A legnagyobb bolond: Regény - 15

A házigazda letérdelt a földre s az üreg fölé hajolva, kissé
beeresztette a fejét.
– Hejhó! – kiáltá, – ki az?
Senki sem felelt. Csendesség lett az üregben s a fiatal emberek is némán
hallgatóztak egy darabig.
– Valakinek vagy valaminek pedig kell itt lennie, – mond végre Béla, –
mert zaját tisztán hallottuk.
– Megesik, hogy tolvajok, a kiket merész vállalatukban megzavartunk.
– Olyan bolond tolvaj aligha van Pesten, a ki ennyi fáradsággal ide
jöjjön lopni!
Ez a beszélgetés suttogva folyt s most ismét félbeszakadt egy kis zaj,
valamely törmelék hullása miatt, mely a víz tükrén is karikákat hajtott.
– Csendesen, – mond Béla súgva, – látogatónk ismét jelentkezik, – s
hátrább vitte a lámpát az üreg nyilásától.
A mint a három fiatal ember lélekzetfojtva hallgatózott, szemmel tartván
a homályba borult nyílást, a zaj élénkebb lett, tompa ütések vegyültek
bele és a törmelék szaporábban hullott a vízbe.
– Valaki falat bont, – susogja Béni, – várjuk be, mi lesz a dologból.
E pillanatban élénk robaj és nagy locsogás támad az üregben. Béla
hirtelen eloltja a lámpát s kezébe veszi a gyujtótartót, hogy a
szükséges pillanatban ismét világot gyújthasson.
A vízfogóból olyan zaj hallik, mint mikor valaki egy szűk nyíláson nagy
ügygyel-bajjal keresztül bújik: ruhája surlódásának a zaja. Ezt lábak
tapicskálása vízben, tapogatózás és szuszogás követi.
Fiatal embereink egymást sem látták a sötétben s izgatottan várták a
világosságot. Addig is fülhegyezve lesték a zajt s abból iparkodtak
magoknak itéletet formálni a titkos földalatti látogatás mivoltáról.
Tisztán lehetett egy lény erős lélekzését hallani, úgyszintén az üreg
nyílása körül kezek tapogatózását, míg a lábak zaja csak csobogás volt.
Világos, a földalatti vándor megtalálta a nyílást, feje már a szobában
van.
E pillanatban Béla meghúzta sercegve a gyújtót s a szoba világos lett.
A három fiatal ember álmélkodva látja egy tüskés szakállú fiatal ember
fejét a nyíláson. Paraszt ruhája tele maszattal, keze, arca, haja
piszoktól, pókhálótól éktelen, félkezében egy törött ágyláb, szerszámnak
vagy fegyvernek: a mint a dolga fordul.
– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi a három fiatal ember egyszerre.
– Hol vagyok? – kérdi viszont a csodálatos jövevény fáradtan körülnézve.
– Mit keressz? Hol jársz a föld alatt, mi a szándokod? – kérdi újra
Béni. – Nálam vagy a lakásomon, ha rossz szándékkal nem jössz és
tisztességes ember vagy, akkor biztos helyen is vagy. Mi a neved?
A jövevény hallgatott, mintegy tanácsba szállva magával, aztán fölnézett
a fiatalokra, egyikre a másik után s így szólt:
– Tisztességes ember vagyok, semmi rossz szándékom nincsen, többet nem
mondhatok hazugság nélkül. Bajban vagyok, ha önök nem segítenek rajtam,
nincs más módom, mint újra a föld alá bújni, más kijárót keresni, vagy
ott veszni el ebben a borzasztó útvesztőben, melyben már nem tudom, hány
napja bolyongok.
A fiatal emberek összenéztek. Ez a paraszt nem paraszt.
– Honnan jöszsz, mint kerültél a föld alá?
– Kérem önöket, ne faggassanak kérdésekkel. Szerencsétlen ember vagyok,
ki szeretnék rettentő helyzetemből szabadulni: azt kell csak tudnom,
kiknek a kezébe adott a sorsom. Ha ellenségeim, üssenek agyon vagy
ereszszenek tovább; ha pedig van egy szerencsétlen ember iránt
szánakozás a szívökben, mentsenek ki.
– Mi senkinek sem vagyunk ellenségei. Ha ön tolvaj vagy gyilkos, akkor
tőlünk segítséget ne várjon, ha csak szerencsétlen, a ki a segítő kezet
megérdemli, akkor jó sorsa hozta közibénk.
