a kegyelmed híres
bundája ugyan hova lett?»
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb
megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék
tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan
kézrekerültek s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap
alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint
gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy perczig sem. Hiszen csak
az igazi jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van
s némán intett Filcsiknek, hogy jőjjön utána.
Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú
Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába
értek.
– Ott a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva, – vigye
el!
Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkénytelenül
is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott.
A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik
hátratántorodott.
Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete
szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsuzó angyal. Vajjon hová
siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!
Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek oly
hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan
gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy perczig, mintha gondolkoznék;
azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a
takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá
szüksége többé.
A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze
sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény
leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte
utána, hogy: «pogány».
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak daczára, hogy
esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel
találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arczáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még
némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő
van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint
mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben
a gyalogúton.
Egy koldus-tarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól
imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos
koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyujtott, hogy jobban lássa,
nincsenek-e meghalva?
A mély lélekzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek.
Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a
rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van
csigázva. Arczuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől s
parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyujtott és
leült a földre – az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A
csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták.
Egyre lejebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje
lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az így;
olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt
még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az alvókon.
Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer
megállt, megfordult. Hátha mégis csak visszamenne érte?
Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül és még
sem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott
lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a
közvélemény szerint – a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha
megvolna. Fogad rá, henczeg vele.