E szavakra, melyeket Béla mondott, a jövevény belekapaszkodott a nyílás
széleibe, egyet rúgott magán s a szobában termett. Ruhája, csizmája,
mindene egy csatakos volt és undok bűzzel töltötte el a levegőt.
– Kérek egy ital vizet, kérek egy falat ételt, kérek az isten irgalmáért
valamely ruhát. Ha megszabadulok, mindent gazdagon meghálálhatok.
Börtönből szöktem meg, menekült vagyok, tegyék velem, a mi a szívökre
fér.
És Viknyédy, mert ő volt, a fiatal emberek kérdéseire elmondta merész
szökését. A fiatalok theát és enni valót adtak neki, ő pedig lehányta
magáról a piszkos ruhát s beledobálta a vízfogó verembe, mely még nyitva
volt. A házigazda ellátta őt friss ruhával, mert hisz egy darab a
régiből nem volt rajta száraz.
– Tessék, – mondá vetkőzés közben, – át vagyok ázva bőrig. Itt van ni, –
s egy rongyos viaszkos vászonba takart csomagot vett ki kebléből, – az
én egyik jótevőm, a halott pap hagyatéka is oda van. Tessék kérem addig
átvenni, majd a kályhán megszárogassuk, s odanyújtá Bélának a csomagot,
ki, a míg a másik két fiatal ember Viknyédit mosdatta, tisztogatta s
öltöztette, a csomagot kezdte törülgetni s szárogatni.
A mint Viknyédy ki volt tisztogatva, fel volt öltöztetve, a négy fiatal
emberhez egy ötödik szegődött: a jó kedv. Ettek, ittak, beszélgettek
(hiszen beszélni ugyan volt mit, kivált Viknyédynek), s megismerkedvén,
egy félóra alatt meg is szerették egymást.
Béla pedig a kályhánál folyton s óvatosan szárítgatta a csomagot, a
melyet Viknyédy az öreg Egeressi holtteste alul a koporsóból kivett.


XXVII. FEJEZET. (Ismét kopogás.)
A még fiatal ember csakhamar igen jól érezte magát Béni lakásán. Akár
ott is virradt volna meg. Viknyédyé volt persze a szó, s ez a szerencsés
kedélyű ember csakhamar feltalálta és ragyogtatta eredeti
szeretetreméltó tulajdonságait. Elmés volt, beszédes és természetes,
hajmeresztő kalandjairól dicsekvés nélkül beszélt. Könnyelműsége játszva
vitte bele a legmerészebb dologba s mikor elbeszélte élményeit, ez a
könnyelműség takarta kellemesen rémes fordulatait. Neki magának is
mulatság volt a dolog s elbeszélése humorosan volt fűszerezve. A mint
túl volt egy-egy veszedelmen, az már elbeszéléseiben nem mint veszedelem
szerepelt, hanem «mint bolondság», s a készség is meg volt ismét benne,
bármely újabb bolondságba vakon bele rohanni. Mintha csak foglalatossága
lett volna, folyton épségével és életével játszani. A mint más ember
szivarra gyújt, úgy kezdett ő egy-egy nyaktörő vállalatba.
A három fiatal ember, kinek vendége lett, komoly és higgadt természet
volt ugyan, de Viknyédy kedélyének és természetének varázsa ő reájok is
ellenállhatlanul hatott, s a mint bolyongásait a föld alatt elbeszélte,
kis híja, hogy kedvök nem kerekedett egy sétára a föld alatti város
tekervényes utcáin patkány, egér és más férgek e süppedékes, piszkos
országútján.
Kedélyes beszélgetésében ismét halk kopogás zavarta meg a fiatal
embereket. A kopogás ezúttal az ablakon szólt. Béni kinyitá a vastáblát,
majd az ablakot, melyen egy 12–14 éves fiú arcza kandikált be.
– Itt van még Csongor Béla úr?
– Itt van, mit akarsz?
– A házmester fia vagyok onnan. Ezt a cédulát kell átadnom.
S ezzel bedobott egy kis papirdarabot s tovább szaladt.
A papirt fölvették, elolvasták.
Kezdetleges irással a következő sorok voltak ráirva:
«Csongor Béla úrnak! A rendőrség keresi önt lakásán. Ne jöjjön haza,
rejtőzzék el. Irásait összeszedik. Azt beszélik, sok elfogatás lesz még
az éjjel, összeesküvésnek jöttek a nyomára.»
– Ha nem csalatkozom, a házmesterem irása, – mond Béla.
– Keresnek, – szól Bence, – téged, hát meg vannak ezek már bolondulva.
– Összeesküvés, – mond Béni. – Összeesküvés. Hogy jössz te ahhoz?
– Mint Pilátus a krédoba.
– Megfoghatatlan.
– Sőt épen természetes. A nyúl minden bokorban vadászt, a gonosztevő
poroszlót lát. A ki aztán mind a kettő egy személyben, nyúl is meg –
– Gonosztevő is –
– Az, ha egyszer megijed, kapkod vakon maga körül –
– És ebben van a dolog veszedelme, – mond Béla. Mit kell most tenni?
– Itt maradni, várni. Itt jó helyen vagyunk.
– Csakhogy végig itt se maradhatunk.
– Egy elfogatás veszélyének ki nem teheted magadat. A kit egyszer
elfognak s betesznek valahová, az aztán ha bűnös, ha nem bűnös, az isten
irgalmára van bízva. Lehet, kiszabadul, de mikor!
– No most már sorsosok volnánk, – mond Béla Viknyédyhez fordulva, ki
némán hallgatta a fiatal emberek tanácskozását.
Viknyédy komoly lett. Ha őt jönnek üldözni, tán nevetve vett volna
búcsút, hogy tovább kisértsen szerencsét. De a mi rá nézve semmi, az
ezekre a komoly, munkás fiatal emberekre nézve nagy dolog. Ő tudja mit
tesz az, zár alá kerülni.
– Nem örvendek rajta, – mond Bélának. Önnek más dolga van, mint kopók
előtt szaladni.
– De végre is szaladni kell.
– Legalább is tanácsos.
– Csak az összefüggést tudnám a dologban. Sejtelmem sincs róla, miféle
összeesküvésben vagyok részes.
– Az összeesküvésről nekem alkalmasint van tudomásom, – mond Viknyédy.
Nyilván az én levelem került a rendőrség kezébe s a szerint nyomozzák a
békételeneket. De ott ön aligha fordul elő, legalább névszerint.
– Magam is bajjal hiszem.
– Végre is, még egy egész éjjel van előttünk a tanácskozásra.
– Csendesen, az utcán valamit hallok!
És a fiatal emberek hallgatózni kezdtek.
Több ember rendes léptének zaját adta le a kövezet.
Ez katonaság!
És erre közeledik. Most megáll a ház előtt. Most valaki meghúzza a
csöngetyűt. Nem bizonyos, de valószinű, hogy Bélát keresik. Igen, igen,
hiszen egyik társa számára a lakásán egy cédulát hagyott hátra, melyen
meg volt írva, hogy az estét itt töltik Béni lakásán.
Tehát kétséget nem szenved: Bélát elfogni jött el idáig a katonaság.
Most mit kell tenni? – Menekülni? – De merre? – Börtönbe menni, egy
bizonytalan sors elé?
– Igen, de hát Viknyédy? – ő is elfogassa magát? – S az ő ittléte nem
komplikálja-e a fiatal emberek helyzetét? –
A kapu nyilik: – a fiatal embereknek határozniok kell, és határoznak is.
Meg vannak győződve, hogy az első ijedtségen túl a kormány hangulata is
más lesz. Tehát ez első ijedtség elül kell kitérni.
S a menekülő?
Ott van a patkányok országútja, még most is nyitva a fedele.
Viknyédy borzasztónak találta, mikor maga gázolt benne végig: most
szinte dobog belé a szíve, mikor arról van szó, hogy többen menjenek.
De a házigazdának itthon kell maradnia. Azért is, hogy a gyanut
lehetőleg elhárítsa, azért is, hogy a pléhajtót betegye.
A fiatalok egymásután ugrálnak a víztartó sikátorba. Elül Viknyédy,
utána Bence, Bence után Béla.
Béni egy isten hozzátokat rebeg utánuk, s két kézre fogja a vaslemezt,
hogy rá tegye.
Ekkor kiált vissza Viknyédy:
– Héhé, a csomagom!
Béni leadja Bélának, Béla e szóval: «meg van!» zsebre teszi és az ajtó
felettük bezárul. Benne vannak térdig a vízben, fejig a sötétségben.
Egymást tapogatják s óvatosan kúsznak át a résen, melyet Viknyédy a
falon ütött volt. A résen túl egy pillanatra megállanak, s hallgatóznak.
Béni ajtaján dörömbölnek a törvény nevében. Béni lomhán, ingujjban, nagy
pipával a szájában fogadja a katonai segédlettel jelentkező rendőrséget.
– Csongor Béla?
– Nincs itt.
– Itt volt?
– Itt volt.
– Mikor ment el?
– Azt a házmester jobban tudja.
– És más sincsen itt?
– Más sincs itt.
– De gyűlés volt e szobában?
– Az volt.
A rendőrség int s emberei a kutatáshoz fognak.
– A padló piszkos,
– Biz az piszkos.
– De nagyon piszkos.
– Biz az nagyon piszkos.
– Mitől olyan piszkos?
– Tetszik tudni, hogy itt gyűlés volt, többen jártak itt, ott künn pedig
nagy a sár.
– Hát ez a vasajtó hova szolgál?
– Biz én még nem néztem meg. A házmester jobban fogja tudni.
– Vízfogó kérem ássan, – mond fogvacogva a házmester.
– Tessék megnézni, – mond Béni. A katona urak kevés erővel azt hiszem
fölnyithatják.
És fölnyitották.
– Iszapos víz; rongy darabok félig megrothadva látszanak ki belőle. A
ciszterna üres, – mond a rendőr, aztán hozzá teszi:
– Nyitva kell hagyni –
– De bocsánat, ez az én szállásom –
– Önnek más szállást fogunk adni.
– Köszönöm szépen, – mond Béni. Most mindjárt?
– Azonnal. Kövessen. Két ember itt marad a szobában, kettő a kaput
őrizni. Egy kettő, fél jobb.
S rendőr, katonaság, a két őr kivételével, valamint Béni is, elhagyták a
szobát.


XXVIII. FEJEZET. (A hangyás ember.)
Egy földalatti homokbarlangban elmerengve gubbaszt egy elkényszeredett
emberi alak. Alája pokróc van terítve a puszta földre. Világosságnak
sehol a barlangba bejárója nincsen. Egy szegényes olajlámpa vet kétes
világosságot a merengő emberre, a ki a barlang közepén nyüzsgő óriási
hangyabolyra szegzi vörös karimáju szemeit, s míg jobbjában egy kis
pálcát tart, melylyel meg-megbolygatja a fürge hangyanépet, addig
baljával a mellette kosárban lévő eleségből – összedarabolt patkányhús
lisztbe, mézbe hempergetve – eteti furcsa háziállatait, melyek
sürögnek-forognak körülötte, botjára, kezére másznak s vidáman
lakomáznak a nyújtott eledelen.
Éveire nézve ez ember az ötven-hatvan közt van, de szemre sokkal
öregebb. Koponyája kopasz, csak a kupája kerületiben van egy csomó
gubancos haja. Két füle messze eláll a fejétől, mintha folyton
hallgatóznék, arca szine a fakónak s a sárgának bizonytalan vegyületét
mutatja; bajusza, szakálla már gyér és szinehagyott, már nem szőke és
még sem fehér, szine alig különbözik arcabőrétől s csak árnyéka
segítségétől sötétebb, mint ez a kicserzett bőr. Alkatra az egész ember
gyengés, vézna, de ha mozdul, erőt és könnyüséget mutat. Ruhája nem csak
jobb, mint az ember, a helyhez képest, a hol látja, gondolná, hanem
valósággal is jó, alkalmatos, puha, simulékony kelméből való, s ha nincs
is épen gazdájára szabva, tisztességesen áll mégis rajta.
Figyelmét emberünknek teljesen igénybe veszi hangya-csordája. Söpri,
marékba veszi az izgékony állatkákat, melyeknek foszfor-illatjától a
köhögtetésig meg van terhelve a barlang levegője; beszélget hozzájok,
nevetgél, pöröl, majd egy kis dalt dúdol nekik, mely körülbelül ekép
szól:
Hangya, hangya, mit csinálsz?
– «Napvilágra mászok.»
Napvilágon mit keressz?
– «Napsugárral játszok.»
Hangya, hangya, mi a baj?
– «Napvilágra voltam.»
S mit cipelsz a hátadon?
– «Társamat, de holtan.
– Napvilágon járt velem,
– Az utcát futosta,
– Napvilágon a szegényt
– Ember eltaposta.»
Hangya, hangya látod-e,
Ne menj napvilágra,
Ember ottan rátapos
Emberre, hangyára!
Valamely egyhangú koldusnótára ment a dal, inkább csak a rhitmus
kiemeléséből állt, mint következetes melódiából, de nagy hatással
látszott lenni az ideges hangyákra. Seregesen álltak meg az éneklő előtt
e kis állatkák, fejüket földre szegezve, testük hátsó részét fölemelve,
csak csápjuk mozgott s utolsó lábuk párja. A mint emberünk a dalt
elvégezte, ismét megindult a raj és futkosott ész nélkül ide-oda. A
nagyobb koncokat úgy ellepték, hogy csak egy hangyacsomónak látszott
mindenik. Itt-ott egy tisztára lerágott csont, patkányfej váza s efféle
hevert a bolyon, hangyaszakaszok által bolygatva.
– Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim! – így biztatta az öreg állatjait.
Minek mennétek a napvilágra! Itt jó nekünk! Se telünk, se nyarunk.
Egyforma meleg van mindig, egyforma sötétség van mindig, senki se tapos
bennünket, senki se bánt, senki se hízeleg, senki se szeret, senki se
gyűlöl. Nincs bíró, nincs elüljáró, aki igazságtalan mértékkel mérne!
Nincs apa, a ki elhagyja gyermekét, nincs gyermek, a ki megtagadja
apját, nincs testvér, a ki elárulja testvérét – nincs más, csak patkány
meg egér. Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim!
És a hangya-sereg mintha értette volna a biztatást, evett, futkosott,
dolgozott, nyüzsgött a barlangban, melynek félhomálya nyilván világosabb
volt lakóira nézve, mint a kik a napvilághoz szokott szemekkel vetődtek
volna oda.
A barlang oldala síma homokfal volt, itt-ott egy vakablak vala a falba
ásva. Területe tán öt négyszögöl, magassága alig sokkal több egy ölnél.
Az egyik falon egy rozoga deszkaajtó takart valamely nyílást, ezzel
szemben nyitott folyosó fekete szájürege tátongott a bolyra. Csunya
barátságtalan hely volt ez arra nézve, a ki ide nem szokott. A
barlangnak azon az oldalán, a hol a lámpa volt egy erős fakampóra
erősítve, a fal mellett a földön egy félig ágy, félig pamlagféle volt
elhelyezve, jó pokróccal leterítve, szőnyeggel borítva. Nem rossz
fekvőhely egy lusta vagy fáradt embernek. Fejtül egy X lábú asztal volt
melléje illesztve, melyen egy kancsóban bor, egy tányéron sült hús és
egy megszegett kenyér volt.
Sajátságos, hogy az asztaltól alig féllábnyira egy formális kis országút
volt kaparva, finom lábacskák által, hogy úgy mondjam, taposva a
homokfalra. Mint egy széles ripszszalag, úgy vonult fel az út a barlang
tetejéig, a hol a homok is ki volt kezdve. Innen aztán számtalan kisebb
s tágabb lyuk ment tova, folytatása az országútnak. Hangyanép jött, ment
ezen az úton, kerülgette egymást, találkozván megállt, szimatolva
összeeresztette s érintette egymás csápját s tovább szaladt mindenik a
maga irányában. És ez iránytól el egy se tért, még azért sem, hogy a
közel asztalra helyezett sült húst megkóstolja. Értették úgy látszik
egymást a barlang lakói, az éneklő hangyás ember és parányi állatkái,
kedvében jártak egymásnak, mindenik tudta, mi illeti őt, mi a másikat.
A hangyás ember, minekutána énekkel, biztatással és patkányhússal jól
tartotta hangyáit, fölkelt a pokrócról, megigazította lámpáját, egyet
huzott a kancsóból, a deszkaajtót kinyitva egy tekintetet vetett mögéje,
a hol egy másik lámpa fénye derengett eléje és lefeküdt a kerevetre.
– Esti nyolc órának kell lenni, – mond órájára nézve – egy csinos
aranyóra – a hangyák fölöttem abban a nyüzsgő bolyban még aligha
gondolnak a lefekvésre. Most hosszú ott is az éj… Oh be nem kivánkozom
már közéjök!… Nincs is mit keresnem… A kik voltak, a föld alatt vannak,
mint én,… de nyugodtabban, mert se álmodnak, se gondolkoznak… A ki még
ott van… a ki még ott van… azt jobb nem látnom… mert a föld alá tenném…
pedig annak meg jobb ott, mert az a féreg, a mely a föld alatt pusztít,
az nem fáj… de az a skorpió, mely őt ott fön csípi, szúrja, zaklatja:
az, tudom, hogy fáj, jobban fáj, mint a kés, jobban fáj, mint a kötél,
jobban fáj, mint a halálos félelem!… Ha lusta nem volnék… ha nem
szeretném úgy ezt az éjszakát, elmennék egyszer kínjaiban gyönyörködni…
de attól félek, megszabadítanám kínjaitól, melyekről minden nap
lefekvésekor oly édes gondolkoznom… Csípjétek, szúrjátok, hasogassátok
az agyvelejét, marjátok sebesre a szivét, őröljétek meg a csontját,
igyátok a vérét föltámadt lelkiismeret skorpiói! Hallja álmában
elpusztított gyermekek sírását, hallja az akasztott testvér csontja
zörgését… a míg én csöndesen pihenek, csöndesen alszom és álmodom
azokról, a kik már nincsenek… Jaj nekem, pedig be szépek voltak! Jaj
nekem, pedig de édesek voltak! Jaj nekem, jaj nekem, de elmult minden, a
mi szép, minden, a mi édes, – minden, minden, minden!…
És a vén ember tapogatta kopasz fejét, mintha ott volna az a fájás, a
mely e beszédek alatt megmozdult benne s ajkai motyogtak és mozogtak,
szeme a lámpára bámult, a mely mintha kriptabeli mécses lett volna,
gyéren szürte le sugarait a barlang bús éjjelére…
Egyszerre csak elmerengéséből hirtelen talpra szökött.
Mintha zuhanást és kiáltást hallott volna!
Mi lehetne az? Hiszen itt ember nem jár, csak ő, ide kiáltás nem
hallatszik, itt egyéb zaj az ő léptei és sóhajai zajánál nem hallható!
Talán már elszundított s csak álmodta a dolgot? Nem, nem, nagyon tisztán
különböztette volt meg. A jajkiáltás hangja most is a fülében csend.
Akár ismételni is tudná.
– Há – há! – próbálja aztán, de csak rekedt károgással tudja utánozni, a
mit hallott. Ő azonban meg van elégedve vele.
– Tisztán ez a hang volt, mondja magában, tehát nem álmomban hallottam.
De ni, még az irányát is tudom. A kút felül hallottam, a patkánykút
felől!
És ezzel felragad ágya mellül egy kis kézi lámpát, meggyújtja s
nekiindul a sikátornak, mely a fal egyik oldalán a homokba vágva volt.
[Illustration: Felragad egy kis kézi lámpát.]
Egy öl széles, egy öl magas folyosó volt ez, síma fenékkel, síma
falakkal. Vagy ötven lépést tett benne a hangyás ember, aztán
bekanyarodott jobbra, ismét előre ment tíz lépést és két nyílást
elhagyva egy harmadik sikátorba lépett be. Ezen menetelésen mind alább
ment vagy harminc-negyven lépésnyire, ott élesen világító lámpájának
sugarai a homokfalba ütődtek. Vége volt a sikátornak.
Ez volt a patkánykút. A folyosónak tetője itt mind jobban emelkedett s a
sikátor végén egy tág kéménybe végződött, melynek felső végét látni nem
lehetett.
A mint a hangyás ember lámpája világa elérte a sikátor végét, felülről
kiabálás hallatszott.
– Hej hó! – ki az? – Béla! – Hol vagy? – Ide, ide! – hej! S hasonló
kiáltozások két pár ajkról egymást keresztezve.
A hangyás ember egy pillanatig megáll figyelni s lámpája világát az
úgynevezett kút fenekére, az az a folyosó végére ejti, a hol ő
patkányait fogni szokta.
Ha már idegen emberi hangok hallatára szokatlan izgatottság fogta el s a
tudatra, hogy emberekkel akadhat ily váratlanul dolga, ideges lett mint
egy hangya: úgy a látvány, mely elejbe tárult a kút fenekéről, egészen
kivette sodrából.
Egy piszkos, sáros emberi alak feküdt ott elterülve, egy fiatal sápadt
férfi arc, holtan-e, ájultan-e? nem tudhatja, de mozdulatlanul.
Tanácstalanul állott az öreg ember e látvány előtt, de csakhamar irányt
adtak neki a felülről meg-meg ujuló kiáltozások. Derekáról leoldá
szíját, s az ott fekvő test mellén átveté, becsatolá s karját a szíjba
öltve felemelé a testet s vitte a folyosón végig, – hogy lábai végig
karcolták a földet, a mint utána csúsztak, – vitte barlangjáig s ott
kerevetére ledobta.


XXIX. FEJEZET. (A hogy az isten intézkedik.)
– Ki ez és hogy került ide?
Ezt a kérdést intézte magához először is a hangyás ember s erre keresett
feleletet, természetesen az idecepelt test – zsebeiben, melyekben
kutatni kezdett.
Első a mi a kezébe esett, egy csomag, viaszkos vászonba hirtelen
becsomagolva egy darab papír.
A mint a hangyás ember e csomagot sebten felbontja s a szennyes írást
oda tartja lámpájához: égni kezdenek szemei, két ajka reszketegen
szétnyílik.
Ezt az írást ő ismeri! A kéz, a mely e vonásokat rajzolta, az elme, a
mely foglalatját gondolta, – mindenik nagy munkát végzett az ő, a
hangyás ember sorsában is! Lehetetlen, hogy ebben csalódjék, lehetetlen,
hogy a pokol káprázata idegen írást mutasson neki, «ahhoz» hasonlónak… s
midőn lázas remegéssel fordít a kezében lévő lapon, hogy az aláírást
megkeresse… egy állati, tagolatlan hörgéssel roskad le a fiatal ember
teste mellé.
– Mely végzés, mely hatalom küldi nekem ezt, ebben az órában, e helyre
és miért? Mi végre?
Ezt hörgi, a mint két tenyerében az ágy szélén kopasz fejét meggörgeti.
De csakhamar magához tér és az éhes ember mohóságával falja fel két
szeme a piszkos papiros tartalmát, mely a következő sorokból állt:
«Ide irom le kínszenvedésem történetét, aztán rá bizom a véletlenre, a
mit a világ istennek csufol: intézkedjék róla az!»
«Kristóf testvérem! mondhatlanul szerettelek addig, míg vőlegénye nem
lettél annak a leánynak, a kit mindennél jobban szerettem.»
«Megfogadtam, hogy boldogságtok virágában teszlek benneteket
nyomorultabbakká a legnyomorultabbaknál is.»
«Kivándorlottam hazánkból, hogy idegen országból biztosabban intézhessem
csapásaimat reátok.»
«Én voltam az, a ki, míg dolgaidban oda jártál, elrablottam két
gyermekedet és elhoztam idegen országba.»
«Feleséged nem tudta túl élni az első csapást, belehalt. Pedig nem erre
számítottam. Azt reméltem, hogy belőlük nevelek ostort, kínt, gyötrelmet
a számotokra.»
«Tégedet becsaltalak az országba, a hol voltam, pénzedet elvettem,
magadat akasztófára juttattalak.»
«Gyermekeidet világgá űztem, földönfutókká tettem, azt sem tudják, hol
születtek, azt sem tudják, kitől születtek: nyomorúltak, koldusok,
sehonnaiak lettek!»
«Pénzedet irigy rokonok közt per, civakodás és visszavonás tárgyává
tettem. Meg vagyok magammal elégedve.»
«Hallod-e Kristóf! Meg vagyok magammal elégedve! Ha hallod, lehetetlen
sírodban meg nem fordulnod.»
«Gyűlöletem és boszúállásom mérge volt az én táplálékom teljes
életemben.»
«Ha van isten, mindent tudó és mindenek felett bölcs isten felettünk, a
ki két nyomorult testvér szeretetét emésztő gyűlöletté változtatja át az
által, hogy pusztító szerelmöknek egy tárgyat ád: ez az isten feleljen
kínos életemért, gyötrelmes halálomért; én kacagva szállok alá a poklok
tüzébe!
_Gerber_, ujabban _Ergerberger_ Flórián.»
– Jaj a nyomorult, jaj a nyomorult! – Csak ezt rebegte csukló hangon,
könnyei záporként omlottak alá, térdei ujra erőszakadtan hajlottak össze
s a vén földalatti ember ott fetrengett az ágy mellett, zokogásba fult
hangon egyre ismételve: jaj a nyomorult, jaj a nyomorult! Jaj nekem szép
gyermekeim, jaj nekem édes feleségem! Jaj nekem, jaj nekem!
A hangyák pedig mászkáltak körülötte egykedvüen. Ezeket a hangokat nem
ismerték, nem is értették, nem is figyeltek reájok.
Egyszerre azonban megáll jajgatásával, és felemeli fényes kopasz fejét.
– Ki ez az ember, a ki nekem ezt a rettenetes levelet hozza? És mint jut
a zsebébe ez a levél? – Irgalmas isten, hátha – –
És görcsösen megragadja az ájult fiatal ember fejét és odafordítja a
lámpa felé.
Piszok, por, pókháló borítja a fiatal ember képét; az öreg ember
szemeiből meg oly sűrűen esik az eső, hogy attól nem képes látni. Kendőt
ránt elé tehát és megáztatva omló könnyeiben, elkezdi törülni,
tisztogatni az ájult ember arcát.
És egy merev, holtnak látszó sápadt képen nyugszik meg kisírt szeme. A
lámpa sárga fénye rémessé teszi az arcot lecsukott két szemével, melyen
az öreg ismerős vonásokat keres.
– Mikor gyermekeiért jajgatott, mikor utánok epedve elhervadni kezdett,
mikor kiterítve volt, akkor lehetett ehhez hasonló! De oly régen volt,
és oly gyötrelmes volt, hogy ma már semmit sem tudok belőle… Jaj és ha
mégis úgy lenne!… fel kell használnom az alkalmat… Mert ha úgy van is, a
titoknak itt kell maradnia, ebben a barlangban és ebben a szívben… de
fel kell használnom az alkalmat!
És a hangyás ember ujra megragadta ájult vendége fejét s elkezdte
csókolni.
– Ez az apádért,… ez az anyádért… ez neked, ez drága kedves húgodnak… ez
a multért… ez azért a drága jelenért… ez a borzasztó jövőért… ez a
mérhetlen kínszenvedésekért…
És csókolta végig a testet, a hol érte, hogy szinte maszatos lett tőle
mindene. Sírt, zokogott, és egyre csókolta és mindig tudott hozzá
valamit mondani, hogy mért csókolja.
Egyszer aztán ismét rémülten felszökött. Hátha ez a fiatalember meg van
halva! Ha nem is az, a kinek hinni remeg, legalább hírt mondhat,
legalább elbeszélheti, mint jutott ez okmány birtokába… És felszabván
ruháit, elkezdte a testet dörzsölni. Aztán borral locsolta meg az ott
álló kancsóból kendőjét és az orra alá tartotta. A piszkos, sáros ruhát
leszedte róla s majd a puszta mellét, majd halántékát dörzsölte, míg
végre kezdte érezni a fiatalember szíve verését. Ekkor szépen ágyára
fektette, letakarta szőnyeggel és egy kortyra való bort öntött a
szájába. Aztán leste, mint tér az élet fokonként vissza a fiatal testbe
s mint terjed el benne újra.
A fiatal ember felnyitotta két szemét, de csakhamar ismét lecsukta.
Lélegzete erősebb, halhatóbb lett s melle elkezdett hullámosan, bár
gyengén emelkedni a ki s bejáró lélegzettől. Az öreg ember izgatottan
nézte mint foglalja el az élet jogos területét s szemeivel a fiatal
ember arcán csüngve várta az első szót.
Az első szó, a visszatért öntudat első szava lesz a varázsige, a mely a
viszonyt kettejök közt más lábra állítja. Azontúl nem tapogathatja
reszkető kezekkel, nem csókolhatja többé szomjas ajakkal a fiatal
testet. Azontúl egy idevetődött idegen lesz, a ki felvilágosítást
kénytelen adni az írásról, ő pedig a barlangbeli hangyás ember, a ki, ha
akar, ád, ha nem akar, nem ád magáról felvilágosítást.
És ez első szó csakhamar ellebbent a magához tért fiatal ember ajkáról.